Ötvösként is tanult, mégis grafikus lett — beszélgetés Csontó Lajossal

Sokszorosító grafikát tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, később a Római Magyar Akadémián volt ösztöndíjas. Jelenleg Egerben a Vizuális Művészeti Intézet Média és Design tanszékének vezetője és tanára. A sokoldalú Csontó Lajos feleségével, Richter Sárával Pilisborosjenőn él és alkot. Somorján a DUNART.COM elnevezésű művésztelepen találkoztunk és beszélgettünk.

Ötvösként is tanult, mégis grafikus lett — beszélgetés Csontó Lajossal
További fotókért kattints a képre!

Menjünk vissza egészen a kezdetekhez, hiszen szinte minden gyermeket befolyásol felmenőinek a munkája, tevékenysége. A te szüleid milyen beállítottságúak voltak? Vonzódtak a művészetekhez?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert egyik szülőm sem volt művész, sőt. Édesapám pénzügyi vezetőként dolgozott, édesanyám szintén pénzüggyel foglalkozott.

Volt a családban valaki, aki esetleg közelebb állt a művészetekhez?

Ügyes kezű mesterember volt a nagyapám, aki a kovácsmesterséget űzte és eléggé jó volt a szakmájában. Másról nem tudok, inkább az irodalom felé voltak nálunk érdeklődők…

Ilyen háttérrel, mi akartál lenni gyerekkorodban?

Erre nem tudnék egyértelműen válaszolni, mert pont ez volt a baj, hogy sokáig nem tudtam, mit akarok csinálni. Az embert persze meghatározzák a készségei, elég jól rajzoltam, szerettem, és érdekelt a technikája, látásmódjának fejlesztése is. Tehát ez adta magát, ugyanis már a gimnáziumban sokat rajzoltam, majd nyaranta a Zebegényi Ifjúsági Tábor és Művésztelepen vettem részt. Ez nekem nem csak szakmailag, de emberileg is sokat adott, természetesen váltam a közeg részévé.

Hány éves voltál ekkor?

Olyan 16-18 éves lehettem. Zebegényben kaptam egy nagy lendületet ahhoz, hogy megpróbáljak felvételt nyerni a Képzőművészeti Főiskolára. Előtte még tanultam ötvösként is, olyan manuális és eszközhasználati készségekre tettem szert, aminek a mai napig is nagy hasznát veszem. Emellett ebben az időben kezdtem fényképezéssel is intenzíven foglalkozni. Ez utóbbi a mai napig megmaradt.

Mit szóltak a szülők, amikor a művészetek felé fordultál?

Szerintem nem értették.

Mondták is ezt?

Nagyon toleránsak voltak. Talán édesapám értette legkevésbé, aki sajnos nagyon fiatalon meghalt, de akkorra már elvégeztem az egyetemet és látta, mivel foglalkozom majd. De vita ebből sosem volt. Nem erőszakoskodtak, hogy orvos, vagy ügyvéd legyek, inkább azt mondták, hogy ha ezt akarja a gyerek, akkor legyen.

Nem kérdezték, miből fogsz megélni?

Ez egy tipikus szülői kérdés, tehát persze, előfordult. De én a rendszerváltás időszakában hagytam el a főiskolát, amikor nagy szükség volt tervező- és alkalmazott művészekre. Nem tanultam hivatalosan, de mindig vonzódtam ehhez a területhez, érdeklődésből képeztem magam, így lassan egyre több munkám is lett. Így ez a megélhetési kérdés megoldódott, legalábbis egy darabig…

Grafikusként miket terveztél?

Könyveket, könyvborítókat, folyóiratokat. Például a Heti Válasznak én alakítottam ki annak idején a kezdő arculatát. Volt egy Praktika nevezetű női magazin, aminek szintén én terveztem a kinézetét. Ott jó pár évig dolgoztam. Mindenféle grafikai stúdiók, reklámügynökségek kerestek meg, ahol sokszor nem csak grafikát készítettem, de fotóztam is. Ez abban az időben nagyon jó működő tevékenység volt.

Akkoriban elég sok lap indult…

Lapok, reklámügynökségek, és volt erre igény. Jött egy rakás tőkeerős külföldi ügynökség, keresték a helyi munkaerőt és így lett munkánk nekünk, kezdő művészeknek is.

Hogy dolgozott akkor egy grafikus? Ugyanúgy, ahogy ma, hogy leül a számítógép elé és mindent egy programmal megtervez?

Eleinte nem de, hamar beért minket a digitális világ. Korán volt már számítógépem és hamar ugyanúgy történt minden, ahogy manapság, csak talán kicsit nehézkesebben, nem ennyire bejáratottan, sok hibalehetőséggel. És még nem volt ennyire természetes a digitális fényképezés, aminek én személyszerint örülök, mert a hagyományos analóg fényképezés gyakorlatában még sok minden az alkotó szándékától függött technikai értelemben is. Nem csak egy kész látványkészletből kellett dolgozni, mint ma, bármennyire is egyszerűsít ez most mindent, de korlátoz is.

