Uszod'i beszéd

Beletelt pár órába, talán fél napba is, amíg a magyar média éberebb részeinek tudatáig eljutott a dolog. (Nekem is úgy hívták fel rá a figyelmemet, magamtól nem jutott volna eszembe )

Fürjes Balázs kormánybiztos interjút adott az ATV esti politikai műsorában. A 15. perc tájékán Rónai Egon riporter megkérdezte, mi az oka, hogy a „vizes világbajnokság” színhelyéül felépített Duna Aréna nem is hasonlít a „csilivili tervre” (pontosabban: kettőre), amit a publikumnak bemutattak. Válasz: „Az egy blöff volt.” Majd: „Villámgyorsan elő kellett varázsolni egy látványtervet.” (Amúgy mellesleg ócskán megalázva a látványtervhez nevét adó építészt.) Azt a kérdést, hogy „kinek a számára” kell elővarázsolni, a kormánybiztos úr elsőre mintha nem is értené: „Tessék?”. A riporternek meg kell ismételnie a kérdést, így az alany szerez néhány másodpercet, hogy nekikészüljön a terelő rizsának.

Namost ha milliárdokkal gazdálkodó szervek blöffölhetnek a szuperuszoda tervével, akkor miért ne blöffölhetnének a költségvetéssel? Ha valakit érdekel, hogy az alapkőletételkor becsült 25 milliárd forintos költségvetésből hogyan lehetett az átadás idejére 44 milliárd, íme a magyarázat: az eredeti számítások precíziós hasraütéssel készültek.

Aki építkezett valaha, pontosan tudja, hogy nincs betartható költségvetés, az ember mindig túlszalad, változnak az árak, és ami a monitoron jól fest, azt a valóságban ki kell egészíteni, a megrendelő körülményei megváltoznak, új ötletei támadnak menet közben stb. Épp ezért minden becsületes (és pertől tartó) építkezési vállalkozó időnként leül az ügyféllel, átfutják a tételeket, és ha kell, pótköltségvetést írnak, hogy a plusz munkálatokat a megrendelő számon kérhesse az építőtől, a vállalkozó pedig az árát számon kérhesse a megrendelőn.

De olyan nincs, hogy a kiinduló ajánlatot valaki visszamenőleg blöffnek minősítse. Mondjuk, egy jellegzetes magyar állami beruházás abban is különbözik egy közönséges magánépítkezéstől, hogy miközben a költségek előjelek nélkül csak nőnek és nőnek (mi a frásztól? álnaiv kérdés), a kivitelező ahol tud, spórol az anyagokon és a munkadíjon. És nincs, aki pereljen.  

Abban nincs semmi meglepő, hogy a magyar kormány biztosa nem törődik az üzleti korrektségnek még az árnyékával sem. De hogyhogy nem ködösít, ahogy évtizedek óta illik? És csak úgy – nem is csak úgy, hanem lekezelően – odavágja az értetlenkedő, butus, a nagyok dolgához nem értő nyilvánosságnak: „Becsaptalak?”

Mindezt az olimpiai pályázat visszavonása után egy perccel. Azután, hogy a nemzetet a Nemzeti Ügyek Kormánya évekig azzal etette: meg lehet azt az olimpiát olcsón is rendezni, úgy, hogy ne a gebedjen bele a nemzetgazdaság, miközben a NÜK-közeli, a kaszt kebeléből való „vállalkozók” tovább gazdagszanak.

A magyar politikai kaszt évtizedek óta vigyáz rá, hogy ha becsapja a nyilvánosságot, és rajtakapják, kitaláljon valami magyarázatot, amit addig bonyolít, amíg a közönség bele nem fárad, vagy elslisszol a magyarázat feladata elől, az elején kavar valami jogi hantát, aztán hallgat, mint a sír. Lásd Quaestor.

Egy kivétel volt: amikor Gyurcsány – pedig nem is kérdezték – bevallotta: „Hazudtunk reggel, éljjel meg este.” Zárt körben mondta, kiszivárgott, lángba borult a város.

Csak feltevéseim vannak, miért újított most Fürjes Balázs. A legártatlanabb feltételezés az, hogy az úszószövetség hosszú évek után végre kiutált, homályos ügyleteiről ismert elnökére, Gyárfás Tamásra verik a balhét, és a kormánybiztos ebben működik közre. De ebből az derülne ki, hogy nemcsak az üzleti korrektségről, de az adófizetők pénzének mibenlétéről sincs fogalma. Attól ugyanis, hogy egy nemszeretem figura blöffölt, mégis csak kormányzati jóváhagyással, hogy azt ne mondjam, fedezéssel blöffölt, a törvényhozás által elméletileg ellenőrzött áramló adófizetői pénz terhére. Nem lehet egy bukott emberre lőcsölni a felelősséget utólag. (Bár Magyarországon sok mindent lehet.)

Vészjóslóbb a helyzet, ha Fürjes Balázs úgy tudja, hogy  a kormányzatnak jogában áll becsapni a közvéleményt, vagyis az adófizetőket. Akkor pedig ez közös tudás a kormányzaton belül, tehát Magyarországon, úgy is mint uniós tagállamban, hivatalosan megszűnt a képviseleti demokrácia. (Jó, ez álnaivitás volt tőlem, de akkor sem értem, a kormány embere miért nem ködösít legalább illendőségből, lásd mint fent.)

Ha nagyon jóindulatú vagyok, azt is feltételezem, hogy Fürjes le akarta leplezni, milyen romlott az uralkodó kaszt, és mennyire hülyének nézi a népet, sőt a mindenféle külföldi szakmai és politikai szervezeteket.  Rendben, de akkor mondjon le, ne tereljen rögtön azzal, hogy mennyire tetszett a kész uszoda a japánoknak, hogy ezentúl miránk fognak felnézni, nem fordítva. Ne értekezzen arról, hogy az olimpiai népszavazást meg lehetett volna nyerni. (Ahhoz mekkora blöff és hazugság kellene?)  És ne hagyja abba ezen a ponton a kitálalást.

Mondom, álnaiv vagyok. Egészen más az, amit én kitálalok ettől a sztoritól.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.