Kis magyar hülyeségtan

Vannak a magyar politikában nemzedékeken átívelő dolgok. Ilyen az, hogy amikor a nacionalista elit azt hiszi, a nemzetért cselekszik, valójában a nemzet ellen cselekszik.

Két felvonás levezető utójátékkal.

Tragédia:

1940. augusztus 30-án igen nagy részt megvalósult a húszéves álom: Magyarország visszakapta a Partium és a történelmi Erdély északi felét, Nagyváradot, Kolozsvárt, a Székelyföldet. Nem volt kétséges, hogy Hitler megkéri az árát, és ez súlyosabb ár lesz, mint amit a világháború kitörése előtti első bécsi döntésért kellett a nemzetnek fizetnie. Hogy mekkora, azt nem lehetett tudni.

Egyelőre csak azt lehetett tudni, hogy Hitler különleges előjogokat követel a magyarországi német kisebbségnek és a Volksbundnak. Egyelőre csak azt, hogy Hitler követelései miatt egyre nehezebb lesz fenntartani Magyarország semleges státusát, és ha esetleg Hitler mégis elvesztené a háborút – a nyugati hatalmak közül csak a Horthyék által többre becsült és jobban kedvelt Anglia volt éppen talpon –, nos, akkor nagy esély van rá, hogy a visszakapott területeket elvesztik. Egyelőre csak azt lehetett tudni, hogy egyre nehezebben kerülhetik el a hadba lépést.

Bécsből hazafelé Teleki Pál miniszterelnökön olyan súlyos depresszió lett úrrá, hogy Győrben meg kellett állítani a vonatot, és gyógyszert szerezni neki.

Egy nappal ezután benyújtotta lemondását. Horthy nem fogadta el.

Tizenkét nappal később Horthy fess tengernagyi uniformisban, hitvesével az oldalán diadalmasan bevonult Kolozsvárra. A filmhíradó természetesen nem adott hírt Teleki drámájáról, csak a díszszemlét mutatta, az ujjongó tömeget, a népviseletes menyecskéket és a lelkes polgárasszonyokat.

Két hónappal később Hitler elszenvedte első háborús vereségét az angliai csatában.

Nem egészen három hónappal később – tehát már Hitler első, sokatmondó veresége után – Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, vagyis a tengelyhatalmakhoz.

Hét hónappal a második döntés után eldőlt, hogy Magyarország részt vesz a Jugoszlávia elleni német fegyveres akcióban.  Ez nemcsak újabb területgyarapodást jelentett, hanem nagy valószínűséggel brit hadüzenetet is. Teleki Pál főbe lőtte magát, miután egyik búcsúlevelében a legpocsékabb nemzetnek nevezte a magyart.

Nem egészen tíz hónap telt el a második bécsi döntés után, és Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Tizenöt hónap, 1941. december eleje: Nagy-Britannia és a brit domíniumok hadat üzentek Magyarországnak. A magyar kormány bejelentette, hogy az Egyesült Államokkal hadban állónak tekinti magát. Ekkor már Moszkva alatt megindult a szovjet ellentámadás. Egy-két héten belül a magyar kormányzat már biztos volt benne, hogy a németek a háborút elvesztik (a katonák nem annyira). Ez után, ennek tudatában küldték ki Horthyék a második magyar hadsereget a Donhoz, és ennek tudatában nem mozdította kisujját se Horthy félmillió magyar – többségében nő, gyermek és öreg – deportálása és számára is valószínű elpusztítása ellen.

Majd amikor Horthy végre rászánta magát, hogy levonja a következtetést Hitler három éve előre látott és immár küszöbön álló vereségéből, a saját tisztjei árulták el, és más erő híján egy olyan őrült, de népszerű párt kezébe került a hatalom, amelyik még akkor is hitt a német győzelemben, amikor Hitlertől már minden külföldi híve menekült.

Mindezt azért, mert a korabeli magyar rendszer legfőbb kül- és "nemzetpolitikai" célja Trianon revíziója volt, és Hitler hat-nyolc évvel korábban olyan csábító revíziós ajánlatot tett, amely legyőzött minden bölcsességet és felelősségtudatot, ami egyébként a revíziót szolgálta volna: biankó politikai csekkel honorálták a világtörténelem egyik legnagyobb gonosztevőjét.

Hogy mennyivel lett volna nagyobb Trianon részleges felülvizsgálatának esélye, ha a magyar kormány nem fogadja el Hitler „ajándékát”, azt természetesen nem lehet tudni. De az tény, hogy a nyugati szövetségesek nem ellenezték bizonyos területek visszaadását. Sztálin pedig pontosan a második bécsi döntés igazságtalanságára hivatkozva tekintette még jóval a román kiugrás előtt potenciális szövetségesének Romániát és megpecsételten ellenségének Magyarországot. És bár akkor, nem váteszekről lévén szó, ez természetesen nem lehetett szempont, a többi posztkommunista ország példából okulva az is valószínű, hogy az 1945 előtti bölcs és felelős politikának – de legalább egy emigráns kormány megalakításának – meglett volna az a távoli következménye, hogy az 1989 utáni magyar politikai elit részben higgadtabban és józanabbul, részben nyugodtabb történelmi lelkiismerettel kezdhette volna meg a demokrácia újjáépítését. Mely utóbbi, úgy rémlik, nem sikerült.

