Orosz be, Soros ki

Márciusban két héten belül három olyan botrány is történt, ami után szerencsésebb országokban – ún, liberális képviseleti demokráciákban – hónapokig zengene a média meg a parlament. De ez Magyarország.

Orosz be, Soros ki
Fotó: MTI/Marjai János

Az első: március 14-én letartóztatták Jakubinyi Róbert gengsztert, állam-, majd nemzetbiztonsági „bedolgozót”, amiért egy ügyvédet törvénytelen eszközökkel arra akart rávenni, hogy védencét, a háziőrizetben lévő Tanyi György maffiózót bírja rá, szökjön külföldre, és tartson nemzetközi sajtótájékoztatót, ahol kompromittáló adatokat hozna nyilvánosságra Pintér Sándor hivatalban lévő belügyminiszterről.

A történet sokkal szerteágazóbb és hihetetlenebb; ha az olvasó nem tudja követni, ne magát okolja. Ami engem illet, kutya legyek, ha értem. Elég annyi, hogy hamarosan már azt hallhattuk: Orbán miniszterelnököt is érheti hasonló támadás, Hogy ebből milyen következtetést kell levonni, arról szintén csak tippjeim vannak, a tippek meg nem tartoznak ide.

A második botrány másfél hete pattant ki. Erre talán többen emlékeznek még: Panyi Szabolcs interjút készített Katrein Ferenccel, a magyar kémelhárítás egyik volt vezetőjével. Nem mond kevesebbet (hanem inkább többet), mint hogy a magyar elhárítás NATO-keretekben végzett munkáját „politikai szintről” 2013 előtt – tehát már bőven a második Orbán-kormány idején – akadályozták, amennyiben az orosz szolgálatok érdekeivel ütközött volna.

A gyengébbek kedvéért: az orosz szolgálatok nem szövetségeseink. Bizonyos konkrét ügyekben együtt lehet működni velük, de ez nem biankó irányelv; ők a másik oldal, veszélyeztetnek minket, míg a NATO-partnerszervezetek védenek bennünket – ellenük is. (Önmagában a baj nagyságát jelzi, hogy ezt ide kellett szúrnom. Hogy bármilyen vitában két perc alatt előkerül az „egyik kutya, másik eb”, a „nagyhatalmak ütközőterében vagyunk, és kétfelé kell védekeznünk” érve, sőt ez a kormány hivatalos politikája; hogy egy olyan országban, amelyik a nyugati szövetségez tartozik, erről szól az állami agymosás.)

Egy NATO- és EU-tag liberális képviseleti demokráciában a független média és az ellenzék addig nem nyugszik, amíg ebbe bele nem bukik legalább a nemzetbiztonsági vezetőség, sőt inkább a kormány – igen, a szabad választások eredményeként hatalomra került kormány. De ez Magyarország. Nem mesélem el, hogy sikerült az ügyet pillanatok alatt közömbösíteni, többek között a parlamenti ellenzék domesztikált többségének és a rutinból már sohasem kiszabaduló médiamunkásoknak a segítségével – szép kis esettanulmány lenne.

A harmadik botrány még friss: kedd este Balog Zoltán emberügyi miniszter olyan törvényjavaslatot adott be a 2010-es felsőoktatási törvény módosításáról, amely megnevezés nélkül, de sebészi pontossággal elválasztotta a Soros György által alapított Közép-európai Egyetemet (CEU) az összes többi magyar felsőoktatási intézménytől, és minden előzmény, hivatalos figyelmeztetést, vita egyeztetés nélkül olyan teljesítendő feltételeket szabott meg neki 2018. február 15-i határidővel, amiket nem lehet teljesíteni. Magyarul: vagy bezár magától, vagy bezárják. A téma miatt ez a botrány azonnal nemzetközivé szélesesedett, nem kell túl sok háttérismeret ahhoz, hogy valaki külföldön megértse.

Van kapcsolat az első két botrány között? Nagyon is sok. Annak, hogy még mindig kísért a nyolcvanas-kilencvenes évek, és hogy az orosz hírszerzéssel szemben, hmm, csekély az ellenállás, ugyanaz az oka. A lusztráció hiánya, az állambiztonsági feltárásának a belső elhárításra (besúgóhálózatra) való leszűkítése. A valóságról való beszéd tudatos elválasztása a valóságtól. Nem „ügynöknyilvánosságra” van szükség, hanem dosszié- vagy dokumentumnyilvánosságra. A túlélő kommunista állambiztonsági, hírszerzési hálózathoz tartozni, ahhoz utólag csatlakozni ugyanis 2017 Magyarországán nem hátrány, hanem hatalmas előny. Nem a zsarolhatóság alapja, hanem a zsarolóképességé.

Van-e kapcsolat a második és a harmadik botrány között? Nagyon is sok.

Idézet a Katrein-interjúból:

– A magyar kormány szerint (...) nem a Kreml, hanem Soros György fenyegeti Magyarország nemzetbiztonságát. Tud arról, hogy van olyan részleg az AH-n belül, ami korábban Sorosra és a részben Soros-pénzekből finanszírozott hazai civil szervezetekre volt ráállva?

– Nem, dehogy (...)

Még egyszer, ha nem volna követhető: A magyar szolgálatokban, legalábbis 2013-ig, amíg Katrein ott dolgozott, nem tartották nemzetbiztonsági kiockázatnak Sorost és az alapítványából finanszírozott civil szervezeteket. Nemzetbiztonsági kockázatnak tartották viszont (nem mind, de sokan, a hazájukat szolgáló kémelhárítók) az orosz behatolást, amikor azonban tevőlegesen útját állták volna, „politikai szintről” leintették őket.

Ehhez képest most Sorosék számítanak nemzetbiztonsági kockázatnak, az orosz titkosszolgálatok pedig  nem. Mi történt közben?

Bocsánat, hogy megint elmondom, ezúttal tömören: bármennyire jólesik a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK) hiúságának az a feltételezés, hogy a végtelenül gonosznak és mindenhatónak feltételezett Orbán őt, a jók és haladók gyülekezetetét akarja legyőzni, puszta gyűlöletből és hatalomvágyból, nincs így. A MEPK – amelynek egy része a CEU és Soros körül csoportosul – Orbánnak nem ellenfél. Több olyan csoport, amit Soros támogat, nagyszerű jogászi, jogvédői, elemzői, tényfeltáró munkát végez, de politikai hatóereje egyiknek sincs.

Sorost és az általa támogatott szervezeteket Putyin tartja ellenségnek, éspedig nem elvi okból, hanem mert úgy érzékeli, valóban veszélyeztetik hatalmát. 2003-ban Grúziában vagy 2004-ben Ukrajnában Soros és más nyugati alapítványok által támogatott civil szervezezeteknek volt nagy részük a Moszkva-barát kormányzat bukásában. És Putyin ilyen – Magyarországon ma elképzelhetetlen – színes forradalom veszélyét érzékelte 2012-ben, a masszív választási csalás ellen tiltakozó moszkvai tömegdemonstrációkban. Erre válaszul hozták meg a hírhedt civilellenes „idegenügynök-törvényt”, aminek szellemét és olykor betűjét is Orbánék újabban híven másolják.

Annak, aki tisztában van azzal, mennyire közel áll politikailag Budapest Moszkvához, közhely, hogy a magyar Soros-ellenes kampány logikája, mitológiája, stílusa mennyire az oroszt utánozza. De talán ennél többről van szó. Részlet a törvényjavaslat Általános indokolásából:

(…) az Nftv. vonatkozó rendelkezéseinek biztosítania kell a nemzetközi felsőoktatási együttműködés irányát, területét meghatározó, támogató magyar kormányzati szándék, a külpolitikai célkitűzések, valamint a nemzetközi kapcsolatok működtetésével járó hallgatói, oktatói mozgás, beutazás során az időszerű nemzetbiztonsági szempontok érvényesülését.

Ha valaki ezt nem érti, ne szégyellje. Mert hogy is kerülnek a „külpolitikai célkitűzések, sőt az „időszerű nemzetbiztonsági szempontok” éppen a felsőoktatási törvénybe? Miféle külpolitikai célok és nemzetbiztonsági szempontok indokolják az egyetemi oktatók és hallgatók mozgásának újraszabályozását éppen most, éspedig a lehető legfaksznimentesebb módszerrel, az egyetem elkergetésével? Miért jelenthet nemzetbiztonsági kockázatot, és miben keresztezi külpolitikai céljainkat  az oktatók és hallgatók beutazása?

