Ferenc József, Horthy, Kádár – és Orbán?

Nem elegáns tudósítás alapján vitatkozni valakivel, de sajnos nem voltam a meghívottak között. Mentségem talán, hogy Hörcher Ferenc politikai filozófus (az MTA BTK Filozófiai Intézetének igazgatója) érvelésével nem először és nem másodszor találkoztam, tehát nem vele vitakozom, hanem (bármennyire nem szeretem a szót) egy narratívával.

A hvg.hu tudósítása az Orbán Viktor második ciklusa – túl az előítéleteken és lelkesedésen című, angolul megjelent kötet budapesti bemutatójáról szólt.  Összefoglalása szerint:

Hörcher Ferenc igyekezett elhelyezni Orbánt a 20. század meghatározó magyar vezetői között. Megítélése szerint Orbán kétség kívül az elmúlt 25 év legmeghatározóbb politikusa, ugyanis ellenzékiként is mindig meghatározó szereplő volt. Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal és Kádár Jánossal összevetve úgy véli, hogy akkor teljesedhet történelmivé Orbán alakja, ha átesik két fázison: a hatalom megszerzése után konszolidálja hatalmát, hogy azt minél tovább fenntarthassa – ahogy Machiavelli is kifejtette A fejedelemben.

A magyar politikatörténet ilyen, ciklikus értelmezése először az 1980-as évek szamizdatirodalmában található meg, ekkor fedezte föl a Demokratikus Ellenzék a párhuzamot Ferenc József és Kádár János között: mindketten egy forradalom és szabadságharc vérbe fojtásával kezdték, majd kiegyeztek – hogy kivel, arról bővebben alább –, és népszerű apafiguraként fejezték be pályafutásukat egy már hanyatló és bukásra ítélt rendszerben. Azaz népszerűségüket kétszeresen nem érdemelték meg, de mégiscsak ők kellettek a magyarnak. A cél: felvilágosítani a népet a hatalommegszerzés bűnös voltáról.

A párhuzamos életrajzok Plutarkhosz óta kétszereplősek. Harmadikként Horthy története adódott volna Ferenc Jószeféhez és Kádáréhoz, hiszen az ő színre lépését is megelőzte egy forradalom és – igen – szabadságharc, a vérengzés sem maradt el, de az 1980-as években, szamizdatos ellenzéki körökben senkinek sem jutott eszébe, hogy uralmát – azzal együtt, ahogyan végződött – Ferenc Józseféhez vagy akár Kádáréhoz hasonlítsa. Ahogy a Tanácsköztársaság diktatúráját sem tudták jó lekiismerettel 1848-hoz vagy 1956-hoz hasonlítani.

A sajátosan magyar ciklikus történelemképhez járult hozzá még Konrád György eszmefuttatása a harmadik reformkorról, annak a művelődéstörténeti ténynek a nyomán, hogy mind az 1848-as, minde az 1918-as forradalmat a szabadelvű szellemi pezsgés szép időszaka előzte meg, és ilyen korszaknak látszott – nem alap nélkül – a nyolcvanas évek eleje is.

Mégis, bármennyire tetszetősek a párhuzamok, meglehetősen sematikus elbeszélés rajzolódik ki belőlük: van egyfelől a zsarnok, és másfelől „a társadalom”, „az ország”, „a nép”, „a nemzet”, „a magyarok”, akikkel a zsarnok valamit akar, mert neki van hatalma, hogy akarjon – először nagyon kegyetlen velük, aztán eléri, hogy eltűrjék, sőt ragaszkodjanak hozzá.

Most nem bonyolódnék bele a közjogi különbségekbe – hogy mennyire más volt Ferenc József, majd Horthy, majd Kádár uralmának alkotmányos legitimitásának mértéke. (Kádárénak semennyi nem volt.) Lényegesebb, hogy a magyar történelemnek ez a ciklikus felfogása egységes és nem változó nemzetkaraktert feltételez. Nevezetesen azt, hogy „a magyar” ugyan rebellis alkat, dicső forradalmakat harcol végig, a bukásig, de ha megtalálja a neki való apafigurát, beláthatatlan ideig jól-rosszul, de elvan vele.

