Orbán Viktor (és Németh Miklós és Horn Gyula) védelmében

Ennek a történetnek a valóságban Horn Gyula volt a főszereplője. Megemlékezett erről a saját pártja vagy bármely demokratikusnak mondott ellenzéki párt a „magyar szabadság napja” alkalmából? Nem. Ki volt, az, aki ez alkalomból elismerte Horn Gyula érdemeit? Orbán Viktor.

Nem gondoltam volna, hogy idáig jutok, de meg kell védenem Orbánt.

A hét eleje óta (azaz június 16. óta, mikor államilag ajánlott volt megünnepelni a magyar szabadság napját, noha eddig két héttel később, június 30-án ünnepeltük), szóval egész héten aki nem Orbánnak csápol, az őt szidja. Egyazon beszéd miatt.

Az csak természetes, hogy a miniszterelnök személyére és személyi kultuszára épülő rendszerben őt nevezik ki az 1989. év legfőbb hősének: azért van magyar szabadság, mert 1989. június 16-án, a Hősök terén mondott egy beszédet, amiben „kikergette az oroszokat”. Biztosan ettől mentek ki. (Az eddigi ünnepnap annak az évfordulója volt, hogy tényleg az utolsó szovjet katona is „kiment”. Hogy mitől, arról később.)

Az már nem ennyire természetes, vagy ha természetes, nem tetszik, hogy ellenzéki megfigyelők, köztük kiváló barátaim és ismerőseim az új keletű mitizálásra sebtében kidolgozott mítoszrombolással felelnek, igazából éppen hogy rögzítvén a hosszú évek óta építgetett mítoszt. Ha nem ezt, akkor valamelyik másikat. Például:

– Nem is ő írta azt a beszédet.

– Ő írta a beszédet, de feltűnési viszketegségből és karrierizmusból, nem törődve azzal, hogy kockára teszi az átalakulás sikerét. Ezt az is bizonyítja, hogy ma ő az (ide valamelyik elterjedt gúnynév jön).

– Olyasmit követelt, ami már megtörtént, hiszen tessék: áprilisban már megkezdődtek a csapatkivonások.

– Megzavarta az újratemetés politikamentes méltóságát. És főleg:

– Már akkor is lehetett rajta látni, hogy ilyen.

Nos, tudtommal nem készült a Hősök terén elhangzott beszédek fogadtatásáról reprezentatív és tudományos felmérés (ha valakinek megvan, megköszönöm), de hát ott voltam, és azt mondhatom eskü terhe alatt, amire emlékszem. A körülöttem állóknak tetszett Orbán átlagnál vadabb beszéde, viszont senki sem rökönyödött meg, és főleg nem várta, hogy a szónokot másnapra bebörtönzik, mint Kóbor János okleveles politológus vélte, legalábbis állítása szerint.

Már csak azért sem, például, mert az előző napon, június 15-én a Fidesz kezdeményezésére kétszáz tüntető követelte a csapatok kivonását a szovjet nagykövetség előtt, és őket sem vitték be. Igaz, körülöttem főleg újságírók és hasonló hírfogyasztó emberek álltak, de hát talán másoknak is feltűnhetett, hogy azokban a hetekben sok mindent lehet már mondani, amit addig nem.

Utólag persze már mindenki úgy emlékszik, ahogy a legjobban klappol a mai nézeteivel, de annak, hogy Orbán ezt a beszédet karriervágyból, feltűnősködésből, netán kiszámítottan, provokációból mondta („és bejött a gazembernek”), van egy objektív cáfolata: sem ő, sem a Fidesz nem lett lényegesen népszerűbb a beszéd után. Még hónapokig, legalább a frakcióvezetői kinevezéséig és egy darabig még azután is egy volt a Fidesz arcai közül, Fodor Gábor, Deutsch Tamás és a többiek mellett. Még kellett tizenhárom-tizennégy év ahhoz, hogy Orbán a MIÉP-gyűlések korábbi törzsközönségének bálványa, a Fidesz pedig vezérelvű párt legyen.

Amúgy a valóságteszt azt is mutatja, hogy Orbán szónoklata – ha kockázatosnak szánta is, ami nem szokatlan egy huszonhat éves embertől – semmiféle, se gyorsító, se lassító hatással volt a csapatkivonások menetére. Az oroszok addigra már merészebb lázadással találkoztak Észtországban és brutálisabb kihívásokkal Karabahban, különösebben nem zavartatták magukat attól, hogy Magyarország egyik erőszakmentes ifjúsági szervezetének egyik vezetője mit követel.

Az, hogy „nem is ő írta”, egyébként ellent mond annak a tételnek, hogy csak az egyéni karrierje lebegett a szeme előtt. Bizonyos értelemben tényleg kollektív munka volt, mások is beledolgoztak, a vezetőség jóváhagyta, és főleg: nem valamiféle veleszületett agresszivitás miatt fogalmazott így, hanem ezt várta tőle a Fidesz nevű, elég népes, létező szervezet tagsága. Hogy mit? A lázadást.

És ezzel lyukadunk ki oda, hogy ha az ellenzéki véleményformálók a mai Orbán-rendszer eredetmítoszát akarnák lerombolni, akkor igazat kellene adniuk az akkori Orbánnak is, meg az akkori – reformkommunista – kormánynak is. Csak ehhez ismerni kellene a kormány valóságos érdemeit.

Két dolgot minél gyorsabban illene tisztázni: 1. Orbán nem az azonnali szovjet csapatkivonást követelte, hanem szabad választásokat, ahol olyan kormányt választhatunk (nem kötelező), amelyik tárgyalásokat kezd majd az azonnali csapatkivonásról. 2. A Hősök terén jelenlévőknek és az ország akkori, demokráciára vágyó közvéleményének mélységes lebecsülése azt feltételezni, hogy Orbán azzal kavart botrányt, hogy a már folyamatban lévő csapatkivonásokat követelte utólag. Az 1989-re tervezett részleges csapatkivonás (tízezer katona) április 25-én kezdődött, május 28-ra be is fejeződött, tele voltak vele az újságok, mutatta a tévé, mindenki tudott róla. Senki sem gondolta, hogy Orbán erről beszél, mindenki értette, hogy a teljes csapatkivonásról van szó, ami ekkor a bizonytalan, távoli jövő dolga volt.

Mondott azonban mást is, ezt manapság naponta beidézik mottóként a „közszolgálati” tévében: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.” Úgyhogy rá kell szorítani „az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak”. Csakhogy ennek abban a pillanatban már egyik fele sem volt igaz.

Mi történt valójában? Az MSZMP reformerei árgus szemmel figyelték a lengyel fejleményeket. Az óriási különbségek ellenére az alaphelyzet közös volt: a gazdasági válságból csak az ellenzékkel kötött politikai kompromisszum útján lehetett kijutni. Április 5-én a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a Szolidaritás megállapodott abban, hogy a Szenátus (felsőház) összes tagját és a Szejm (alsóház) tagjainak 35 százalékát szabadon választják. Mivel a LEMP kezében volt a média zöme, és közérzet-javító intézkedéseket tudott tenni, úgy látszott, a választás után megőrizheti kormányzó hatalmát.

Az MSZMP politikájában fordulat állt be. A május 2-i PB-ülésen Nyers Rezső közölte, hogy nem lehet tovább elodázni a szabad választásokat. Grósz Károly főtitkár elszigetelődött azzal a nézetével, hogy erre legközelebb 1995-ben (a következő utáni választásokon) kerülhet sor. Ettől kezdve a reformkommunista vezetők mindent annak érdekében tettek, hogy a mielőbb szabad megrendezendő szabad választásokon győzzenek. Május 2-án megkezdték a vasfüggöny bontását. 8-án minden tisztségéből felmentették Kádár Jánost. Ugyanaznap megszüntették a káderhatásköri listát (a párt-nomenklatúrát), ettől kezdve Magyarországon hivatalosan nem volt pártállam (gyakorlatilag sem: a pártközpont a szó szoros értelmében kiürült, a kormány lett az új hatalmi központ. 10-én hivatalba lépett az új kormány, Grósz Károly emberei nélkül. Ugyanaznap az Igazságügyi Minisztérium közzétette az 1956 és 1981 között törvénytelenül kivégzettek névsorát. Május 13-án, első ülésén a második Németh-kormány eleget tett az ellenzék legfőbb követelésének: leállították a nagymarosi vízi erőmű építését.

Lendületet kapott a nemzeti kerekasztal előkészítése. Június 4-én megtartották a lengyel választások első fordulóját, és a reformkommunisták számára döbbenetes eredmény született: a Szolidaritás jelöltje a lehetséges 161 alsóházi mandátumból 160-at, a 100 szenátusi hely közül 92-t már ekkor elnyertek. Az MSZMP ennek láttán sem visszakozott. A nemzeti kerekasztal tárgyalásainak célja pontosan a szabad választások feltételeinek létrehozása lett. Erről bárki meggyőződhetett június 13-án, amikor az alakuló, plenáris ülés élőben közvetítette a tévé. (Sajátos módon ennek a történelmi eseménynek a 25. évfordulójáról sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem emlékezett meg. Összehasonlíthatjuk ezt a hallgatást a lengyel kerekasztal-tárgyalások megnyitásának ünneplésével.)

És nem utolsósorban a Németh-kormány saját ügyévé tette az eredetileg civil kezdeményezést, Nagy Imrének és társainak az újratemetését. Igen, megzavarta az esemény politikamentes méltóságát, nem is tiszta eszközökkel, mint azt Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyvéből (1996) rég tudhatjuk. A meggyőződés, a változtatás szándéka összefonódott az önző pártpolitikai célokkal, a belső népszerűség és a külső tekintély növelésével.

De mielőtt elítéljük a Fideszt a valótlan vádért: pontosan ezt tette ő is, hiszen az nem változás, ha az a párt, amely negyven éven át diktatúrát működtetett, lebonyolítja az átmenetet, és zökkenőmentesen megnyeri a választást. Elvégre a többség változást akart.

Mindkettejüknek igazuk volt, mindketten alapvetően tisztességesek voltak politikailag, és mindketten használtak tisztességtelen eszközöket.

Ami a teljes csapatkivonást illeti, huszonöt év után illene nem összekeverni a részleges csapatkivonással, és tisztázni, hogy kinek az érdeme volt, ha nem Orbán Viktoré. A rekonstruálható részletek: Először 1988 júliusában vetette föl a lehetőségét Grósz Károly, amikor új pártfőtitkárként bemutatkozó látogatást tett Moszkvában. Gorbacsov nem zárkózott el – a szovjet gazdaság válságos helyzetben volt, nem lehetett tudni, meddig tartható fenn a hidegháborúban kiépített haderő – de a kölcsönös haderőcsökkentés menetétől tette függővé. Ezt az álláspontot megismételték októberben Horn Gyula külügyi államtitkárnak – van némi valószínűsége, hogy tőle származott az MSZMP népszerűségének növelését célzó javaslat. Megismételték 1989. májusában is. Még februárban a terv megjelent egy szovjet pártközponti háttéranyagban. Kozák Gyula friss közlése szerint az újratemetés előestéjén Németh Miklós és Mark Palmer, az amerikai nagykövet azt mondták: a kivonulás „eldöntetett”. Októberben már nyilvános volt a döntés. 1990. február 1-től – amikor az MSZMP-nek már semmi esélye nem volt a választások megnyerésére – magyar részről Horn Gyula felügyelte a tárgyalásokat, és március 10-én ő írta alá az egyezményt.

Ennek a történetnek a valóságban Horn Gyula volt a főszereplője. Megemlékezett erről a saját pártja vagy bármely demokratikusnak mondott ellenzéki párt a „magyar szabadság napja” alkalmából? Nem. Ki volt, az, aki ez alkalomból elismerte Horn Gyula érdemeit? Orbán Viktor.

Hát akkor ne tessék panaszkodni.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.