Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok

A középosztály felelősségénél tartottunk.

A magyar politikai élet egyik fő betegsége, pontosabban a betegségének egyik fő tünete az, hogy a résztvevők egységes társadalomban gondolkodnak. A másik azt, hogy nemcsak a jelenbeli tagoltságot, de az időbeli változást sem ismerik el. Így aztán a plurális és valósághoz igazodó demokráciának eleve nincs sok esélye. (A sértődések elkerülése végett ideírom, hogy tisztelet a kivételnek, de nincs sok kivétel.)

A kormánypárt nyelvén a politikai cselekvés alanya „Magyarország”, „a nemzet”, „mi magyarok”, „a magyar emberek”, „a magyar családok”, és ezzel az osztatlan magyar közösséggel csak idegenek és bérenceik állnak szemben. Valamikor régen „a kommunisták” rosszat cselekedtek „a nemzettel” stb., ezt kell helyretenni, és minden megjavul.

De az ellenzék beszédmódja se jobb. Ha éppen nem „az emberek” hihetetlenül kretén fideszes terminusát veszi át, hajlamos „a közvéleményt” vagy „a társadalmat” emlegetni, amit maroknyi fideszes brávó sanyargat. Vagy – ez a legkényelmesebb – differenciálatlan többes szám első személyt használ („nem hagy-juk!, „nem hagy-juk!”), feledve, hogy a sanyargatott csoportok közül, mondjuk, más az érdeke a tévés újságírónak, mint a hajléktalannak, mint az egyetemistának, mint a nyugdíjasnak, mint a kisvállalkozónak. Lehet, hogy a kormány mindegyikbe belerúg, de ez nem jelenti, hogy van olyan politika, amelyik mindegyiküknek kedvez, és még a Fidesz legyőzésére is alkalmas.

És legfőképpen: más-más az érdekük azoknak a nagy társadalmi csoportoknak, amelyeket osztálynak szokás nevezni. Különös tekintettel az önmagában is tagolt középosztályra, amely az újkori demokráciák legfontosabb, nélkülözhetetlen hordozója (kellene, hogy legyen).

Az utolsó nagyszabású kísérlet arra, hogy a magyar politikában ne az osztatlan egészet, hanem egy fontos részt képviseljen valamelyik párt, a Fidesz nevéhez fűződik. Wermer András tanácsára vezették be 1998-ban a „polgár” szót mint a propaganda alapegységét. A jelentése célszerűen körvonalazatlan volt, de nagyjából azt értették rajta, „aki nem az MSZP”-re szavaz": nem panelproli, nem Kádár-nosztalgiás nyugdíjas, nem Hofi-rajongó volt párttag, nem baloldali mozgalmár értelmiségi.

Ezen a negatív jelentésén kívül azonban volt pozitív tartalma is: olyan állampolgárt jelölt, aki megáll a maga lábán, kulturáltan viselkedik, szenved a méltánytalan megszorításoktól, saját házat akar, a gyerekét taníttatja – éppen csak ki nem mondták a „középosztály” szót. Valószínűleg azért nem, mert túl hosszú, túl szociológusosan hangzik, nem elég méltóságteljes, és talán mert nem volt eléggé ismerős a célközönségnek. Mindegy, néhány év múlva a „polgár” fogalma, főleg a pozitív jelentésárnyalatokkal, olyan hirtelen tűnt el a politikai nyelvből, mint ahogy bevezették.

Mielőtt definiálnám a fogalmat, annyit megjegyzek, hogy az újkori demokráciákat Észak-Amerikában és Nyugat-Európában eredetileg nem általános választójogra tervezték. Ellenkezőleg, a középosztály magának találta ki úgy, hogy több-kevesebb tulajdonával ne legyen kisebbségben a tulajdon nélküliekkel szemben.

A választójog mindig úgy bővült, hogy lehetőleg azokra terjedjen ki, akiknek van vesztenivalójuk. 1919-ben a német szociáldemokraták előreszaladtak, és a weimari alkotmány keretében bevezették az általános felnőtt választójogot – Európában a legkiterjedtebbet. Azzal az eredménnyel, hogy 13 év múlva, súlyos gazdasági válságban, a lakosság fele totalitárius pártokra szavazott. A II. világháború utáni demokráciát nem az általános választójog elve tartotta talpon, hanem a történelmi sokk, a tudat, hogy hová vezetnek a szélsőségek – és a rohamos gazdasági növekedés, amelynek következtében a középosztály egyre bővült, és a szegénység példátlan mértékben csökkent.