Tragikomédia:

Hetvenhárom évvel és néhány hónappal a második bécsi döntés után a magyar politikai elit ugyanúgy működik, mint 1940-ben: Trianont fájlalván, nemzeti hévvel súlyosan nemzetrontó politikát folytat. Három különbséggel: az egyik, hogy ezt igyekszik politikailag korrekten tenni, a másik, hogy a minden mást elhomályosító szempont nem a területi revízió, hanem a határon túli magyarok vélt érdeke (s így a revízió lehetőségének kizárása helyett a határon túli közösségek tönkretétele a hosszú távú nettó eredmény), a harmadik, hogy a mai, hatalomhoz jutó elit politikai szakértelme az 1940-eshez képest is szánalmasan gyenge.

A Magyarországgal szomszédos legnagyobb országban tömegtüntetések kezdődtek. Az ok az volt, hogy Ukrajna demokratikusan megválasztott, ám istentelenül korrupt és – mint kiderült – zsarnoki elnyomásra hajlamos elnöke, Viktor Janukovics ellökte a nyugati demokráciák – szerintem meggondolatlanul, de mégiscsak – kinyújtott kezét, és engedett a közeli tekintélyuralmi hatalom, Oroszország csábítóbb ajánlatának.

A magyar kormány – de mellesleg a legnagyobb és a második legnagyobb ellenzéki párt is – az egészből annyit észlelt, hogy az istentelenül korrupt stb., egyébként orosz anyanyelvű ukrán elnök 2012-ben, a nyolcmillió oroszra tekintettel, de mellékhatásként a százötvenezer magyarnak is kedvezve, új kisebbségi nyelvtörvényt vezetett be; hasonlóan az oroszokra gondolva, alkotmányellenesen tolerálja a Kárpátalján élő magyarok kettős állampolgárságát; és szintén az ukránokat gyengítendő, külön magyar választókerületet akar létesíteni.

Azaz a Trianon után kilencvenhárom és fél évvel is gyógyíthatatlan Trianon-fixációban szenvedő magyar politikai elit az egészből nem látott mást, mint a kárpátalji magyarokat; másrészt meg volt győződve, hogy a kárpátalji magyaroknak az a jó, ha marad az istentelenül korrupt és Putyin karjaiba ugró kijevi elnök.

Ennek jegyében, miközben a fél világ politikusai kiálltak az Euromajdan tüntetői mellett, derűsen megtartotta soros ülését a magyar–ukrán kormányközi vegyes bizottság, és külön mókásan hangzik, hogy miután az elnök leköpte Európát és lecsatlakozott Moszkvához, úgy nyilatkozott: "a bizottság tevékenysége „nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Ukrajna közelebb kerüljön Európához, s a jövőben folytathassa megkezdett nyugati irányú integrációját”.

Teleki Pál rossz politikus volt, és a második világháború utáni egyezményes humanitárius mércének nem felelne meg, de kétségtelenül tudta, mi van a világban, voltak elvei és volt lelkiismerete. Ami az elveket illeti, Orbán Viktor ugyanolyan rossz és ugyanolyan nacionalista politikus, mint Teleki volt, bár minden igyekezetével meg próbál felelni az egyezményes humanitárius mércének. Viszont Telekinél sokkal kevésbé tudja, mi van a világban, a lelkiismeretről pedig ne beszéljünk. Így történhetett meg, hogy pont miközben a Majdan népe a vérét hullatta, hogy Ukrajna ne kerüljön az orosz érdekszférába, Orbán átvitte Magyarországot az orosz érdekszférába. (Betoldás 2014. március 1-én, 15.30-kor: Magyarország felelős miniszterelnöke csalhatatlan érzékkel alig három héttel azelőtt sorolt át Oroszországhoz, hogy Putyin kihívta maga ellen a teljes euroatlanti szövetségi rendszert.)

Kétségtelenül a nemzeti érdek lebeg a szeme előtt. De az is kétségtelen, hogy azt látja nemzeti érdeknek, ha ahelyett, hogy Magyarország beépülne a demokratikus piacgazdaságok kölcsönös függésen való rendszerébe, ő biankó politikai csekket ad Putyinnak az energetikai önrendelkezés (egy magyar területen lévő bitang nagy atomerőmű felépítése) fejében. Azt tartja nemzeti érdeknek, ha ezzel a „nemzeti tőkéseket” (másfelől nézve a korrupt oligarchákat) növeszti még nagyobbra.

És részben a Putyin iránti új keletű hűségből, részben a Trianon-csőlátás miatt azt tartja nemzeti érdeknek, ha az egész nyugati világ, a hivatalosan Magyarországot is magában foglaló euroatlanti közösség ellenében látványosan Janukovicsnak, az istentelenül korrupt és a szabadságjogokat botrányosan megszüntető Kreml-szolgának drukkol. Még akkor is, amikor az halomra löveti az ellene tiltakozókat.

Így történhet meg, hogy az a magyar kormányzat, amelynek áldozati eredetmítoszában központi helyen vannak az ötvenhatos sortüzek, valamint a 2006. október 23-i rendőrattak, a mai kijevi orvlövészek áldozatait terroristáknak nevezteti a „közszolgálati” médiában, ahol az orosz állami hírügynökség értelmezését kommentár nélkül, mint objektív tényt adják közre. Ily módon sikerülhet tökéletesen elvágniuk magukat az új ukrán kormányzatnál. Amelyikkel ezek után  tárgyalni szeretnének az ottani magyarok jogairól.

Bohózat:

Végképp komikussá ugyanis az teszi az egészet, hogy a magyarországi politikai elit, miután pártállástól függetlenül – de saját meggyőződése szerint a kárpátalji magyarok védelmében – Janukovics tűzön-vízen át való támogatásával  teljesen elszúrta az új kijevi kormányzathoz fűződő viszonyát, most mélyen tanácstalan, és képtelen bármit tenni az ukrajnai magyarokért.

Az alaptétel az, hogy az oroszok érdekében hozott nyelvtörvény a magyaroknak jó volt, tehát a forradalom hevében történt eltörlése rossz. Ennél bonyolultabb összefüggéseket sem Martonyi külügyminiszter, se az MSZP szakértői nem képesek felfogni. A helyi magyarok két rivális vezetője a szabványos Fidesz-kegyenc Kovács Miklós és az MSZP-vel jó kapcsolatot ápoló Janukovics-párti képviselő, a Gajdos István nevű fiók-oligarcha. (Aki a forradalom győzelmekor „átértékelte korábbi tevékenységét".) Ilyen a felhozatal, bár a belhoni sem sokkal jobb.

A Fidesz nem tud mit kezdeni Kovácsnak azzal az érvelésével, hogy a nyelvtörvény kárpátalji megvalósítását úgyis akadályozták az ukránok (tehát nem olyan nagy kár érte), és az eltörlése nem törvényes, tehát jobb várni. Gajdos viszont, aki Mesterházyval együtt lép fel, Orbánnak és Martonyinak ír levelet, hogy „minél előbb vegyék fel a kapcsolatot az ukrajnai illetékesekkel, járjanak el annak érdekében, ne csorbuljanak közösségünk jogai".

Ez körülbelül a mélypont: az a Brezsnyev-korból örökölt elképzelés, hogy az ukrán törvényhozók az „illetékesek”, akiknél a baráti Magyarország vezető elvtársai „közben tudnak járni”. Ellenkező esetben a Jobbiknak megfelelő Szvoboda-párti kultúrpolitikus, „Irina Farion nevével is fémjelzett törvénytervezetet fogadja el az ukrán parlament, amely totális egynyelvűsítéssel fenyeget Ukrajnában”.

A kormány teljes ellenőrzése alatt álló közszolgálat pedig pörög, mint kompasz a mágneses viharban, és azt nem közli le, hogy Farion miniszteri kinevezésének hírére hevesen tüntettek a kijevi fiatalok.

Közli viszont Gajdosnak azt az ellenőrizhetetlen állítását, miszerint Turcsinov ügyvivő államfő megígérte neki, nem írja alá a régi nyelvtörvény eltörlését, amíg nem fogadják el az újat, méltányosat.

Nem közli viszont azt a hírt, hogy Turcsinov kiadta az utasítást az új nyelvtörvény megalkotására.

Illetve egy félmondatban Gajdos beszél arról, hogy szervezete kit delegál „a munkacsoportba”, de nem derül ki, hogy ez a munkacsoport micsoda, és ki hozta létre. (Betoldás: estére az MTI mégiscsak megmagyarázta. Az elnök a régi törvény visszavonását is megvétózta.)

Amúgy egy kis nyalánkság politikai-kognitív elemzők számára: Gajdos megköszöni a magyarországi pártoknak, hogy „operatívan reagáltak a történtekre”. Biztos csak a rosszhiszeműség miatt kötök bele, hogy a helyi posztszovjet gazdagembernek és politikusnak erre a jelzőre áll a szája – az „operatív” ugyanis a magyar politikai szaknyelvben titkosszolgálatit, fedettet jelent.

Orbán lehet rossz politikus, rajta kívül viszont ma, Magyarországon, legalábbis a három legnagyobb pártban nincsenek politikusok. Politikuson értve azt, aki a magyar nemzetet érintő, nem várt nemzetközi fejleményhez hozzá tudna szagolni. Nem mondom, hogy a Jóisten mentsen meg olyan helyzettől, amelyben nagyobb a tét, mert pont most volt ilyen helyzet. Félek, hogy emez álpolitikusoknak külön meg kell magyarázni, melyik. Itt tartunk: pont azoknak, akik a helyzetet csinálták, fogalmuk sincs arról, hogy mit művelnek.

 

------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője