Egy magyar televíziós műfaj alkonya

Bessenyei György, Vörösmarty Mihály, Katona József, Eötvös József, Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Magda, Örkény István, Páskándi Géza, Csurka István, Sarkadi Imre, Kányádi Sándor. Gondolom, nem rossz névsor, s folytathatnám ugyanígy még hosszan azokkal a magyar írókkal – eltekintve most Shakespeare-től és a világirodalom számos más klasszikusától, valamint 20. századi képviselőitől --, akiknek a műveiből a 60-as évek elejétől a 80-as évek végéig tévéjátékok és tévéfilmek százai születtek a Magyar Televízióban. És még több, ha a televíziós drámaművészeti alkotásokhoz soroljuk a gyermekeknek és ifjúságnak szánt, valamint a zenés színház televíziós műfajában  magyar zeneszerzők műveiből készült produkciókat.

Nem akármilyen nemzeti termés! Színvonalát nemzetközi fesztiválokon, Monte-Carlótól Rio de Janieróig elnyert különféle díjak sokasága is fémjelzi, például olyan rendezőknek köszönhetőn, mint Zsurzs Éva, Esztergályos Károly, Szinetár Miklós, Fehér György, Horváth Ádám, Mihályfi Imre, Sára Sándor, Hajdufy Miklós.

S ezekben a televíziós alkotásokban nem utcáról behívott holmi névtelen, úgynevezett sorozatszínészek kaptak szerepet, hanem a magyar színház- és filmművészet színe-java vonult fel bennük, akik aztán a forgatókönyvírókkal, dramaturgokkal és a műfaj többi képviselőjével együtt évenként meghívást kaptak az 1970-től 1991-ig megrendezett Veszprémi Tévétalálkozóra. Megjelentek írók, vagyis a premierre kerülő alapművek szerzői is, de nem hiányoztak az újságírók, kritikusok sem. Jómagam, innen, Szlovákiából, a film- és tévékritikus kollégákhoz csapódtam, mígnem az egyik esztendőben egymásra nem találtunk Kocsis István erdélyi íróval, aki akkor már, a nyolcvanas években Magyarországon élt családjával, s a televízió dramaturgjaként dolgozott. Két vagy három esztendőn át hasznos és élvezetes júniusi napokat töltöttünk együtt Veszprémben és szálláshelyünkön, a balatonalmádi Auróra Szállóban.

Persze, találkoztam külföldi, köztük szlovák tévés rendezőkkel, műsorvásárlókkal is. Merthogy ez a --  Kudlik Júlia, Antal Imre, Endrei Judit konferálásával egyenes adásban közvetített díjkiosztással záruló – seregszemle és szakmai találkozó egyben a szóban forgó művek nagy nemzetközi vására is volt. „Akkor virágzott a kultúra” – mondta a magyar televíziózásnak erről az időszakáról Szinetár Miklós. Persze, akkor az MTV „hivatalosan megfogalmazott” feladata egyebek között, hogy: „segítséget kell nyújtania a közönség tájékoztatásához, irodalmi horizontjának tágításához.” Ma is hasonló a célja, s mégis szinte semmi az emlegetett műfajokból. Következésképpen színészi remekléseket sem látunk a képernyőn ilyen produkciókban, az új, az igazi színészeket szinte nem is ismerjük, s ha e helyzetből ítélnénk, hihetnénk, valahol elveszett a klasszikus és kortárs magyar irodalom, gyermek- és ifjúsági irodalom, zenemű.

Pedig az egykor virágkorukat élő magyar tévéjátékok és tévéfilmek szerepét a nemzetismeret gyarapításának és a nemzeti azonosságtudat erősítésének szempontjából nézvést sem helyettesítheti semmi a képernyőn. Furcsa paradoxon ez a helyzet a nemzeti lózungok és jelképek elburjánzásának idején. Miközben legnézettebbek az olyan semmitmondó kommersz sorozatok, mint a Barátok közt és a Jóban Rosszban, melyeknek csipetnyi közük nincs a művészethez. Még akkor sem, ha az utóbbiban megvillani láttam a minap a Kossuth-díjas Haumann Pétert. Nem hittem a szememnek! Ide jutottunk. Pontosabban: süllyedtünk.