Az ukrán kapcsolat

Ukrajna a földrajzi értelemben vett Európa egyik legszegényebb és alighanem a legigazságtalanabb társadalmú országa. Az egy főre jutó GDP tekintetében az Európa Tanács negyvenhét tagja közül a negyvenötödik. Ugyanakkor a Forbes toplistáján tíz ukrán dollármilliárdos szerepel, több, mint a négy visegrádi országból összesen. A leggazdagabb ukrán, Rinat Ahmetov 18 milliárdja mellett eltörpül az itteni mágnások vagyona, Andrej Babišt beleértve. (És magyar dollármilliárdos például sosem volt, legalábbis átlátható adatokon alapuló becslések szerint.)

Rá lehetne vágni, hogy „mégiscsak nagy ország”, dehát már nem is olyan nagy. A lakosság zsugorodik, húsz éve 52 millió volt, ma 44 millió. A négy visegrádi ország bruttó nemzeti terméke összesen az ukránnak több mint négyszerese. Az is kérdés, hogy mikor gazdagodtak meg, hiszen az ukrán GDP a 2000-ig tartó zuhanás után csak 2005 körül érte el újra a szovjet korszak utolsó, válságos éveinek szintjét. Hogy miből gazdagodtak meg? Hely hiányában nem bonyolódom részletekbe, de nyilvánvaló: valamiféle jogi vákuumban, az eszközökben nem válogatva használták ki egy nyomorult ország nyomorát, és monopolizálták azt a kevés komparatív előnyt, amit az ország a szovjet időkből megörökölt.

Itt lép be először a magyar kapcsolat. A hvg.hu cikkírója Orbán és a szocialisták nagykoalícióját említi az újabb ukrajnai fejlemények ügyében: egyik oldal sem tartaná jónak, ha a tömegtüntetések hatására Janukovics elnök távozni kényszerülne. Janukovics ereiben egy csepp ukrán vér sem folyik, orosz az anyanyelve, és igyekszik kedvezni az orosz kisebbségnek, ezáltal a többi kisebbségnek is. Ellenfelei viszont ukrán nacionalisták, és hatalomra jutásukkal biztosan romlana a százötvenezres kárpátaljai magyarság helyzete. Budapestről nézve ez a legfontosabb, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha ez lenne a legfontosabb.

Van azonban egy másik, virtuális nagykoalíció is. Erről nem nagyon beszélnek politikusaink. Az ukrán oligarchákkal fenntartott kapcsolat nélkül mindkét politikai oldal a szó szoros értelmében szegényebb lenne. Aki érti a módját, Ukrajnából olcsóbban tud földgázt behozni. Ennek a sajátosan kelet-európai üzletnek a szövevényes történetében olyan nevekkel találkozunk, mint Vitézy Tamás (Orbán távoli rokona, szállodaipar, jachtkikötő az Adrián, ingyen fideszes bulvárlap) vagy Knopp András (MSZMP KB tudományos, kulturális és oktatási osztályvezető-helyettes, ellenzékszakértő, az ellenzéki-ellenséges megkülönböztetés föltalálója), majd a Gyurcsány-kormány idején a magyar politikai és gazdasági elit tetemes része is láthatóan be volt avatva. Közös jegyük, hogy eredetileg nem szénhidrogén-szakemberek.

Üdítő változatosságot jelent egy Moszkvában végzett bányamérnök, Kapolyi László (ipari miniszter a nyolcvanas években, eocénprogram, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, MSZP-frakció, a leggazdagabb parlamenti képviselő)  Igaz, ő nem gázban utazott, hanem olcsó áramot hozott be Ukrajnából orosz szénért, csökkentve az orosz áramadósságot.

Honnan a kapcsolat? Csak tippjeink vannak, de azokat perveszély miatt nem lehet leírni. „Baráti kapcsolatok révén elvetődtünk Ukrajnába, ahol megkérdezték, akarunk-e földgázt venni” –  mesélte Vitézy. El kell fogadnunk, hogy némely, politikailag nem semleges magyar vállalkozók valahonnan ismerik a megfelelő üzletembereket Ukrajnában, akiknek történetesen van olcsón eladó gázuk.

A magyarokkal kapcsolatot tartó, megfelelő üzletemberek között első helyen van Dmitro (Dmitrij) Firtas neve. Ő nem szerepel a Forbes listáján, mert hivatalosan kimutatható vagyona egy parányival kevesebb egymilliárd dollárnál, de vásárlásai olyan háttérről tanúskodnak, hogy sokkal gazdagabb lehet – vagy pedig más áll mögötte, Oroszországból.

Eredetileg ő sem ért a szénhidrogénekhez, sem a gazdasághoz, tanulmányai a katonai vasutas-szakközépiskolára és az ukrán belügyi akadémiára korlátozódtak. A földgázszakmán kívül például ő dirigál az ukrajnai titániparban. Gyengébbek kedvéért: a titánt elsősorban a hadiipar használja repülőgép- és rakétaépítéshez.

Firtas mindenesetre politikailag az egyik legaktívabb oligarcha. Úgy tartják, ő a kormányzó párt, a Régiók Pártja legfőbb finanszírozója Ahmetov mellett. Azt is mondogatják, hogy ő mesterkedett az érdekeit sértő volt miniszterelnök, Julija Timosenko bebörtönzésén. (Bár meg kell hagyni, hogy Timosenko is a gázüzletből gazdagodott meg.) A harmadik leggazdagabb ukránt, Ihor Kolomojszkij bankárt (2,4 milliárd dollár) viszont  Timosenko támogatójának tekintették, amíg át nem állt Juscsenko elnök (a narancsos forradalomban Janukovics győztes ellenfele), egy mára megszűnt nacionalista pártszövetség vezetője mögé.

Firtas, Ahmetov, Kolomojszkij és negyedikként Viktor Pincsuk (3,8 milliárd; gázcsőgyártás, acélipar; műgyűjtemény; Leonyid Kucsma volt elnök veje) tartják kezükben az ukrán  elektronikus médiát, amely a szegény ukránok tízmillióinak egyetlen információforrása a világról. (Ukrajnában egy apró, másfél százalékos nézettségű állami tévén kívül csak kereskedelmi média van, amelynek a működtetésén ugyan buknak ezek az üzletemberek, de a hatalmuk fenntartásához szükséges költségnek fogják fel.) Ötödiknek most kezd felzárkózni a Janukovics család.

Az tehát, amit innen, kívülről ukrán politikai életnek látunk, sokkal inkább a homályos hátterű milliárdosok érdekérvényesítésének terepe, mint bármi más. Az ukrán értelmiségiek, akikkel mostanában beszéltem, a tömegtüntetéseket részben annak tulajdonítják, hogy Európától való visszakozásával, a társulási szerződés alá nem írásával Janukovics nemcsak a médiából megismert jobb nyugati élet reményét vette el, hanem annak a reményét is, hogy az Unió egy kicsit megfékezi az oligarchákat. Másfelől a tömeg mozgásai mögött is az oligarchák belvillongását látják – van, aki üzleti érdekből Moszkvához húz, van, aki Európában terjeszkedne, és van, aki kétlelkű.

Ilyen körülmények között – és a választási rendszer ismeretében – csoda, hogy ennyire plurális az ukrán belpolitika. A tavalyi parlamenti választáson a Régiók Pártja a szavazatok 30 százalékával a mandátumok 41,56 százalékát szerezte meg, és a kommunisták meg néhány aprócska párt támogatásával tud törvényeket hozni. Három ténylegesen ellenzéki erő került be a Radába: Timosenko pártja, a Batykivscsina (Haza), Vitalij Klicsko pártja, az UDAR és a Szvoboda nevű nemzetiszocialista társaság. Most ez a három igyekszik úgy tenni, mintha ő mozgatná a tüntetéseket. De az tény, hogy a politikai színtér eléggé tagolt. A következő elnökválasztáson Klicskónak van a legnagyobb esélye, ő ugyanis nemcsak világlátott, híres ember, de tudni is lehet róla, hogy mivel szerezte a vagyonát.

Mondom, a Régiók Pártja éppen csak az egyszerű többséget tudja elintézni magának a parlamentben. És itt jön a másik magyar kapcsolat. Nem is kapcsolat, inkább párhuzam. Vagy inkább a párhuzam annyira feltűnő hiánya, hogy az már jelent valamit. 2002-ig a magyarhoz hasonló vegyes választási rendszer volt. Ezután áttértek a posztkommunista térségben sokkal gyakoribb csak listás rendszerre. Mivel a pártalapításnak és -működésnek nem voltak olyan nehezítései, mint Magyarországon, Timosenko és Juscsenko hívei jó néhány kisebb-nagyobb pártban egyesültek, és ezek két, viszonylag nagy blokkban indultak a választáson. A koalíció többséghez jutott a parlamentben, bár így is a Régiók Pártjáé volt a legnagyobb képviselőcsoport.

Ukrajnában félelnöki rendszer van, közvetlen elnökválasztással; 2010-ben Janukovics győzött. Hamar megelégelte, hogy ellenzéki többségű parlamenttel kell kormányoznia, és olyan választási rendszert fundált ki, amitől parlamenti többséget remélt. Visszatért a korábbi rendszerhez, éspedig a mostani magyarhoz kísértetiesen hasonló változatban: a képviselők felét országos listán, felét egyéni választókerületekben választják (ez ott is a legnagyobb, pártnak, történetesen a kományzó pártnak kedvez), öt százalék a bekerülési küszöb. Megszűnt az apró pártok blokkba tömörülésének lehetősége.

A Velencei Bizottság, az Európa Tanács alkotmányjogi tanácsadó testülete árgus szemmel figyelte a fejleményeket, és javításokra is ajánlást tett. A bizottság titkára, Thomas Markert a következőt mondta: „Nagyon aggaszt, hogy az arányos választási rendszert felváltották a vegyessel.” A The Ukranian Week cikke szerint a Velencei Bizottság szakemberei és más szakértők ezt az aggodalmat azzal indokolják, hogy „a vegyes rendszer csak ott működik jól, ahol a társadalom politikailag jól strukturált, semmi sem fenyegeti a pluralizmust, és a pártoknak stabil választói hátterük van”. Mivel ezek a körülmények Ukrajnában csak módjával állnak fenn, az Európa Tanács olyan „nyitott, területi” listákra tett javaslatot, amilyenek Lengyelországban (vagy Szlovákiában) alkalmaznak Ugyanez a Velencei Bizottság az ugyanilyen, vegyes magyar választási rendszerről nagyjából ugyanekkor azt mondta, hogy „jó alap az igazi, demokratikus választások megtartásához.”

Ezek szerint a magyar társadalom a maga egyoldalúan baloldal társadalmi, uralkodóan konzervatív kulturális és életmódbeli, szinte egyoldalúan gondolattalan „nemzetpolitikai” nézeteivel politikailag jól van strukturálva. Ezek szerint a magyar pártoknak ugyanúgy stabil választói hátterük van, mármint földrajzi megoszlás szerint, mint Angliában a Munkáspártnak és a Konzervatív Pártnak, úgyhogy nem fordulhat elő, hogy az egyik párt az egyéni választókerületek mandátumainak 99 százalékát besöpri, mint a Fidesz 2010-ben. Ezek szerint Magyarországon a pluralizmust semmiféle veszély nem fenyegeti. Nincs meghirdetett centrális erőtér. Nincs kötelezővé tett és az állampolgároknak naponta az orra alá dugott Nemzeti Együttműködés Rendszere. Nincs kétharmados gőzhenger. Nincs megbélyegezve a legnagyobb ellenzéki párt. Nincs azonosítva az ország a kormánnyal. Nincs egységretorika napi huszonnégy órában.

Az ukrán oligarchikus demokrácia a pluralizmus paradicsoma Magyarországhoz képest, mert ott legalább az oligarchák érdekellentétei nyíltak. És a politikai élet annyira tagolt, hogy azokkal a szabályokkal, amelyek jobban kedveztek a legnagyobb pártnak, mint a 2010-ben még érvényes magyar rendszer, a mostani magyarnál sokkal tagoltabb parlamentet választottak. És erre a parlamentre mondják sokan, hogy "nem demokratikusan választották".

Az, hogy az újabb magyar kormányzat minden szinten tagadja a pluralizmust, és ezt a tagadást a választási rendszer megpecsételi, a választási rendszer a kormányt szolgálja, nem tűnt fel a Velencei Bizottságnak, nem tűnt fel a Velencei Bizottság akkori magyar tagjának, Paczolay Péternek, nem tűnt fel a bizottság magyar konzultánsainak. Nem tűnt fel itthon szinte senkinek. Mindenki szépen felmondta a népi mondókát arról, hogy a vegyes választási rendszer jó, csak a kampányszabályokon, a választókerületi határokon meg hasonlókon kellene igazítani. Senkinek nem tűnt fel, hogy a magyar választási rendszer magyar viszonyok közt mennyire antidemokratikus.

Az ÉS-ben már idéztem Vitalij Portnyikov ukrán publicista írását, amely a New Eastern Europe című krakkói folyóirat idei utolsó számában jelent meg. Portnyikov „Európa beteg emberének” nevezi Ukrajnát, a betegséget a kommunizmus okozta, s ez képez áttéteket. Abban nyilvánul meg, hogy Ukrajnában az oligarchák és a szegénységben élő tömeg között nincs – és csak lassú fejlődés eredményeként alakulhat ki – olyan, Európára orientált középosztály, amelyet nemcsak a nyugati jólét, életmód és slágerek érdekelnek hanem az európai értékek is. Piaci verseny és szabadság a gazdaságban; politikai foglyok hiánya; egyéni felelősség; az a felismerés, hogy csak olyan emberek teljesíthetik kötelességeiket, akik műveltek, és függetlenek az állami támogatástól. Portnyikov megjegyzi, hogy ezt a nyugati vidékeken könnyebben megértik, mert ott az osztrák-magyar, lengyel, román, csehszlovák időkből még emlékeznek a történelem és a felelősségérzet másfajta kultúrájára.

Magyarországon elvileg van ilyen középosztály. Egyre inkább úgy viselkedik, mintha nem lenne. Bel-, kül- és gazdaságpolitikában a mostani ukrán állapotok felé viszi az országot. Nem hiányzik neki a pluralizmus, nem érti a demokrácia működését, állami támogatás nélkül nem tudja elképzelni az életét, az egyéni felelősség rég a kutyáké. Kezdenek kiemelkedni az oligarchák, az ukránokkal kompatibilisek, és kezd terjedni a nem európai szegénység. A nem európai milliárdosok egyre terjeszkednek a médiában. A magyar középosztály önmaga árulója.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.