Hogy 1989 után Köztes-Európának még a szegényebb országaiban is miért működött végül a képviseleti demokrácia, országonként más-más magyarázata van. Minket az érdekel, hogy Magyarországon miért nem.

*

A definícióhoz a sok közül az Encyclopaedia Britannica meghatározását veszem alapul (15. kiadás, 1994., 10. kötet, 910.). Eszerint a felső osztály és a munkásosztály között elhelyezkedő, velük fent és lent összemosódó középosztályba tartoznak a közép- és felsőszintű irodai dolgozók (tisztviselők), felügyelők és menedzserek (vállalati közép- és felsővezetők), a műszaki és szakértelmiségi pályákon (professziókban) dolgozók (lelkészek, orvosok, jogászok; ide sorolnám még a médiamunkásokat, művészeket, tudományos kutatókat, minden szintű oktatókat, egyszóval a szűkebben vett értelmiségetm de a fegyveres testületek tisztjeit is), kisvállalkozók (a mostani európai terminológia együvé sorolja őket a középvállakozókkal) és a farmerok.

A létező szocializmusban a középosztály hivatalosan nem létezett, nem fért bele a marxi dialektikus társadalomképbe. A népköztársasági alkotmány, pontosabban az 1972-es, érett változata két osztályról tud: a munkásosztályról és a vele szövetséges, szövetkezetekben tömörült parasztságról. Van továbbá „az értelmiség és a társadalom többi dolgozó rétege”, valamint – egy másik metszetben – „a társadalom vezető ereje”, az MSZMP. (Paradox módon – marxista lévén – a korszak legnevezetesebb magyar ellenzéki szövege, Konrád György és Szelényi Iván könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz sem számol a középosztállyal; náluk a kulturális tőkéjét érvényesítő értelmiség – műszaki és humán, technokrata és marginális együtt – lehet az új uralkodó osztály.)

Az 1949 és 1989 közötti időszakot tehát a magyar középosztály tudatos története szempontjából afféle fekete doboznak tekinthetjük. Ehhez képest meglepő az 1989-es output: egy erős, magabiztos – bár, ami fontos, magát következetesen nem így nevező –, tagolt, sőt heves belharcokat vívó középosztály állt készen arra, hogy átvegye a politikai hatalmat az MSZMP-től. Ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk, mi történt a fekete dobozban, szemügyre kell vennünk az 1949-es inputot.

Dermesztő számokat találunk. 1949-ben az aktív keresők 1,8 százaléka volt „vezető és értelmiségi”, további 8 százaléka „középszintű szellemi és irodai” dolgozó. 8,1 százalék volt önálló kisiparos és kiskereskedő, ám ennek a csoportnak a nagy részét a két világháború közötti statisztikák sem sorolták a középosztályhoz, 1949-ben nagy részük boltját, műhelyét különben is államosították; a „maszekok” aránya egy évtized alatt 2,4 százalékra csökkent. Falun 1948-óta zajlott a kulákellenes kampány, az 1945-ös kommunista földosztáskor meghagyott, 25 holdnál nagyobb birtokon gazdálkodó, munkásokat alkalmazó parasztok üldözése, elnyomorítása, földjüktől megfosztása.

Ha tehát használták volna a középosztály fogalmát, a Rákosi-korszakban a lakosságnak alig több, mint 10 százalékára használhatták volna. A II. világháború előtt viszont – a legelterjedtebb becslés szerint – a közép- és felső osztály együttesen a lakosságnak nagyjából egyötödét alkotta. Mi történt közben? Nos, az történt, hogy 1938 és 1949 között a középosztályt módszeresen rombolták, hol a mindenkori többség közönyétől, hol lelkes helyeslésétől kísérve. A Martin Niemöllernek tulajdonított híres verset („Amikor a kommunistákért jöttek, hallgattam...”) parafrazeálva: amikor a terror elérte a megmaradt többséget is, már nem volt, aki szóljon érte.

1. 1938 és 1945 között a „zsidó” középosztályt lépésről lépésre megfosztották jogaitól, tulajdonától, majd az életétől is. A trianoni területen mintegy félmillió személy minősült 1941-ben zsidónak; 1945-ig az emberveszteség 263 000 fő volt. Nem ismerek statisztikát holokauszt-áldozatok társadalmi összetételéről, de Budapesten aránylagosan sokkal többen maradtak életbenm illetve tértek vissza (247 000-ből összesen 144 000), és sejteni lehet, hogy a középosztályhoz tartozók aránya itt nagyobb volt az országosan becsült 60 százaléknál. A magyar középosztály holokauszt-vesztesége így is megközelíthette a 150 000 főt, ehhez adódott több tízezer kivándorló 1945 és 1949 között.

2. Történelmi, politikai és szociális okokból 1944–45-ben a szovjet inváziótól függetlenül is elemi erővel tört fel a gyűlölet a „keresztény” és ezen belül a nemesi eredetű, „történelmi” vagy „úri” középosztály ellen, amely 1919 után a kis számú arisztokratával együtt monopolizálta az államapparátust. Az új "népi demokrácia" , lényegében kiűzte az államapparátus minden szektorából. (A keresztény jelzőt azért tettem, mint föntebb a zsidót, idézőjelbe, mert nem vallásról, hanem jogszabályokban meghatározott származásról volt szó; a továbbiakban a nehézkesség miatt nem használom.) Letagadhatatlan, hogy keresztény középosztályból, annak többségi akaratából delegált politikai és közigazgatási elit elkövetőként vett részt azokban az emberellenes bűncselekményekben, amelyeknek a zsidóság nagy része áldozatul esett. Demokratikusabb viszonyok között azonban akkor sem lehetett volna a kollektív bűnösség elvét érvényesíteni egy társadalmi csoporttal szemben. A "B-listázottak” száma – családtagjaikkal együtt – elérte a negyedmilliót.

3. A civileket érő háborús veszteség aránylag egyenletesen sújtotta a társadalom minden rétegét. Arról, hogy hányan tartoztak a középosztályba  a Szovjetunióba hurcolt kb. 600 000 és az onnan vissza nem térő 200 000 magyar közül, természetesen nincs felmérés, de az valószínű, hogy a háború Nyugatra menekült 200 000-ben súlyozottan volt jelen a keresztény középosztály.

4. Kiút a magángazdaságba nem volt, mert 1945 és 1952 között a nagy gyárakon, bányákon és számos nagybirtokon kívül a középvállalkozásokat és a kisvállalkozások túlnyomó részét is államosították vagy megszűnésbe kergették. A tulajdonosok közül sokat internáltak, vagy egyéb módon fosztottak meg végképp a középosztálybeli létfeltételeitől.

5. A 185 000 deportált német között nagyon sokan voltak jómódú gazdálkodók, iparosok, tisztviselők, értelmiségiek, 

6. Az 1945-ös, esztelenül radikális földreform, a mind elviselhetetlenebb beszolgáltatási rendszer és a föntebb említett kuláküldözés a politikai vagy „faji” okból addig nem üldözött falusi középosztály megmaradását is lehetetlenné tette (hát még a megerősödését).

Mindez, mint mondtam, úgy ment végbe, hogy a mindenkori kívülállók, pláne a kedvezményezettek kevés könnyet ejtettek az éppen aktuális áldozatokért, amíg a terrorgépezet el nem ért az etnikai, foglalkozásbeli, szegény sorú többségig. Forradalom történt, bár nem illik tudomásul venni.

Ilyen számban és állapotban került be a magyar középosztály maradéka a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a középosztálymentes létező szocializmus fekete dobozába.

Természetesen azonnal kiderült, hogy bizonyos tevékenységeket nem lehet szakértelem és tapasztalat nélkül végezni. Még a terrort se.

Az uralkodó dogma szerint új, haladó, a népből jött politikai-gazdasági-közigazgatási vezető réteget kellett kinevelni, de a sztálinista kormányzat addig is rászorult a „polgári értelmiség” tapasztalatára. Tömérdek példa van arra, hogy a régi vezetőket, mérnököket, hasonló beosztásban megtartották az államosítás után, esetleg beemelték a szakminisztériumba. Egyik, szegről-végről rokonom főmérnök lett abban a kisüzemben, amelyiknek eredetileg a tulajdonosa volt, aztán Kossuth-díjat is kapott Rákositól. A nagyobb államosított boltok tulajdonosai, vezetői, ha éppen nem telepítették ki őket, nemegyszer a szocialista kereskedelemben kaptak vezető állást. Kiváló „polgári” költők lettek Sztálin legszilajabb hívei, s kaptak fontos szerepet a propagandában.

Másfelől az is tény, hogy Rákosiék egyik leghírhedtebb vérbírája, Olti Vilmos Szegeden a Mária kongregáció tagja volt, fiatal jogászként Teleki Pál környezetébe került, a náci Németországban bővítette jogi ismereteit, és állítólag a nyilas pártba is belépett. Megint másfelől ott van Mosonyi Emil, aki Kállay Miklós, a későbbi németellenes miniszterelnök vezetésével dolgozott mérnökként az Öntözésügyi Hivatalban, s akit Kállay – mint kormányfő – bízott meg a nagymarosi vízi erőmű helyének kijelölésével. Rákosiék 1950-ben nevezték ki a Vízerőmű Tervező Iroda élére. (Aztán 1956-ban, a Műegyetemen a forradalmi bizottság tagja volt.)

Közben rohamos tempóban folyt a munkás- és paraszti származású fiatalok beiskolázása, de hogy ez mennyire nem vezetett feltétlen rendszerhűséghez, azt az 1953 utáni szellemi erjedés és maga ötvenhat mutatta meg. A kommunista párt már a forradalom előtt észlelte, hogy az „értelmiség” olyan viszonylag autonóm erő, amellyel számolni kell, és 1956 júniusában meghozta értelmiségpolitikai határozatát.

A forradalom leverése, a terror után, sőt közben a Kádár-kormányzat, ahogy a munkásokkal, úgy a számára nem létező középosztály alkotórészeivel szemben is megpróbált békítő politikát folytatni: már nemcsak a népi, hanem a „polgári” értelmiségnek is tett gesztusokat (Ottlik, Pilinszky publikálása, Weöres lassú rehabilitálása stb.). Javította a kisiparosok, kiskereskedők gazdasági feltételeit, s eleinte, mint láttuk, az egyénileg gazdálkodó parasztokat is támogatta, majd amikor nekilátott a végső téeszesítésnek, sok szövetkezett élére immár nem politikai megbízhatóság, hanem hozzáértés alapján választottak elnököt, így természetesen módosabb gazdákat is

1960-ra a „vezetők és értelmiségiek” aránya 3, a „középszintű irodai dolgozóké” 13,7 százalékra nőtt. A politikai szférától elzárt „maszekokkal” és „gebinesekkel” együtt a hivatalosan nem létező középosztály aránya kezdte megközelíteni az 1945 előttit. Az 1962. novemberi pártkongresszuson (ahol Kádár meghirdette az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvét) bejelentették, hogy az egyetemi felvételikren eltörlik a származás szerinti diszkriminációt). A hatvanas évek derekára Magyarországon a korábbiak romjain új középosztály alakult ki, amelyben, mint annyi minden másról, hallgatni illett a származási különbségekről. Azért persze számon tartották.

Ez a középosztály úgy látta, hogy a saját életén belül a rendszer már nem fog megváltozni; és ha volt is benne dac, egészen kevés kivétellel semmi oka vagy indítéka nem volt rá, hogy szembeforduljon a rendszerrel. (Hozzá kell tenni, hogy volt egy olyan biztonsági szelep, ami máshol nem: am viszonylag könnyű nyugati utazás, azaz "disszidálás". Akinek nagyon nem tetszett a rendszer, az elmehetett. Amúgy ezzel  a lehetőséggel is inkább a középosztálybeliek tudtak élni.)

Hogy ennek az általános beilleszkedésnek milyen máig ható következményei voltak, arról a folytatásban.

Előzmények: Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei.

-----------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.