A politikus, a polgár, az átlagember és az aktivista

Balszerencse, hogy Orbán – talán kialvatlanságában, talán szórakozottságból, talán mert sietett, és nem volt, aki figyelmeztesse – Tallinnban kieresztette a gyomrában rekedt büdös levegőt, és olyat mondott, amit az őcsényi erőszak helyeslésének is lehet értelmezni.

A politikus, a polgár, az átlagember és az aktivista
-illusztráció-

Máskor ő és beszélő bábui mindig odabiggyesztik, hogy „mi elítéljük az erőszak minden fajtáját” (nem úgy, mint a Jobbik vagy a komcsik és egyéb ballerek), ám ez most elmaradt. Ha nagyon elfajul a helyzet, és szükségesnek látják, most is meg lesz magyarázva, hogy amikor Orbán helyeselte, miszerint az őcsényi lakosok „határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket", akkor nem a lefejezéssel fenyegetőzőkre és a kerékkiszúrókra gondolt, hanem csupán a menekült gyerekek nyaraltatását megakadályozó demokratikus falugyűlésre, ahol valóban csak véleménynyilvánítások hangzottak el, azt pedig szabad.

De lehet, hogy most Orbán és bábui nem veszik a fáradságot. Ha mégis, akkor megint az ellenzék találja magát a kigúnyolt hisztizsák szerepében, amit persze győzelemként értelmez, így működik az ember agy.

Azért pech, hogy így alakult, mert a miniszterelnöki böffenet elterelte a figyelmet két fontosabb megnyilvánulásról, ami az ellenzéknek jobban segített volna a helyzet értelmezésében, mint a szokásos nácizás és orbánozás.

Az egyik az előző napon hangzott el Lázár János miniszter szájából. Amikor a 444.hu újságírója megkérdezte tőle, hogy az erőszakhoz vezető indulatok  – Lázár szavával: „félreértések” – kialakulásában volt-e része az utóbbi két év kormánypropagandájának, a miniszter ezt válaszolta: „Szerintem nem, szerintem eleve ilyen a magyar társadalom”, és meg is magyarázta: „az elmúlt harminc-negyven évben erről számos példát szolgáltattunk”.

Ezt lehet „a magyar társadalom” arcul köpéseként is értelmezni – ilyen szemszögből van annyira felháborító, mint Orbán szövege. De lehet úgy is, hogy a Fidesz, pontosabban az a szárnya, melyet Lázár János képvisel a legnagyobb hatalommal – a vidéki önkormányzatokban, pártszervezetekben nevelődött talpasoké –, jobban ismeri Magyarországot, mint az összes liberális értelmiségi kritikusa együttvéve

A másik nyilatkozat is ezt igazolja, csak más irányból

A panzióssal, Fenyvesi Zoltánnal készült videóinterjú – tessék rászánni azt a négy percet – a modern magyar újságírás remekműve. Ő az, akit a helyiek megfenyegettek („a fejét elválasztják a testétől”), és kiszúrták a furgonja kerekeit. A beszélgetésből kiderül, hogy hívő keresztény, és ezen az alapon, erkölcsi meggondolásból (egyszerűbben: jóságból) adott volna szállást a menekült gyerekeknek és anyjuknak. Olyan keresztény, amilyennek Orbánék Európát szeretnék tudni (propagandájuk szerint).

Tisztában volt azzal, hogy ha ennek hírverése lesz, őt a helyiek „megfeszítik”, máglyát raknak alatta. Ezt azonnal megmondta a Migration Aid „szakemberének”, aki megbeszélés nélkül magával hozott egy tévéstábot. A szakember azonban ragaszkodott a felvételhez avval a teljes politikai és sajtó-analfabétizmusról tanúskodó érvvel, hogy a médiában túl sok a félelem- és gyűlöletkeltés, legyen már egy kis tere a józan humanizmusnak is. Mintha ezzel másféle gondolodásra tudná nevelni például a falu lakóit és több millió sorstársukat. Hát így sikerült.

Egy héttel később volt a falugyűlés, ami – ha jóindulatúan hallgatjuk Orbánt – a demokratikus véleménynyilvánítás példája. Fenyvesi szerint „nem lehetett beszélni, mert olyan ordítás volt”. Az elbeszélésnek ezen a pontján hangzik el a Szolnokról jött panziós szájából az első kulcsszó: a falubeliek nem elborult gonoszok, hanem „teljesen rendes ermberek”. Anyák, akiknek „a gyermekük iránti szeretete mindenek fölött való”. Hétköznap „nagyon jó gyerekek”, ha azonban azt a szót hallják, hogy „migráció” vagy „menekült”, kivetkőznek magukból.

Miért? Mert „nem félnek, [hanem] rettegnek.” És emiatt gyűlölnek. Tudják, hogy ha beteszi a lábát a falujukba egy migráns, aztán jön hat, aztán tizenkettő, a végén elfoglalják Őcsényt és az egész országot. Miközben a valóságban – a letelepedési kötvényt jegyző gazdagok kivételével – egy szál keleti migráns sem akar bevándorolni Magyarországra, hát még az Őcsény nevű faluba.

És miért nem hat a panziósra a kormányzatilag bevésett paranoia? Miért képes felismerni másfelől, hogy amúgy „teljesen rendes” embertársait nem valamilyen ideológiai kórság fertőzte meg, amit felvilágosítással ki lehet javítani, nem is valamilyen ragályos gonoszság, hanem az egyik legelemibb emberi érzés, a rettegés. Valamitől, ami ellen, a mindenkibe beleprogramozott viselkedési algoritmus szerint foggal-körömmel védekezni kell, ha tudunk róla. Családját féltő, rendes embernek főként. „Láttam azokat az anyákat, hogy mennyire meg vannak rettenve” – mondja a panziós.

Fenyvesi Zoltán azért immunis a kormányzati őrjítésre – a keresztény erkölcsön túl –, mert polgár. Olyan polgár, aki vállalkozásból szerzi jövedelmét, és akiben van szolidaritás, hiszen neki futja rá, nem másnak. Precízebben mondva: az autónóm vállalkozói középosztályba tartozik, szemben a falugyűlés többi résztvevőjével, kivéve talán néhány embert, a nem jutott szóhoz, meg a polgármestert, aki lemondott, pedig szerette a falut, és a falu is őt. De ez elenyésző kisebbség,

Itt érünk vissza ahhoz, amit Lázár János mondott. Mi volt harminc-negyven évvel ezelőtt? A nyolcvanas évek. A megelőző évtizedre a magyar falvakban elkezdődött valamiféle korai, sajátos, fólia alatti, de tagadhatatlan polgárosodás. Ahogy a parasztok és iparosok életszívonala nőtt, úgy váltak egyre öntudatosabbá s függetlenebbé a szocialista államtól. Sokkal inkább, mint a városi diplomások többsége, nem beszélve az államigazgatás embereiről.

Ez a folyamat nem maradt abba 1979-80-ban, amikor a reálkeresetek növekedése országosan leállt. Ez utóbbi fordulatnak azonban volt egy maradandó hatása, mely az átmenet utáni években akuttá vált, a jövedelmek zsugorodásával és a munkanélküliség – főként a vidéki/falusi munkanélküliség – gyors növekedésével. A további polgárosodásnak a lehetősége is megszűnt, és a helyi társadalom három részre vált szét: azokra, akik továbbra is meg tudtak élni félig-meddig középosztálybeli szinten, egyre kevesebben; azokra, akik küzdöttek a fennmaradásért és azokra, akik már küzdeni sem tudtak, [k igen nagy arányban, de korántsem mind, romák.

(Keveseknek tűnik fel, hogy a migráns az új cigány, és hasonló jegyekkel sokkal alkalmasabb gyűlöletcélpontnak. Míg ugyanis a cigányozást állami tabu tiltja, a „magyar” társadalmon kívüli, más külsejű, másfajta kultúrájú, veszélyesnek tudott, nagyobb szaporulatú, bűnözéssel, sőt veleszületett bűnözési hajlammal azonosított migránsok gyűlöletét az állam szentesíti és kultiválja.)

Az egymást követő kormányok és ellenzékek közül – körülbelül 2000 óta átmeneti kivétel sincs – egyiknek sem volt szívügye a piaci szabadság, a vállalkozás, a polgári önállóság és így az autonóm polgárság erősítése. A vidéket hagyták úgy, ahogy van, gyengülni. Minél jobban ki van szolgáltatva gazdaságilag és információ tekintetében az éppen regnáló kormányzatnak, annál biztosabb szavazóbázis. Bolondok lesznek lemondani róla.

A magyar vidék tudatos elárulása és a vidéki társadalomnak ez a szándékos rombolása jutott most riasztó mélységekig a legalkalmasabb ellenség és rettegésforrás megtalálásával.

Ezen az állapoton semmifajta lelkes, amatőr felvilágosítással nem lehet változtatni. Főleg nem az anyagi és információs szegénységben élő választópolgárok szidalmazásával és a megszégyenítésükre tett kísérletekkel. Ha az ellenzék tizedannyi energiát fordítana a vidéki polgárosodás feltételeinek követelésére vagy legalább eléméleti kidolgozására, mind a felháborodásra és szörnyülködésre, valamint a meddő Orbán-utálatra, akkor valamivel több esély lenne, hogy az országban helyreálljon a normális gondolkodás, és a hétköznapi emberek egymással is rendesen viselkedjenek. (Vö. rendesség.)

A botrány úgy hatott Siewert Andrásra, a Migration Aid igazgatójára, hogy legközelebb „Menekült vagyok” feliratú, sárga csillagos pólóban jelent meg az országos nyilvánosság előtt. A csillagba a gyengébek kedvéért bele volt írva, hogy „Jude”. Nem tudom, mennyi ebben a józanság, de azt igen, hogy a reductio ad Hitlerum minden racionális érvelés veszte, a hatásfoka nulla, öntudatos liberális demokrata nem él vele. Rettegéssel nem lehet a rettegés ellen tenni.

 

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa