Stadion vagy szabadság? Mind a kettő!

Van egy hírem, egyszerre jó és rossz. Ha a Fidesz megnyeri a 2018-re ütemezett választásokat, nem emiatt fogja megnyerni. Másfelől attól se lenne nagyobb Orbán bukásának esélye, ha most nem győztünk volna, a szotyizó klikk meg leáll a stadionépítéssel.

Az ellenzéki politikusokban és a véleménymondók egy részében megrögződött a képzet, hogy a buta választópolgárt, aki nem ismeri föl a mélyebb összefüggéseket, a stadionépítés emlegetésével lehet a baloldal mellé állítani. A stadionok sokba kerülnek, a magyar klubcsapatok rosszak, tavalyig a válogatott se volt valami fényes, ez tehát kidobott pénz. Miért erre költik, miért nem hasznosabb dolgokra, oktatásra, egészségügyre, azok fontosabbak, és borzasztó állapotban vannak. Tessék felháborodni!

Csak hát ez nem így megy.

A nép szereti a focit, és általában szereti a hazáját, rendszertől függetlenül. Vannak kivételek, és őket is tiszteletben kell tartani, de a nép – nemzeti alapon – jellemzően örül a fociválogatott győzelmének. Ez neki jó. Amellett nem hülye. Ha azt látja, hogy a hazai klubcsapatok rosszak, akkor a Barcelonának vagy a Manchester Unitednek fog drukkolni; de ha lehet a magyar válogatottnak is, akkor nem fog a spanyolnak vagy az angolnak.

Kevésbé patetikusan: a nemzet egy kikerülhetetlen politikai és kulturális közösség, amibe az óriási többség beleszületik, és aminek az ellenzék is része. Ha az ellenzék nem akar jobbat a politikai-kulturális közösségnek (nem a nemzetnek akar jobbat), vagy legalább nem tud úgy tenni, mintha akarna, nyugodtan csukja be a boltot. Demokráciában természetesen lehet olyan párt, amelyik azt hirdeti, hogy a foci és a nemzeti válogatott – és általában a nemzeti reflexek – iránt közömbösöket képviseli, de nincs sok esélye a sikerre.

Ha pedig a baloldal olyan egyszerűnek véli a választópolgárokat, hogy a stadionozással akar hatni rájuk (sikertelenül), ne lepődjék meg, amikor látja, hogy tényleg egyszerűen gondolkodnak. Boldogok, ha egy Európa-bajnoki meccsen győz a magyar válogatott. Vagy oksági kapcsolatot feltételeznek a stadionépítés meg a focisiker között, vagy azt mondják, hogy Orbán olyan, amilyen, de a stadionépítés nem bűn, és a kollektív öröm fontosabb. Végül is az utóbbiaknak van igazuk.

Mert gondolkozni a baloldali ellenzék is rém egyszerűen gondolkozik. Így: Ha nem erre költik az adófizetők pénzét, akkor amarra több jut. Zérus összegű játék.

Számokat mondok. Az Orbán-kormány eddig 42 milliárd forintot (kb. 140 millió eurót) költött stadionokra. Ebből 40 milliárd a közpénz. A miniszterelnök nyaralója mellett épült felcsúti stadion, ami tényleg egy szürreális vicc, nem egészen 4 milliárdba került. Az új Fradi-pálya (Groupama Aréna) 20 milliárdba. A fenntartás sem olcsó, de eltörpül az egyszeri beruházások mellett; a Fradi-pályáét évi 150 millióra becsülik. Focira évente mindenestül kb. 50 milliárdot költött az Orbán-kormányzat. Ez az oktatási vagy az egészségügyi kiadásoknak durván egyhuszada. (Látható, hogy a stadionokra kiadott pénz még ennek is csak a töredéke.) Az Új Puskás Ferenc Stadion költségvetése most 100 milliárd forintnál tart, és 2018-ra kellene fölépülnie, vagyis két-három évre oszlik el. Sok? A régi létesítmények szó szerint porladnak, és már nem lehetett szégyenkezés nélkül vendégül látni egy jobb külföldi csapatot.
Közben csakugyan a végelgyengülés felé tart az egészségügy, és nemzetárulással ér fel az oktatás „reformja”. De pont az az évi 50 milliárd segítene rajtuk?

Vannak aztán nagyobb összegű, korrupciós tartalmú botrányok is, csak úgy röpködnek a százmilliárdok (forintban), és az ellenzék meg van győződve, hogy egy bizonyos értékhatár fölött ez már átüti az ingerküszöböt, és úgy megdöbbenti a szavazókat, hogy átállnak balra. És megint nem, és megint csak nem. Úgyhogy mondok nagyobb összegeket, amikből valahogy nem lett botrány. Mert nem volt, aki botrányt csapjon.

Az Eurostat kimutatása szerint Magyarország 2014-ben a GDP 10,2 százalékát költötte „általános közszolgáltatásokra”. Ez az arány nagyjából kétszer akkora, mint a többi visegrádi országban, és az egész Unióban csak Ciprus előz meg bennünket. „Minket”, nemzetileg, mert folyamatosan olyan kormányokat választunk, amelyek ezt az arányt fenntartják.

Az általános közszolgáltatás az, amit Bokros Lajos „az állam száraz futásának” nevez, lényegében az állam működési költségei, s idetartoznak az „államadóssággal kapcsolatos tranzakciók” is. De ha leszámítjuk az adósságot, a magyar állam akkor is a bruttó hazai termék 2–2,5 százalékával drágább, mint a cseh, a lengyel vagy a szlovák. Ennyivel lehetne olcsóbb. Elhatározás (politikusi szándék és választás kérdése volna. Magyarország GDP-je 2014-ben kb. 32 billió forint volt. Számoljunk szerényen két százalékkal, a különbség mintegy 600 milliárd. Vagyis az éves focikiadások 12-szerese, hat új Puskás-stadion vagy 30 Groupama Aréna. Évente.

Mondta valaha is baloldali ellenzéki párt, hogy ez botrány, kidobott pénz, ennyivel többet lehetne költeni iskolákra és kórházakra? Nem. Miért nem? Mert az arány majdnem ugyanez volt a baloldali kormányok idején is, 2005-ben, 2007-ben stb. Meg lehet nézni az Eurostat adatbázisában. Vannak Magyarországon állandó, pártfüggetlen dolgok. A baloldali pártok, régiek, újak ezt tartják normálisnak, pont úgy, mint a mostani Fidesz.

Vannak azonban dolgok, amik nem hogy állandóak, hanem még romlanak is. Nézegessük tovább a táblázatot. Miben vagyunk még az élen? Oktatásban? Dehogy. Egészségügyben? Kacaj. Válasz: a „gazdasági ügyekben”, holtversenyben a sokkal gazdagabb Ausztriával. Ez a kiadási kategória az államot mint aktív gazdasági szereplőt takarja. Idetartoznak, mondjuk, az állami cégek.

Ahogy a bankszférát nézem, tavaly már megelőzhettük Ausztriát is. Ebben máris Európa-bajnokok vagyunk. Az állam „gazdasági ügyeinek” GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon 7,4, Csehországban 6,1, Lengyelországban 4,6, Szlovákiában 4,5 százalék.

Ezek az állami gazdasági szereplők – a MÁV-tól a Magyar Postáig – adókból gazdálkodnak. Ennyivel többet vonnak el Magyarországon a gazdaságnak attól a részétől, amelyik az adókat fizeti, másképpen ennyivel kevesebb marad a piacon, a vállalkozásoknál – a drágább állam eltartását tetézve – beruházásra. Ennyivel nehezebb növekedniük.

Az újraelosztás szintje, vagyis az adóterhelés az egész térségben a viszonylag szegény Magyarországon a legmagasabb, 50 százalék körül van, csak a jobb módú – és hasonlóan lassan növekvő – Szlovénia közelíti meg. A másik három visegrádi országban körülbelül 44 százalék. A magyarok hat százalékkal többet áldoznak részben államadósságra, a túlnövesztett – és őket kínzó – bürokrácia fenntartására, részben arra, hogy a piacról élő magánvállalkozásoknak kevesebb pénzük legyen fejlesztésre és új emberek fölvételére. A különbség – szerényen számolva – 1,8 billió forint, azaz 450 felcsúti stadion, 90 Fradi-pálya, és ugyanaz a nagyságrend, mint a teljes egészségügyi vagy oktatási költségvetés.
Másképpen: évente fejenként legalább ennyivel finanszírozzuk a saját hosszú távú tönkretételünket. És a balos megszállottságnak nincs határa – köztiszteletben álló politikusok és véleménymondók ezt a rendszer nevezik „neoliberálisnak”. Ami nem volna túl nagy baj, hiszen a vélemény szabad, ha Magyarországon nem ez lenne a főáram.

Mondta valaha is baloldali ellenzéki párt, hogy ez botrány, nem hogy kidobott pénz, de önsorsrontó áldozat? Nem. Miért nem? Mert az arány hasonló volt a baloldali kormányok idején is, 2005-ben, 2007-ben stb. Némely dolgok Magyarországon be vannak lőve egy szintre, nem változnak, akárki van kormányon. A Fidesz ugyanazt az excrementumot csomagolja át meg át, a baloldali ellenzék a régi állapotába csomagolná vissza. A választópolgárok zöme – kormányoldalon, ellenzékben – szentül hiszi, hogy ez az ő érdeke.

Kedden, Bordeaux-ban megtört egy harmincéves átok. Azaz harmincnégy éves. A két évszám gazdaságtörténeti szempontból is fontos. 1982-ben a még kommunista kormányzat az államcsőd elől bemenekült az IMF-be. 1986-ban kudarcot vallott Kádár János gyorsítási kísérlete. Mind a kettőből az lett volna a tanulság, hogy állami akaratból – és ami ennek az ára: a szabad vállalkozás, a piaci szabadság fojtogatásával, egyáltalán, a szabadság korlátozásával – nem lehet jólétet növelni. Ám a tanulságot a magyar politikai kaszt és a választópolgárság zöme máig nem vonta le.

Van még egy ok, amiért a szabadság magyar barátai nagyon is örülhetnének a győzelemnek ahelyett, hogy ettől féltenék a maradék szabadságot. A politikai lélektan szempontjából roppant veszélyes, hogy nem valamiféle történelmi hullámzásról volt szó, egyszer föl, egyszer le, hanem az abszolút csúcspont – amikor miénk volt minden idők legjobb csapata – egy sötét, véres diktatúrával asszociálódik. A zuhanás, majd a végeérhetetlen, reménytelennek látszó tengődés viszont a diktatúra végső bomlásával és a demokratikus periódussal.

Az átok olyan politikai rendszerben tört meg, amely európai mércével súlyosan szabadsághiányos ugyan, és ha így folytatódik a kormányzás, tönkreteheti az ország jövőjét, de ahol az állampolgár így is összehasonlíthatatlanul szabadabb (lehet), mint az Aranycsapat korában vagy a későbbi sikerek idején. Hány magyar szurkoló volt (lehetett) 1953-ban Londonban, 1966-ban Liverpoolban vagy 1982-ben, az utolsó nagy győzelem idején Elchében? Próbáljuk komolyan venni magunkat.

Ha Magyarországon van olyan párt, amelyik becsüli a szabadságot, kihasználja ezt. Nem azért jajong, mert „Orbán csapata” győzött, és nem is azért, mert a miniszterelnök mostantól népi jóváhagyással élhet a mániájának, hanem meglátja a lehetőséget abban, hogy kezd megtörni egy feltételes reflex. Az, hogy a politikai közösség egyenes arányosságot érzékel a zsarnokság foka és a futballsiker között.

Persze lehet félni attól Orbán nem így érzékeli, és a zsarnokság fokának növelésétől várja a magyar foci további föllendülését. De ha az ellenzék csak ezt a változatot tudja elképzelni, az annak a bizonyítéka, hogy nem becsüli, sőt nem is érti a szabadságot. Nem tudja használni. „Magad is zsarnokság vagy”.

Láttuk Bordeaux-ban, nincs örökké tartó rossz passz, de vajon ez az átok melyik világverseny évében törik meg?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.