Kotorásszunk a milliomosok zsebében?

„A második dollármilliómat már tisztességes úton szereztem” – vallotta meg a máig élő legenda szerint legidősebb fiának a halálos ágyán Meyer Amschel Rothschild, a világ egyik legismertebb bankárdinasztiának a megteremtője.

Ez a történet jutott az eszembe szerda reggel, amikor a nap várható eseményei között azt olvastam, hogy a kassai székhelyű Alkotmánybíróság nyilvánosságra hozza döntését a vagyon eredetének igazolásáról rendelkező törvényről. A tervezet szerint azoknak lenne kötelessége igazolni, hogy miként jutottak ingatlanokhoz és más nagy értékekhez, akiknek a havi jövedelme és a vagyonuk felbecsült értéke között a minimálbér ezerszerese a különbség. Három évvel ezelőtt ez az összeg 6,8 millió korona volt.

A törvénytervezetet három éve az akkor még ellenzéki Robert Fico pártja, a Smer nyújtotta be, s majdnem mindenki – a Mikuláš Dzurinda vezette SDKÚ és az MKP is -- megszavazta, csak Mečiarék tartózkodtak vagy nemmel voksoltak. Aztán harmincegy parlamenti képviselő 2005. szeptember 16-án a taláros testülethez fordult alkotmányos aggályaival. Egy hónappal később pedig az Alkotmánybíróság a döntés meghozataláig felfüggesztette a törvény végrehajtását.

Robert Fico vérpopulistaként éppen ezzel a törvénytervezettel növelte annak idején a népszerűségét, mert sok felháborodott polgár dühét, tiltakozását fejezte ki a lépésével. Mindazokét, akik nagyon nehezen tértek napirendre afelett, hogy ismerőseik között néhányan rendkívül rövid idő alatt tollasodtak meg, s váltak dúsgazdagokká.

Közülük nem kevesen nyilvánvalóan tehetségük, szakértelmük, kemény munkájuk, s némi szerencséjük révén. Legalább ugyanennyien viszont feltehetően jó kapcsolataiknak, ügyeskedésüknek és gátlástalanságuknak köszönhetően. Akik mostanság már ugyanazt vallhatják be legalább önmaguknak, mint a már idézett bankár. Csakhogy ő ezt 1812-ben mondta, nálunk pedig a tőkefelhalmozás és a hihetetlen gyorsaságú meggazdagodások folyamata a rendszerváltás, főleg 1993 és 1998 között zajlott. Leginkább a mečiari vadprivatizáció idején. A jóízlésű polgárok felháborodására, amelyet Robert Fico ügyesen használt ki.

Populista politikusként nagyot dobbantott, jogászként viszont szekundát érdemelt. Ugyanis visszamenőleges hatályú jogszabályt demokratikus társadalomban nem fogadnak el. Nagy hibája a javaslatának az is, hogy az ártatlanság vélelmét, mert a feljelentés alapján vált gyanúsítottnak kellene igazolnia, hogy nem követett el törvénysértést. Mindezek ismeretében az Alkotmánybíróság szerda délután alighanem semmissé nyilvánítja a törvénytervezetet vagy legalábbis néhány cikkelyét.

Ha véletlenül nem igy döntene, vagyis zöld utat adna a törvénynek, ami szinte elképzelhetetlen, akkor lenne csak közéleti haddelhadd Szlovákiában. Politikai szempontból is, hiszen Ján Slota és Vladimír Mečiar pártja ellenzi a törvény végrehajtását, vagyis Robert Ficónak a mai ellenzékkel kellene összefognia. A két pártvezés ellenkezése érthető, hiszen mindketten mesés vagyont harácsoltak össze, amely azonban papíron, jogi értelemben alighanem másoké, a családtagok és cinkostársak tulajdonaként szerepel. Mégis zsenántnak tartanák, ha a zsebükbe vagyis a bankszámláikba kotorásznának a bűnüldöző szervek. Elszabadulhatna a pokol azért is, mert a rendőrséget elárasztanák a feljelentések, habár ezek közül csak azok lennének az érvényesek, amelyeket szabályszerűen aláírtak és hivatalos lakcímmel láttak el. Ez azonban csak részben jelentene visszatartó erőt.

Summa summárum: Robert Fico törvénytervezete végrehajthatatlan. Ennek nyilván ő is örül, mert nem akarja hergelni koalíciós társait. Politikusként pedig már kihasználta azt a tény, hogy jókor, jó időben hozakodott elő ostoba tervezettel, amelyet az akkori kormánypártiak többsége a népharag miatt nem mert leszavazni.

Igaza van Jozef Vozár neves szlovák alkotmányjogásznak, aki szerint a millárdos csalásokat és más törvénysértéseket az elévülésük előtt kell leleplezni. Ez főleg a rendszerváltást követő évtizedben nem sikerült, mert a politikai hatalom nem akarta, hiszen Mečiarék is gyorsan akartak meggazdagodni, ami sikerült is nekik. S amiért mostanság már csak politikai és morális szempontból lehet őket elítélni.

Az átvert és felháborodott polgárok most már csak abban bízhatnak, hogy legalább a második vagy még inkább a harmadik eurómillióikat majd a legtöbben törvényesen szerzik meg. Sajnos, ez sem teljesen megalapozott reménykedés, mert már néhány nagyhalat – lásd Vladimír Fruni és társai – ugyan lefülelnek, de a rendőrség által meggyanúsított milliárdos gazfickók közül még mindig elég soknak a haja szála sem görbül. Nem véletlen, hogy Szlovákiában, de a posztkommunista országokban is az egyik leghiteltelenebb testület a különböző szintű bíróság.