Kétféle magyarázatot tudok elképzelni. Az egyik hülyébb, de ártatlanabb. A magyar kormány – szerintem művi – paranoiájával, a „minden migráns = potenciális terrorista” tételével öszhangban volna az, hogy a dél felől érkező hallgatókban és tudósokban még esélyesebb terroristajelölteket lát.  Ennek ellene szól, hogy ezt a verziót még nem hozták föl a CEU ellen; hogy a magyar terrorelhárító szervek akkor sem veszik észre a terroristát, ha az orruk előtt grasszál, sőt maguk szállítják Nyugatra; továbbá hogy a rizikós országokból beutazó diákok száma elenyésző. (Törökországból már többen jönnek feltehetően muszlim fiatalok, de azzal az országgal mostanság jóban vagyunk.)

A másik lehetséges magyarázat nem ilyen ártatlan. A diákok és tanárok beutazása keresztezi külpolitikai célkitűzéseinket, de az időszerű nemzetbiztonsági szempontok nem igazán a mieink. Nézzünk már rá arra a térképre. Egész Észak-Afrikából van itt 10 hallgató. Jordániából, Szíriából, Irakból, Iránból összesen 13. A fent említett Oroszországból 52, Ukrajnából 44,  Grúziából 22, Kazahsztánból 21, Kirgizsztánból 23. Kinek az érdeke, hogy Magyarországon szűnjön meg az az egyetem, ahol a nemzetközi tanári kar liberális gondolkodásra neveli a posztszovjet térség fiataljait? Aminek a rektora már 2007-ben „Putyin rendőrállamáról” beszélt, ahol „eleven a  kommunizmus”? És kinek az érdeke, hogy ne szűnjön meg? Hát az oroszokkal elszántan szembenálló Litvánia egy konzervatív-liberális politikusának.

Most hasonlítsuk össze a törvényjavaslat fönt idézett részletét Michael Ignatieffnek, a CEU elnök-rektorának a nyilatkozatával:

Sok klisé forog, mi lehet az oka, de az egésznek egyszerűen nincs értelme. Hiszen árt a magyar-amerikai kapcsolatoknak, árt a magyar-német viszonynak és a CEU megannyi más partnerországának. [Hozzáteszem: ronthat a román–magyar viszonyon, és máluszként a romániai magyar felsőoktatás helyzetén – SZJ] Mélyen hiszek abban, hogy ez egy önromboló lépés. Árt Magyarország nemzetközi kapcsolatainak, és árt a magyar akadémiai életnek. Teljesen irracionális intézkedés, és ezért az indokát sem fogom keresni.

Ignatieff nemcsak tudós történész, jó író, hanem tapasztalt és tehetséges – bár nem túl sikeres – politikus is, egy időben a kanadai ellenzék népszerű vezetője. Ráadásul államhivatalnoki dinasztiából származik, apja vezető kanadai diplomata volt, nagyapja és dédapja is miniszter az Orosz Birodalomban. Ha ő értelmetlennek és irracionálisnak nevez egy lépést, az csak arra utal, hogy az ő politikai neveltetése szerint, az ő politikai világában nem feltételezhető, hogy egy ország kormányzata nem a nemzet érdekei szerint cselekszik. Az nem fér a fejébe, hogy vannak másmilyen országok, másmilyen kormányzatok is.

A magyar törvényjavaslat külpolitikai célkitűzésekről beszél. Ignatieff azt mondja: a döntés árt a magyar–amerikai, magyar–német és sok más partnerországhoz fűződő kapcsolatoknak. A magyar törvényjavaslat időszerű nemzetbiztonsági szempontokról beszél. Ignatieff azt mondja: egyszerűen nincs értelme. Lehet azonban, hogy Ignatieffnek is, a törvényjavaslat szerzőjének is igaza van.

E paradoxon legvalószínűbb feloldása ugyanis nagyon egyszerű: a hirtelen jött magyar döntés másvalakinek a külpolitikai célkitűzéseit és másvalakinek a nemzetbiztonsági érdekeit szolgálja. Azt kellene észrevenni, hogy ami Magyarországon történik, az nemcsak Magyarországról szól. Ami Magyarországon egy nemzetközi egyetemmel történik, az főleg nem. Nagyobb kvászban vagyunk, mint hinnénk.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.