Ez megnehezítette a munkát?

Ez pénzkérdés volt már akkor is. Ha jó eszközeid voltak, gyorsan és jól tudtál dolgozni. Annak idején a munka árát is jobban meg lehetett kérni. Akkor még a bejáratott módszerek, szokások nem uralták ennyire a piacot.

Meg talán nem is volt ennyire telített a piac, nem volt annyi grafikus, mint manapság…

Így van. Híre ment, hogy ebből meg lehet élni, és ez talán még most is így van. Tanítok tervezőgrafikát, illetve tipográfiát, és amikor a szülők hozzánk küldik a gyerekeiket tanulni, sokszor azért teszik, mert úgy gondolják, ha művészet is, de ebből legalább meg tudnak majd élni. Ez egy olyan piac, ahol el lehet helyezkedni.

Jelenleg az egri Vizuális Művészeti Intézet Média és Dizájn tanszékének vezetője vagy, itt is tanítasz. Mennyi diák érdeklődik a grafikai szak iránt?

Most ezt hadd kopogjam le, de nálunk 7-8-szoros túljelentkezés van és nem csak a környékről érkeznek diákok. Jönnek Kassáról, Nagyváradról, de érkeznek Sepsiszentgyörgyről és Békéscsabáról is. Viszonylag nagy területről. Az idei évet 30-35 elsőssel indítottuk, tehát két osztályt kellett nyitnunk.

Akkor elmondhatjuk, hogy a tanítás, a fiatal elmék csiszolása teszi ki az időd nagy részét?

Most igen, 11 éve tanítok Egerben, és ahogy halad előre az ember a korban, úgy egyre jobban látja, hogy globálisan kell megfogni ezt a feladatot is. Ha egy szakmai műhelyt, csapatot akarsz létrehozni az szerintem ugyanolyan, mintha létrehoznál egy festményt, vagy bármilyen művészeti alkotást. És ez vonatkozik a nálunk tanuló hallgatókra is, ugyanis öröm, ha érett és alkalmas tervezőként hagyja el az iskolánkat.

Egy grafikus, fotóművész mivel készült a nyáron Somorján tartott DUNART.COM művésztelepre? Volt ott vászon, festék, ecsetek, de te mit viszel ilyen helyre magaddal? A számítógépet?

Azt mindenképpen, mert anélkül meg sem tudok már mozdulni. De én sok minden mást is csinálok, például installációt, videót, üvegképeket, tehát olyan jellegű alkotásokat, amelyek nem hasonlítanak a hagyományos festészethez és grafikához. Sőt, azokat készítem a legkevésbé. Most például a fénnyel kísérletezek, azt próbálom körüljárni, hogy a festővászon, illetve a műanyag fólia fényáteresztő képessége milyen vizuális hatást kelt. Különböző fényforrásokat használok egy keretbe illesztve.

Milyen díjakkal tüntettek ki pályafutásod során a munkáidért?

A Munkácsy-díjat 2007-ben, a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat 1991-ben kaptam, és közben is voltak egyéb elismeréseim.

Mennyire visznek téged előre ezek a díjak? Mennyire fontosak számodra?

Hazugság lenne azt mondani, hogy nem fontosak, mert ezek visszajelzések, amelyek inspirálnak. Ez úgy van, hogy amíg nincs, addig nagyon szeretnéd, amikor megkapod, akkor természetes, hogy van. És fontos az is, hogy milyen közegben, milyen módon kapja meg az ember, ettől is függhet az értéke egy díjnak. De alapvetően azt gondolom, hogy egy alkotónak nem nagyon kell ezzel foglalkoznia, hogy kap-e díjat vagy sem, ez egy bónusz. Ha van, nagyon örül neki, meg persze jó érzés, de szerintem nem szabadna különösebb jelentőséget tulajdonítani neki.

Először vettél részt a somorjai művésztelepen augusztusban. Hogy tetszett?

Nagyon jó, szuper volt…

Voltál már művésztelepen, tehát van összehasonlítási alapod. Mit mondanál a somorjairól?

Nagyon barátságos, ami abból is adódik, hogy a főszervező, Mayer Évi családja is nagyon "benne van". Ezért nagyon szerethető az egész, mindamellett pedig nagyon profi. Mindig nehéz a művésztelepi szituáció, mert sok embert akkor ismersz meg, ott találkoztok először és ilyenkor nagyon jó, hogy van egy családias háttér, amit az Éviék adnak.
 

Angyal Sándor