Sokk, már akinek

A magyarországi választások eredményét látva mélyen megkönnyebbültem. Először is, mert: vége. Kiváló barátaimat, ismerőseimet hónapok óta egy – nekem érdektelen és követhetetlen – spekulációkupac tartotta harci izgalomban, nem lehetett velük beszélni: hogy abban a választási rendszerben, amit a Fidesz a saját hatalomban tartására és az ellenzék tönkretételére tervezett, milyen körmönfont és sok bizonytalan feltételtől függő taktikai manőverekkel lehetne – mégis legyőzni a Fideszt. Na jó, megakadályozni, hogy a Jobbik nélkül kétharmada legyen. Na jó, megakadályozni, hogy a Jobbikkal kétharmada legyen. Na jó...

Sokk, már akinek
Fotó: MTI

Mindezt, mondom, abból az alapfeltevésből kiindulva, hogy Orbán a saját rendszerében, a mostani hatalomkoncentrációjával, menetrendszerű választáson le lehet győzni, csak akarni kell. Aki nem veti alá magát ennek az irreális célnak, az ostoba, gazember, áruló.

Ez alatt a néhány hét alatt az intoleranciának, a logikátlanságnak (így a számolni nem tudásnak), az emberismeret hiányának, az önhitegetésnek, az agresszív gyanakvásnak és a buta naivitásnak olyan tömegével találkoztam, hogy a végén már szabályosan üvöltöttem, amikor szerető hozzátartozóim politikai vitaműsorok, interjúk nézésére biztattak. Fájt, hogy nagyon okos, nagyon jó emberekkel nem tudok normálisan beszélni magyar politikáról, úgy, mint egy-két évvel ezelőtt; és tegnap éjjel megörültem, végre visszakapom őket.

Ezt az egész önbecsapó taktikázgatást már volt szerencsém elemezni hónapokkal azelőtt, hogy elkezdődött volna, úgyhogy most nem elemzem tovább. Inkább egy pár szó a sokkról. Hiszen a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönséget durva meglepetéskén érte a vereség is, meg az aránya is.

Hely és idő hiányában egyelőre tegyük zárójelbe a szembetűnő furcsaságokat, maradjunk annál, hogy ilyen szintű manipulációkkal (amik nem idegenek a Nagy Testvér bevett módszereitől) Európa közepén (nem a szélén) csak módjával lehet dolgozni. Lehet, hogy kozmetikával pontosan be lehet lőni a kívánt százalékot, de sokat nem lehet igazítani az arányokon. Az arányok pedig azt mutatják, hogy az Orbán-kormány évek óta, iszonyú pénzekért folytatott, nagyon módszeres kampánya bevált.

Nagyon egyszerűen: három összefonódó tényezőről van szó, amiről az ellenzék nem vagy alig vesz tudomást, és végképp nincs eszköze, sem tudása, hogy védekezzék ellene. Így valójában egy kivételesen alja emberkísérlet tanúi vagyunk, ami, úgy látszik, sikeres.

A kísérlet egyik eleme: hogyan lehet elfogadtatni országgal és világgal az aránytalan választási rendszert arra hivatkozva, hogy teljesen más politikai intézményrendszerekben is van ilyen, és ezekben a teljesen más struktúrákban nincs baj ebből ebből a részrendszerből. (Elsöprő érv: „Mé, Angliában talán nincs demokrácia?”)

A másik elem: kihasználni és a magunk javára fordítani az ország nagy részén uralkodó anyagi és szellemi nyomort, ami a saját kormányzásunk eredménye.

A harmadik: megkaparintani minden lehetséges csatornát, amivel a mondanivalónk eljuthat az anyagi és szellemi szegénységben tartott célcsoporthoz. Az összefonás úgy történik, hogy az eleve aránytalan 1989-es választási rendszert tovább torzítjuk, ne legyenek mérsékelő tényezők, a mandátumok többsége származzék kicsi, „egyéni” választókerületekből.

Ezek zöme európai viszonylatban szegény, és el van vágva a világtól. Ha megnézzük a választási térképet, az ellenzék „egyéni” győzelmei szinte elvesznek a narancsárga tengerben. Ez nem a „vidékiek” általánosító lekezelése. A hét magyar statisztikai EU-régió közül négy tartozik az Unió legszegényebbjei közé, ahol a GDP az uniós átlagnak kevesebb, mint a fele.

A fő információforrások itt az állami és a legkönnyebben elérhető kereskedelmi audiovizuális média, valamint a megyei lapok. Namost az utóbbi pár évben a két nagy kereskedelmi tévéhálózat közül az egyiket és az összes megyei lapot felvásárolták Orbán csókosai – az Európai Bizottság orra előtt.

Úgyhogy ehhez a tömeghez – olyan emberek tömegéhez, akik életükben nem láttak se muszlimot, se „migránst”, legföljebb véletlenül, 2015-ben, és az rég volt – ellenállás és kontroll nélkül jut el el a kormányzati dezinformáció. Jobb helyeken politikusok foglalkoznak a fake news-áradat elleni harccal. Általában a hazát alkotmányos kötelességből védő kormány maga, de ha az nem hajlandó, akkor a dühös és felkészült ellenzék. Nálunk?

Az eredmény az, hogy ezek az emberek, hálásak a kormánynak, amiért megvédi az ő jó életüket – hogy mennyire nem jó, arról a világtól való elzártság miatt nem tudnak. A magyar lakosság több mint a fele soha nem teszi be a lábát más EU-tagországba. A kormánypropaganda azt mond nekik, amit akar. A kör bezárul.

Az ellenzék sem a választási rendszer elrontottságával nem tud/akar mit kezdeni (holott tavaly megállapodtak az arányos választási rendszerben, még törvényjavaslat is született, aztán úgy elfelejtették, mint a sicc, nem fontos, „nem ez érdekli az embereket”); sem a vidéki szegénység problémájának megoldására nincs működő terve (segítek: ezt a problémát újraelosztással csak tünetileg lehet kezelni), sem a módszeres, állami dezinformációval nem foglalkozik, ha egyáltalán ismeri ezt a fogalmat.

Ezek után könnyű sokkolni.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.