A vásárhelyi lecke

Bevallom, élvezem.

A vásárhelyi lecke
Fotó: MTI

Nem tudom, mit érhet el a módszeresen elsorvasztott magyar önkormányzati rendszerben polgármesterként Márki-Zay Péter. Nem gondolom, hogy hódmezővásárhelyi győzelme a megmutatná a Fidesz választási legyőzésének követhető útját, De azért jólesik látni, hogy a minden politikai és magánerkölcsöt leköpő hatalmi klikk berezelt, mert olyasmi történt, amit nem várt, és amit tud erőből megoldani. Hogy a szolgálatában álló, újságírónak hazudott gátlástalan, ámde az én pénzemből jól fizetett gyűlöletgenerátorok hirtelen rájöttek, valamit rosszul csinálnak 2010 óta ők meg a felbérlőik.

Színtiszta öröm az ellenzéki győzelem is, meg az is, hogy az ember látja, hogyan omlik össze egy pillanat alatt – egy pillanatra – a kormányzó csapatnak és cselédeinek a rettentően pofátlan önbizalma. De nem több. Ha van tanulsága a vásárhelyi történetnek, nem az, hogy „így lehet legyőzni Orbánt”. Így nem lehet legyőzni, legföljebb egyéni választókerületekben a kormánypárt egyes jelöltjeit – kivételes esetekben, ha olyan az ellenzéki jelölt (nem lejáratott régi pártból való, integer, saját véleménye van a világról), és ha az ellenzéken helyben úrrá lesz a józan belátás.

Mi történt Vásárhelyen? Egy olyan polgármester-választáson, aminek valódi tétje volt, a Fidesz jelöltjére a választópolgároknak nagyjából ugyanannyi százaléka szavazott, mint a legutóbbi valóságos téttel bíró választáson, 2014-ben (országgyűlési, egyéni választókerület; hadd ne pepecseljek azzal, hogy külön átlagolom a városhatáron belüli szavazókörök eredményeit). Egy kicsit kevesebb, mint 2014-ben, de az nagyobb hatalmú és helyben is híresebb jelölt volt, azt lehetett várni tőle, hogy mindenfélét elintéz a városnak.

A majdnem földig rombolt magyar önkormányzati rendszerben a polgármester-választásnak két esetben van igazi tétje. Az egyik, ha a település kellően gazdag – főleg – az iparűzési adónak köszönhetően, így nincs kiszolgáltatva a központi költségvetésnek, és a polgármester, illetve a képviselő-testület a megmaradt kevés hatáskörben még a kormánytól függetlenül politizálhat. A másik, ha a polgárok a választással az általános politikai hangulatukat akarják demonstrálni – most nevezetesen azt, hogy elegük van a Fideszből és a város hírneves, nagy hatalmú fiából, Lázár Jánosból.

De nézzük csak meg – Lázár János számszerűleg 2014-ben is „veszített” helyben. És főleg „veszített” a Fidesz is országosan. Mi a különbség? A választási rendszer. Ha 2014-ben arányos lett volna az országos választási rendszer, akkor a Fidesz nem alkotmányozó többséget szerez, hanem vagy kisebbségben marad, vagy kénytelen koalíciót kötni. A pártok eleve másképp viselkednek, ha nem halványít el minden értelmes és saját politikai célt az a tudat, hogy az aránytalan győzelem és az abból eredő aránytalan hatalom veszélyét kell kivédeniük. Pontosan ez a Fidesz célja, tehát ha belemennek a játszmába, máris vesztesek.

A baloldali ellenzék hívei azt a tanulságot vonták le a vásárhelyi sikerből, hogy csak meg kell találni azt az egy helyi jelöltet, aki a fideszeseken kívül mindenkinek tetszik, legalábbis több embernek, mint a fideszes pártember, és akkor „Orbán legyőzhető”, „vége a lidércnyomásnak”. Valójában az ilyen jelölt kivétel. Az igazi tanulság az, hogy ha az ellenzéki  többségbe kerül, akkor az akarata csak úgy érvényesülhet, ha a választási rendszer nem kedvez aránytalanul a legnagyobb pártnak, azaz a kormánypártnak, aminek minden hatalmi eszköze megvan ahhoz, hogy viszonylag a legnagyobbá növessze magát, és annyi elég is.

Nem szívesen jósolok, de elég valószínű, hogy hiába biztatja magát a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség, nem tud és nem fog a hátralévő hat héten annyi közös helyi jelöltet találni, amennyi akár csak a Fidesz megszorításához elég. Félreérthetetlen a vásárhelyi jelzés, hogy sok választópolgárnak nagyon elege van a Fideszből. Az könnyen lehet, hogy a kormánypárt százalékosan rosszabb eredményt ér el, mint amit a közvélemény-kutatások ígérnek. Ez azonban a választási rendszer miatt nehezen konvertálható ellenzéki sikerré.

Az biztos, hogy nem lesz 106 helyben népszerű, politikailag nem kompromittált független jelölt. (különben is, ez a többpártrendszer halála volna.)  Az új, 2006 utáni, kis pártok jelöltjei közül többeket kedvelek és becsülök, de ebben a rendszerben ők is csak mint független (nem „párt-”) jelöltek jöhetnek számításba, mivel a pártjuknak mint pártnak nincs akkora súlya, hogy kritikán kívül bármire hatással lehetnének. Vásárhelyből nem az a tanulság, hogy mindenkinek mindenkivel össze kell fogni, ahnem hogy azzal kell összefogni, akivel érdemes, és ragaszkodni kell a választási rendszer megváltoztatásához, nem pedig elfeledkezni róla.

Ezek után gondoljuk végig, mi lenne, ha megvalósulna, amit a MEPK akar. Vannak a régi baloldal pártjai, vannak az új, kicsi pártok („új pólus”), és van a Jobbik. A Jobbik szavazói nem kérnek a régi baloldali pártokból, ez fordítva nincs így. A választókerületek nagy többségében – vidéken – a Jobbik már 2014-ben is erősebb volt, mint az összefogó baloldali pártok. Csak Budapesten és elvétve néhány hagyományos szocialista végvárban volt más a helyzet.

Ha tehát az ellenzék mindenhol összefogna, azt jelentené, hogy a választókerületek többségében jobbikos lenne a jelölt. És jó eséllyel győzne is. Ez persze csak elmélet, ilyen egység nem lesz, de ha lenne, akkor a magát demokratikusnak nevező és gondoló ellenzék a Jobbikot emelné a Fidesz mellé váltópártnak. Roppant éleslátás. A Jobbik nyilván azért nem írta alá az arányos választási rendszert javasló közös nyilatkozatot, mert gondolta, hogy úgyis elég „egyéni” mandátumot szerezne a mostani, aránytalan rendszerben – de hogy a többi ellenzéki párt miért felejtette el ezt a tervet úgy, mintha sosem lett volna?

Márki-Zay Pétert amúgy a Jobbik helyi vezetője kérte fel, „sok-sok év” rábeszélés után, hogy induljon a választáson (9:20). Ezt a kívülállók a győzelmi beszéd pillanatáig nem tudták, ami a párt taktikai rutinjára vall – ha kiderül, aligha kapja meg a baloldali szavazatokat ilyen számban.

Szó sincs arról, hogy a Jobbik valami radikális szereplőt akart volna becsempészni a politikába. Az új polgármester szabályos konzervatív demokrata, mond olyanokat, amik a baloldalnak nem tetszenek, de beszédében ezek hangzottak el mint fő értékek: szabadság, demokrácia, jogállam, piacgazdaság, európai elkötelezettség (14:27).

Mindezt egy kisváros polgármestereként mondja, míg a demokratikus ellenzék országos csúcspolitikusai (lehet számolni) ritkán ejtik ki a „szabadság”, pláne a „piacgazdaság” szót. Nem vonzanak úgy szavazókat, mint a baloldali depolitizálás az „oktatásésegészségügy” és a „stadionokraköltikapénzt” imamalomszerű emlegetésével.

A Jobbik és a Fidesz helycseréje (az egyik a szélsőségtől a közép felé mozdul, a másik fordítva): tény. Az, hogy egy konzervatív demokrata közszereplő vállalja a Jobbiktól kapott támogatást, ígéretes jel; nem őt minősíti, és önmagában nem is igazolja, hogy a Jobbik megváltozott, hanem a balközép pártok vonzerejének hiányát mutatja.

Hogy mi lesz a választáson, arról kár spekulálni, még a vásárhelyi meglepetés után sem. Talán lesz egyszer Magyarországon egy erős jobbközép párt is, majd akkor bonthatunk pezsgőt. Most pedig gratuláljunk Márki-Zay Péternek és a hódmezővásárhelyi polgároknak. Akik valóban polgárok.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője