Varsóból nem lesz Budapest, Budapestből nem lesz Varsó

Az utóbbi hetek lengyelországi eseményeit látva – azt a nagyon kevés embert leszámítva, aki az egyik országot legalább állampolgári, a másikat szakértői szinten ismeri – általánossá vált a meggyőződés, hogy Lengyel- és Magyarország párhuzamos, sőt közös úton jár.

A szimpatizánsok szerint ez egy megvilágosodási folyamat része: mind többen ismerik föl, hogy Európának, pontosabban az európai nemzetállamoknak a dekadens liberalizmus kötelezővé tétele helyett vissza kell térniük a kereszténység, a nemzet, a család ősi értékeihez, amelyek egykor naggyá tették. (Nagyszerű dolog mindhárom, mégsem ezek tették naggyá a Nyugatot, de most hagyjuk.) Magyar szemszögből nézve: Kaczyńskiék fölismerték az orbánizmus nagy igazságát, és világhódító eszménk győzni fog, ez történelmi szükségszerűség.

A többségben lévő kritikusok a fertőző betegség metaforájában gondolkoznak. Eszerint a lengyelek a magyarokat „másolják”, Lengyelország „orbanizálódik”, Kaczyńskiék intézkedései „kísértetiesen hasonlítanak” Orbánéira. Magyarországon elharapózott valami ősgonoszság, emiatt Budapesten kitalálták, hogy a liberális demokráciát föl kell számolni, és ez annyira megtetszett bizonyos lengyel politikusoknak, hogy ők is kedvet kaptak hozzá. Ez sincs így, és hogy miért nincs, az alábbiakban részletezzük.
 

Ami közös

A hasonlóságokkal gyorsan lehet végezni. Orbán és Kaczyński beszédmódja egyformán radikális nacionalista. Mindketten a politikai kereszténységnek olyan változatát képviselik, amely konzervatívabb a modern kereszténydemokrata elveknél (lásd az Európai Néppárt programját), és inkább a két világháború közötti, tekintélyelvű keresztény (leginkább katolikus) pártok értékrendjére hasonlít. Mindketten euroszkeptikusok és antiliberálisok. Mindkét párt – a magyar Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) – retorikája élesen antikommunista. A gondolkodásmódja mindkettőnek paranoid, összeesküvés-elméleteken alapul.

Ez ugyan sok, ám itt véget is ér a hasonlóság a két politikus és a két párt, de főleg a két ország között. Kaczyński azért hisz a konzervatív keresztény-radikális nacionalista értékrendben, mert ilyen politikus: ebben hisz kezdettől fogva. Orbán azért hisz benne, mert hinni praktikusabb, emint gondolkodni. Rájött, hogy a politikailag aktív magyar népességben erre van a legtöbb vevő, ezzel lehet biztosan választást nyerni. És összehasonlíthatatlanul kevesebb agyi energiát von el a számára fontosabb dolgoktól, a hatalom- és vagyongyarapítástól, ha belsővé, szenvedélyévé, hitvallásává teszi ezt az értékrendet, és nem gondolkozik a világ dolgain, mint ha befelé az eredeti, liberális demokrata értékrendjére hallgat, kifelé meg éjjel-nappal hazudik. Így praktikus.

Így hát Kaczyński – meggyőződését követve – az európai konzervatív pártszövetségbe (ECR) vitte be pártját, Orbán viszont az Európai Néppártba, melynek modern kereszténydemokrata értékrendjével ugyan nem ért egyet, de ők vannak a legtöbben, és ott találta meg a legjobb hasznosítható kapcsolatokat.

Az antikommunizmusnál azért írtam „retorikát”, mert a Fidesz politikai gyakorlata nem antikommunista. És azért nem Orbánról beszéltem, hanem Fideszről, mert – ha megfigyelik – a pártban munkamegosztás van. Orbán sokkal ritkábban támadja általában a kommunistákat, mint alvezérei és cselédei; támadásait a 2010 előtti MSZP-re korlátozza, nyitva hagyva az ajtót a diktatúra legzüllöttebb kiszolgálói előtt is (sőt éppen előttük), ha megtérnek a Fidesz-vallásra.

Végül: az összeesküvés-elmélet – konkrétan az a feltevés, hogy a szmolenszki katasztrófát az oroszok idézték elő, és az előző kormány ezt eltussolta – Lengyelországban egy párt, a PiS, tehát egy kisebbség politikájának az alapja. Magyarországon a konteós gondolkodás az uralkodó, többségi politikai alapnyelv része.
 

Éjféli alkotmánybírák

A Jog és Igazságosság (PiS) nevű párt alig egy hónapja kormányoz, és máris egyik botrány követi a másikat. A legsúlyosabb az ottani alkotmánybíróság körül pattant ki. Az eset látszólag roppantul hasonlít Orbánék régebbi politikai lépéseihez, de itt is sok a különbség.

A történet, mint a politikai történetek zöme, bonyolultabb, mint a hívek és ellenfelek közül sokan hiszik. Amikor már biztos volt, hogy az előző kormány vezető pártja, a Polgári Platform (PO) október végén elveszíti a választást, a novemberben és decemberben lejáró mandátumú öt bíró helyébe megszavazta a saját jelöltjeit, nehogy a kormányváltás után a PiS vegye birtokba a testületet. Az ő esküjüket azonban a PiS-ből delegált köztársasági elnök, Andrzej Duda nem fogadta el, majd a választások után a PiS – az előző kinevezések alkotmányellenességére hivatkozva – megszavazott öt „saját” alkotmánybírót. Duda – meg se várva az alkotmánybíróság döntését – az ötből négyet kinevezett, és pár nap múlva az ötödik is letette az esküt.

Csakhogy maga az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a PO öt jelöltjének kinevezéséből csupán kettő volt alkotmányellenes (őket olyan bírák helyébe jelölték, akinek a mandátuma csak az új Szejm megalakulása után, decemberben járt volna le). Így aztán nemcsak – részben – a PO, hanem a PiS kivattázási kísérlete is meghiúsult. Válaszul – részben talán bosszúból, de biztosan gyakorlati-politikai megfontolásból – a PiS olyan törvényt fogadott el, amely lényegében megbénítja az alkotmánybíróságot. A tizenöt bíróból tizenháromnak jelen kell lennie minden döntésnél, és csak kétharmados egyetértéssel hozhatnak határozatot.

A lengyel és a nemzetközi politizáló közvélemény többsége szerint ez a demokrácia és a joguralom (németes fogalommal jogállamiság) vége. És mivel annak idején, 2010-es kormányalakítása után Orbán is korlátozta az AB jogköreit, feltételezik, hogy Kaczyński tőle vette az ötletet.

Ez azonban tévedés. A PiS már első kormányzása idején, 2005-től kezdve támadta az alkotmánybíróságot (ahogy minden, hivatalosan pártsemleges intézményt és tisztségviselőt a nemzeti banktól az ombudsmanig), akkor, amikor a Fidesz a magyar alkotmánybíróságot még dehogyis támadta – hanem használta. Akkor azért nem volt sikeres, mert a koalíciós kormányzás – amibe különben hamar belebukott – nehézkessé tette, és nem volt olyan labda, mint amilyet a PO, meglehet, egészséges önvédelmi ösztönből, most feladott.
 

Szabad politizálni

További különbség a két ország között: Lengyelországban, ahol a Szejm egyszerű többséggel szavazza meg az alkotmánybírákat, mindenki tisztában van azzal, hogy mivel felnőtt állampolgárokról van szó, nekik is vannak kialakult politikai nézeteik, és ezek befolyásolják politikai témákban hozott döntéseiket. Ezért természetes, hogy a pártok, amikor kiválasztják őket, jogtudományi érdemeiken kívül a politikai szemléletüket is mérlegelik. Magyarországon viszont kezdettől kétharmaddal, vagyis – amíg viszonylagos egyensúlyban volt a kormány és az ellenzék – a két oldal közötti konszenzussal választották ki és meg az alkotmánybírákat, a nyilvánosság számára ismeretlen háttéralkuk útján, „egyet innen, egyet onnan”-alapon.

Mivel ez az eljárás nem volt demokratikus, azt kellett elterjeszteni róla, hogy „jogállami”, ennek viszont része volt az a dogma, hogy létezik valamiféle steril, politikamentes, csakis jogászi észjárással felfogható alkotmányosság, a bírák eszerint döntenek, és nincsenek politikai nézeteik, amelyek befolyásolnák őket egy-egy konkrét döntésben. Ha valaki – mondjuk, az első kormányzással egy időben, 2005–2007-ben – mégis politikai részrehajlást, vagy mondjuk szebben, nem pártatlan meggyőződést feltételezett bizonyos magyar alkotmánybírákról, illetve az egyes bírákból álló többségről, az a legjobb esetben azt kapta, hogy nem ért a joghoz, hiszen papíron nem lehetnek részrehajlók; rosszabb esetben kinevezték Gyurcsány-bérencnek és a jogállamiság sírásójának.

A „jogállamiság”, ezen belül a fékek és ellensúlyok rendszer ebben az értelmezésben főként azt jelentette, hogy a Fideszhez húzó, vagy legalábbis a kormánnyal szemben álló többségű AB fékezte és ellensúlyozta a kormányt. Mivel megtehette, a jogállamiság barátai nyugtázták,  hogy jogállamiság van (a demokráciáról mint olyanról kevesebb szó esett).  Aztán csodálkoztak, amikor a Fidesz használat után rájött, hogy az alkotmánybíróság nem is olyan fontos. Az is a képhez tartozik (újabb különbség), hogy a Magyar Szocialista Pártnak, a PO-val ellentétben, az efféle intézményi kérdésekben semmi veszélyérzete és előrelátása nem volt, a 2010 előtti korszakban az AB-tól a médiáig minden, névleg pártsemleges ügyben önként asszisztált saját agyagba döngöléséhez.
 

Min háborodjunk fel?

Innen jutunk el a következő, eléggé mellbevágó különbséghez. Lengyelországban az alkotmánybíróság elleni támadás hírére azonnal megalakult a Demokráciavédelmi Bizottság (KOD). A név az 1976-os lázadások leverése után alakult Munkásvédelmi Bizottsága (KOR) utal, ez volt a Szolidaritás legfőbb előzménye és így a mai, demokratikus Lengyelország első csírája. Húsz városban voltak tüntetések, néhol hatalmasak, és a nép tudta, hogy mit akar: demokráciát, oszt kész.

Magyarországon, mint talán sokan emlékeznek, áldott zsibbadtságban telt a kormányváltás utáni néhány hét. Majd a mértékadó értelmiség – lehetőleg távol tartva magát a politikusoktól, egészen Bajnai visszatéréséig – időnként, főleg nemzeti ünnepeken nekibuzdult: „most aztán megmutatjuk, mennyien vagyunk”? Néha tényleg sokan voltak, aztán két hét múlva a CÖF szervezett egy kormányvédelmi békemenetet, ahol hatszor annyian voltak, és azzal a számháború el is dőlt.

Az alapprobléma az volt, hogy a szervezők nemigen tudták eldönteni, hogy min is háborodjanak föl pirosbetűs napokon, hosszas előkészítés után. A jogállam szakdiploma nélkül csak nehezen érthető, még kevésbé lelkesítő fogalma keveredett többnyire jogos, de az óriási többség tudatáig el ne jutó értelmiségi sérelmekkel, egyes szakmák kisebbségben maradt tagjainak elkeseredésével, alapjogi részkérdésekkel és az örök tüntetési témával, a rasszizmussal, ami ellen – emlékezzünk megint – már 2010 előtt sokszor, sokan tüntettek, nehéz hozzákötni a mindenkori kormányhoz.

Semmi olyan, amiért a nép, de akár csak a középosztály többsége is hajlandó volna barikádra menni. Az egyetlen tüntetéssorozat, amire valóban sokan elmentek – bár egyre kevesebben –, és célt ért, a netadó ötlete miatt kezdődött, már a következő választási katasztrófa után. Ez sem a „rabok legyünk, vagy szabadok” szintje, inkább arról volt szó, hogy a kormány – ostobaságában – a középosztálybeli lét (vagy annak illúziója) alapfeltételeivel kezdett babrálni.

A szervezők, ha mégoly kitűnő értelmiségeik voltak is, 2010 óta soha nem néztek szembe azzal, amit a tömegek – még akkor is, ha utálták az orbánizmust – pontosan érzékeltek: hogy a 2010 előtti rendszer a demokrácia kompromittált, megzsugázott, korlátozott változata volt, tartalmilag nem sokkal több egy ritkamód zárt politikai kaszt belharcainál. Ennek a visszatérését kéne követelnünk? Minek?
 

Új párt – honnan?

A lengyelek nagy többsége tudja, mit vesztett. Ez is  különbség. Ha most tartanának új választást, egy hónappal azután, hogy megalakult a Beata Szydło vezette PiS-kormány, a liberális ellenzék ronggyá verné a kormánypártot. A .Nowoczesna (.Modern) nevű piacpárti liberális (klasszikus liberális, libertárius) pártot, amely alig fél éve alakult, a biztos szavazók 31 százaléka választaná, a Jog és Igazságosságot 27, a liberális konzervatív Polgári Platformot 15 százalék.

Ez több okból lehetetlen Magyarországon. Részben a politikai alapnyelv, részben a választási rendszer, részben a média szerkezete miatt egy ilyen pártnak fél évvel az alakulása után jó, ha 1 százalékos népszerűsége lenne.

Először is: szemben Lengyelországban, ahol többségi piacpárti konszenzus van, Magyarországon elsöprő többségű államhívő-kollektivista konszenzus uralkodik, tehát egy ilyen pártnak eleve minimális az esélye a megerősödésre.

Másodszor: az elaprózott, kis helyi választókerületeken alapuló választási rendszerben bármilyen párt csak akkor erősödhet meg ennyire, ha gyakorlatilag az ország minden kis körzetében tud toborozni aktivistákat, miközben egyáltalán nem biztos, hogy mondanivalójára a választói fogékonyság akár csak megközelítőleg egyenletes (mármint területileg; lásd a lengyel vagy éppen az amerikai választási térképeket).

Harmadszor: az országos ismertségben segíthetne a média, de míg Lengyelországban ez szabad, gazdaságilag is független, plurális és nem utolsó sorban felkészült (nem hiába kezdik már most támadni Kaczyńskiék), Magyarországon jórészt a kormányzati kegy és oligarchák függvénye. Ha éppen nem kormánypárti, akkor is hajlamos rá, hogy az államhívő-kollektivista alapnyelvet beszélje (legföljebb baloldali változatban), a kormányzat által adagolt információkból éljen, és ha nem is a Fidesz szócsöve, mindig a Fidesz cselekedeteire adjon válaszokat, tehát az ő fogalmai szerint gondolkodjék. (Most azért mondok „Fideszt” „kormány” helyett, mert már 2010 előtt is így volt.) Úgyhogy annak, aki nem az alapnyelven beszél, minimális esélye van, hogy szóhoz jusson a „nagy” (elektronikus) médiában.
 

Rossz lóra tett

Végül még egy különbség. Orbán is, Kaczyński is provokálja a nemzetközi közvéleményt, pontosabban az európai fősodorhoz tartozó vezetőket, de az új lengyel kormányzat máris elkövetett olyan hibákat, amilyeneket a dörzsölt Orbán – az ő kiváló barát-ellenség felismerő antennáival – eddig nem követett el.

Elég nagy feltűnést keltett, hogy szabályos éjszakai razziát, házkutatást hajtottak végre – személyi tisztogatással egybekötve – az úgynevezett NATO Kémelhárítási Kiválósági Központ varsói ideiglenes székházában (ezt Lengyelország és Szlovákia hozta létre idején szeptemberben, és még várja a NATO akkreditációját). Az indok – a legelső kiszivárogtatásokkal ellentétben – az, hogy az előző vezetők az orosz FSZB titkosszolgálattal kollaboráltak. Ez némi lengyel–szlovák feszültséghez is vezetett. (Most ne élcelődjünk azon, hogy ehhez képest mi lehetetlen Magyarországon, és mi nem.)