A korszak sokat emlegetett, fölényes mondása a románokról úgy szólt, hogy „a puliszka nem robban” (aztán mégis felrobbant). Hazai viszonyokra módosítva: a gulyás nagy ritkán robban, aztán sokáig csöndben rotyog „A magyarnak” nem demokrácia kell. Hanem vagy lázadás, vagy kegyes elnyomatás.

Ez a vulgáris szemlélet legalább két dolgot kihagy a számításból. Az egyik, hogy az ismert történelem nagy részében a népek és nemzetek túlnyomó többsége apa- (és anya-)figurák alatt élt, ezt tartotta természetes politikai berendezkedésnek. Mígnem a 18. század végétől egyre több nemzet választotta a demokratikus avagy köztársasági berendezkedést, és attól fogva már ezt tartotta természetesnek. Ha Magyarország kivétel, annak talán nem a nemzeti mélypszicében rejlő fátum az oka, hanem eleven emberek akarata.

És ez átvezet a másik elfeledett tényhez. Sem Ferenc Józsefet, sem Horthyt, sem Kádárt nem „a magyarok” emelték hatalomra és tartották meg – belenyugodva, kompromisszummal, majd a kompromisszumhoz ragaszkodva – a hatalomban, hanem a tekintélyelvű rendszerben élő nemzet politikailag aktív kisebbsége.

Attól, hogy Magyarországon kommunista diktatúra volt, Kádárnak még nem kellett volna több mint három évtizeden át a posztján maradnia. Todor Zsivkov kivételével a térségben egyetlen pártvezető sem regnált ennyi ideig. Ha máshol egy főtitkár nagyon kínossá vált, vagy tűrhetetlen hibákat követett el, és nem volt akkora bizánci gazember, mint Ceauşescu, akkor „belső erőből” is megszabadultak tőle az elvtársai. Aki azonban Kádártól meg akart szabadulni, törpe kisebbségben maradt a magyar uralkodó kaszton belül. És ennek a kasztnak hatalmas hátországa volt, s a ragaszkodása nélkül Kádár nem maradhatott volna hatalmon, mondjuk, 1972 után.

Itt érünk az eleven emberek akaratához. Ferenc Józsefet és Horthyt a magyar társadalom egy bizonyos osztálya emelte főhatalomra, és tartotta meg a szuverenitásban: a nemesi (eredetű), történelmi középosztály. Ez természetesen a 19. század második felétől már nem volt zárt tömb, de a gerince mégiscsak a középkori nemesség maradt. A ragaszkodás oka mindkét esetben az volt, hogy a szuverén garantálta (egy törés után visszaállította) ezen osztály politikai, gazdasági és társadalmi kiváltságait.

Kádár hatalomban tartásához látszólag nem vezet folytonos vonal. Hörcher is megfogalmazza – a magyar elitre jellemző módon összemosva a középosztály és a polgárság (autonóm városi középosztály) jelentéstartományát – azt a közkeletű értelmezést, hogy a kommunista rendszer, beleértve a Kádár-rendszert, rombolta a középosztályt. De mint talán sikerült megmutatnom, pontosan fordítva történt: a rombolás nagyja már az 1949-es, teljes sztálinista hatalomátvétel előtt végbement, viszont a Kádár-korszakban a magyar középosztály igencsak megerősödött. Ennek az erősödésnek volt része volt a történelmi (avagy „keresztény”) középosztály hatvanas években kezdődő, megkésett, egyénenkénti (egészen a nyolcvanas évek végéig nem csoportos), „lopakodó”, de kiterjedt rehabilitációja.