A magyarázatot ajánlatos kétkedéssel fogadni, mert az új védelmi miniszter nem más, mint Antoni Macierewicz, az olykor már eddig is megcáfolt szmolenszki konteók atyamestere. Másfelől Lengyelországban tavaly, még az előző kormány idején, csakugyan volt egy kémbotrány, kiderült, hogy egy katonatiszt és egy ügyvéd az orosz katonai hírszerzésnek, a GRU-nak dolgozott, és még az előző kormány megtette az óvintézkedéseket (Magyarországon stb.) A NATO mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy ez a lengyelek belügye. Még a Tusk-kormány idején dőlt el, hogy jövő nyáron Varsóban lesz a NATO-csúcs, az előkészületek zavartalanul folynak, kíváncsi vagyok, mi történik addig.

Nagyobb megrökönyödést keltett, hogy a Szydło-kormány bíróság elé akarja állíttatni Szmolenszk miatt Donald Tuskot, Kaczyński fő ellenfelét, aki most az Európa Tanács elnöke. (Mondjuk, ez is különbség. Kaczyński, bármekkora informális hatalom van most a kezében, csak egy a fontos politikusok közül, és nem „a” politikus, akihez mindenki másnak viszonyulnia kell.)

Nem sok jót jelez a PiS-nek, hogy az Európai Néppárt máris vitát akart az Európai Parlamentben a lengyel demokrácia és joguralom helyzetéről, és csak a tömörüléshez tartozó PO kérésére állt el szándékától, annak képviselői ugyanis reménykedtek abban, hogy „a belső döntéshozó folyamat megfelelő eredményt hoz”. Tudni kell, hogy az ENP ilyen ügyekben mindig megvédte a Fideszt, még az olyan nyilvánvaló disznóságból is kimosdatta, mint az azerbajdzsáni baltás gyilkos átadása. Kellenek a szavazatok. Az ENP-nek azonban háromszor annyi képviselőjük van Strasbourgban, mint az Európai Konzervatívok és Reformisták pártszövetségének, amelyhez a PiS tartozik. Kaczyński, profánul szólva, elmérte.
 

Ahol nem kellenek az üveggyöngyök

Nyugodtan lehet mondani, hogy a lengyeleknek előbb kellett volna okosabbnak lenniük; miért ezt a kormányt választották meg októberben, ha decemberben máris ennyire utálják? De a rossz döntést a PiS ügyes kampányán és a PO elhasználódásán kívül az is magyarázza, hogy a .Nowoczesna még viszonylag új volt, és abban a választás percében a politikai közösség tudatáig még nem jutott el, hogy a liberális oldalon készen áll egy másik, hibátlanul kormányképes garnitúra. Ilyen a demokrácia: tökéletlen információk alapján hozunk hol jó, hol rossz döntéseket. A rendszerben kell olyan biztosítékoknak lenniük, amelyek nem engedik meg, hogy rossz döntés után az ország tartósan elviselhetetlen legyen a többségnek.

Nem orbanizálódás történik, hanem inkább fordítva: Orbán 2005–2007-ben árgus szemmel figyelte Kaczyńskiékat: meddig lehet elmenni antiliberalizmusban anélkül, hogy az embert kiűznék az Unió paradicsomából. Aztán megvalósította. Lehet, hogy Kaczyński átvett egyet-mást Orbán módszereiből, de akkor tévedés áldozata: Orbán páratlan politikai sikerét nem módszereinek zsenialitása, hanem a sajátos magyar politikai közeg tette lehetővé, amitől a lengyel nagyon különbözik.

Hogy a lengyelek hogyan kászálódnak ki ebből a helyzetből, nem tudom. Van, aki máris polgárháborút emleget, de lehet a kiút békés is (többé-kevésbé). Még az is lehet, hogy a PiS megváltozik, vagy valamilyen kompromisszumra jut a többséggel. Nem érdemes jósolni. Egyvalami biztos: a lengyelek (hogy súlyos képzavarral éljek) nem engednek üveggyöngyökért fát vágni a hátukon.

Ez a fő különbség: Lengyelországban egy egészséges politikai közösség, pontosabban a választásokat eldöntő „bizonytalan” része, elkövetett egy hibát, amit ki lehet javítani. Magyarországon a politikai közösség beteg, és nem tudható, hogy ki, mi, hogyan fogja meggyógyítani.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.