Annak, hogy Kádár nem volt kénytelen távozni a vele nagyjából egy időben hatalomra került kommunista vezetőkkel, Hruscsovval, Novotnýval, Ulbrichttal, Gomułkával együtt, elég nagy részt ez a folyamat volt az oka.

A létszámában növekvő és egyre jobban élő középosztály számára  mindenki más rosszabbnak látszott a létező politikusválasztékból, már csak azért is, mert Kádárról tudták, hogy életszínvonal-politikájával pacifikálni tudja a kétkezi dolgozókat, és így nem kerülhet sor olyan felfordulásokra, mint időről időre Lengyelországban. Ez volt, amit nemcsak az ipari munkások és a parasztok, de a középosztály különféle csoportjai sem kívántak, mivelhogy az ő viszonylag kiváltságos társadalmi pozíciójukat és életformájukat is veszélyeztette volna. Ők akarták, hogy Kádár „a hatalmát minél tovább fenntarthassa”. Ha nem akarják, a pártvezető minden ravaszsága sem lett volna elég a bukás elkerüléséhez.

Akik Orbán Viktorban egy feltételezett Ferenc József–Horthy–Kádár-vonal lehetséges meghosszabbítását vélik fölfedezni, elfeledkeznek arról a nüanszról,  hogy neki nem „megszerezni” kell a hatalmat örökösödés útján vagy külső katonai támogatással, aztán „megtartani” különféle trükkökkel, hanem – elvben – demokratikus választásokon győzni. (Machiavelli ezzel a lehetőséggel még nem számolt.)

Így tehát részben azt a hamis sztereotípiát visszhangozzák, hogy „a magyarnak nem kell a demokrácia” (következmény: Magyarországon nincsen plurális demokrácia, és ez így van rendjén). Részben pedig azt a hamis általánosítást, hogy az előző három, nem demokratikusan hatalomra került „történelmi személyiség” hatalomkonszolidációja abból állt, hogy „a magyarokkal”, „a társadalommal” egyeztek ki, nem pedig a társadalomnak azzal a kisebbségével, amelyiknek egyáltalán lehetősége volt részt venni a politikában. (A részvételi lehetőség a Kádár-rendszerben volt a legkisebb, viszont a lehetséges résztvevők köre ekkor volt a legtágabb).

Van még egy különbség.

Ahhoz, hogy az aktuális uralkodót vagy más vezetőt nem demokratikus körülmények között a politikailag cselekvőképes kisebbség elfogadja, az kell, hogy ez a kisebbség a maga számára elfogadható színvonalon éljen. Abban a pillanatban, amikor Ferenc József Magyarország megkoronázatlan királya lett, a gazdasági bázis még megvolt: a nemesi földtulajdon. A középkori tulajdonviszonyok megszűnésével és a jobbágyfalszabadítással ez a bázis sorvadni kezdett.

Innen kezdve az uralkodónak (vezetőnek) négy lehetősége volt arra, hogy maga mellett tartsa a szóban forgó kisebbséget: 1. Megengedni, hogy a politikai hatalomhoz való közelségét a gazdaságban kamatoztassa. 2. Állami alkalmazottá vagy klienssé tenni e csoport tagjait, azaz közvetlenül gondoskodni a jólétükről. Ezt viszont csak adókból lehet finanszírozni, ezért 3. hagyni kell, hogy a magángazdaság a politikától (államtól) függetlenül is prosperáljon, a nagyobb adóbevételek érdekében, és 4. hosszú távon gondoskodni kell arról, hogy a szegényebb többség hosszabb távon (az elithez képest) olyan színvonalon éljen, amellyel megelőzhető a társadalmi robbanás.

A terroridőszak után Ferenc József, Horthy és Kádár uralma is leírható úgy, mint a politikai racionalitásnak tett gazdasági engedmények sora. (3. és 4. pont.) A Bach-korszak eleje vagy az 1925–29-es periódus a magyar gazdaságtörténet legfényesebb időszakai közé tartozik, az 1873 és 1914 közötti szerves gazdasági fejlődés vagy az 1957 és 1979 közötti életszínvonal-emelkedés pedig történelmi nosztalgia tárgya.

A racionalitásnak tett engedmény más-más formában, de hasonló dolgot jelentett: a gazdasági tevékenység különválasztását a politikai hatalomtól. Még a Kádár-rendszert is az tartotta víz fölött, hogy az uralkodó állami tulajdon mellett, a kapitalizmus adórendszere nélkül hagyta az egyént fél-mikrovállalkozóként boldogulni. 2010 óta Orbán ennek az ellenkezőjét csinálja: a gazdasági tevékenységet alárendeli a politikai hatalomnak, az egyéni boldogulást ideologikusan kijelölt, közös „nemzeti” céloknak.

Így a politikailag cselekvőképes, államhű közép- (és immár felső-)osztály megtartásának egy módja-feltétele marad: minél jobban megadóztatni a magángazdaságot. Amely viszont ezért (is) lassan növekszik a térség többi (felzárkózó) nemzetgazdaságához képest. Ördögi kör. Amikor több szerencsés körülmény összejön (alacsony bázis, sok uniós pénz, régebbi megállapodások alapján beinduló ipari beruházások, választási kiköltekezés, jó termés), akkor a kormány látványos növekedési adatokkal büszkélkedhet. De csodák nincsenek. Ez zsákutca.

A hvg.hu tudósítása szerint Horthy „a Bethlen-kormány után” kezdte meg a konszolidációt. Ez valószínűleg elírás a Bethlen-kormány megalakulása helyett. Ha Orbán a Bethlen István miniszterelnöksége utáni Horthyt példának tekintené, az igen nagy baj lenne. A feltételes módban nem vagyok biztos.

A harmincas évek elejétől egymást követték az etatista, „nemzeti”, „termelés”-központú, munkakultuszos, a piacot veleszületetten bűnösnek tartó programok (a közmunka, pardon, közfoglalkoztatás mai elvét mintha egyenesen Gömbös Nemzeti Munkatervének 44–45. pontjából vették volna – „munka és nem segély” stb.). A kormányzati politikává lett etnosovinizmus (zsidótörvények sora) egyrészt közvetlenül a „keresztény” középosztály állami beavatkozással történő anyagi gyarapítását, másrészt a szegény többség indulatainak a Mások ellen terelését szolgálta. (Utóbbit azzal a nem kívánt eredménnyel, hogy viharosan erősödött a Nyilaskeresztes Párt.)

Voltak látványos eredmények. A gazdaság – részben a német kapcsolatnak köszönhető hadikonjunktúra eredményeként – nőtt, a szegénység csökkent, az átlagjövedelem a világháború első éveiben végre meghaladta az 1913-ast (úgy, hogy Magyarországnak nem kellett hadba lépnie). A szenvedő Európa csak bámult, milyen ügyesek ezek a magyarok az unortodox módszereikkel. És ami a politikai közösségnek talán a legfontosabb volt: Magyarország visszaszerezte a Trianonnal elvesztett magyar lakta területeket. Akkor úgy látszott, a Horthy-rendszer konszolidációja beteljesült.

De csodák nincsenek, az lett a vége, amit tudunk. És amit 1932-ben, 1938-ban vagy 1941 nyarán senki még csak elképzelni se mert.

Mondom, nem hiszek a történelem ciklikus ismétlődésében. Ez más világ; olyan katasztrófa, mint 1944–49-ben, nem következhet be még egyszer. De ha a Bethlen utáni Horthy csakugyan elfogadható történelmi előzmény, minta (és ennek nyoma van még az Alaptörvényben is), akkor ennek az egésznek csúnya kimenetele is lehet, olyan, amilyet ma Orbán hívei még csak elképzelni se mernek. Sőt, az ellenfelei sem.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.