VÉGH ATTILA: A ketrec a dicsőség, nem a részeges utcai verekedés

A bősi származású Végh Attila hosszú utat járt be. A ma 32 éves sportoló gyerekként először birkózott, később a kempó fogta meg, majd az MMA (kevert harcművészet, ismertebb nevén: ketrecharc) csábította őt el - úgy tűnik, végérvényesen. 2013-ban sporttörténelmet írva megszerezte az amerikai Bellator MMA-szervezet félnehézsúlyú világbajnoki övét, amire szlovák vagy magyar harcos azóta sem volt képes, és valószínűleg még sokáig nem is lesz. Végh Attila - becenevén Pumukli - a közelmúltban visszatért a rivaldafénybe, országosan ismertté vált, két győztes meccset tud maga mögött, és jelenleg Nagyszombatban edzi azokat a fiatalokat, akik arról álmodnak, hogy egyszer majd hozzá hasonlóan a ketrecben bizonyíthatnak.

Utcai verekedés, rabszolgamunka, népszerűség, szlovák-magyar viszonyok, közösségi média, és bunyó minden mennyiségben: Végh Attilával "főhadiszállásán" a nagyszombati Spartakus Fight Gymben beszélgettünk.

VÉGH ATTILA: A ketrec a dicsőség, nem a részeges utcai verekedés
Végh Attila (Fotó: Paraméter)

Bősi magyar srác edzi a nagyszombati keményfiúkat – mit szóltál volna ahhoz négy-öt éve, ha valaki azt mondja neked, ez lesz 2017-ben?

Nehéz erre válaszolni. Négy-öt éve még erősen koncentráltam a felkészülésre, a meccseimre, viszont már akkor is gondoltam a jövőre, hiszen tudtam, nem fogok életem végéig bunyózni. Mindig is akartam egy csapatot.

Amikor 2013-ban megnyertem a bajnoki övet, több ismerősöm is megszólított, hogy csinál majd termet, legyek én a főedző. A nagyszombati haverom, Edo Gerek szintén termet tervezett, és megkérdezte, számíthat-e rám a későbbiekben mint edzőre. Körülbelül két év múlva pedig már kész is volt ez a hely, ahol most beszélgetünk.

Amikor elkezdtem itt edzéseket tartani, eleinte kevesen jártak, mert egy-két éve még nem volt ez olyan populáris sport. Az utóbbi időben ez nagyot változott, és ezért nagy köszönet jár az Oktagonnak, hogy a tévében és az interneten propagálták ezt a sportot, és az emberek így megismerhették az MMA-t. Engem is főleg az Oktagonon vagy Rytmuson keresztül ismernek, pedig az egész lényege az volna, hogy 2013-ban megnyertem a Bellator bajnoki övét – ezt pedig kevesen tudják.

 

Ahogy mondod, a világbajnoki öv egy óriási siker volt, azonban akkoriban az érdeklődés elmaradt. Mit gondolsz, ez minek tudható be?

Az MMA nagyon fiatal sport, 1996 óta létezik, akkor indult Amerikában.

2008-ban, Bukival, vagyis Buchinger Ivánnal kezdtük, és jóformán még azt se tudtuk mi ez, csak néztük, mit csinálnak az amerikaiak. Jártunk edzeni pincékbe, mindenféle helyekre, még nem volt minden sarkon edzőterem.

A karrierünk kezdetén Ivánnal minden versenyt vállaltunk, kb. az első tíz meccsünkig együtt jártunk bunyózni, aztán kaptam lehetőséget a Bellatornál. Akkor nálunk a laikusok még mindig nem voltak tisztában azzal, mi ez a sport, azt hitték, kutyák vannak a ketrecben… Mára hála istennek fordult a kocka, népszerűvé vált az MMA. Nagyon örülök a sok fiatal érdeklődőnek, hogy nem csak a foci, a hoki meg a kosárlabda létezik, hanem ennek a sportnak is nő a színvonala.

 

A post shared by Attila Vegh (@veghattila) on

Hogyan kerültél közben az Oktagon közelébe?

Az Oktagon főrendezőjével, Palo Nerudával nagyon jóban vagyunk, egy közös ismerősünkön keresztül találkoztunk. Annak idején ő kidobó volt, nagyon érdeklődött az MMA iránt, és tulajdonképpen én vezettem őt be ebbe a világba. Lejárt hozzám több héten keresztül Bősre, könyvet írt rólam, ami elég sikeres lett, pár ezer darabot el is adtunk belőle.

Később elvittem őt az Octagon Fighting Academybe (OFA), bemutattam őt a tulajdonosoknak, és mondtam nekik, hogy egy nagyon ügyes gyerekről van szó, jól tudná propagálni ezt az egészet, adjanak neki munkát. Így is lett, sokat segített, sokkal népszerűbb lett az MMA, és az volt az álma, hogy összehozza az Oktagon TV-műsort. Nagy rizikó volt ebben, rengeteg szponzor és pénz kellett hozzá, és akkor bőven nem volt még ennyire se populáris ez a sport. A JOJ TV-vel viszont már megegyezett, hogy leforgatja a műsort, és ingyen odaadja nekik.

Az első Oktagont, a Výzvát meg is csinálta, és bejött, nagyon tetszett az embereknek – az MMA-s Boráros Gábort is onnan ismerik a nézők. Utána jött a második évad, ahol már én is edző voltam, aztán pedig megkérdezte tőlem, nem játszanék-e én is egy meccset. Szinte rögtön igennel válaszoltam.

Akkoriban épp rossz szériám volt.

Felfelé ívelt a karrierem, aztán kicsit lejjebb csúsztam – ez egy olyan sport, amiben nem lehet mindig a csúcson lenni, mindig vannak vesztesek, amit el kell fogadni.

Szóval akkoriban zsinórban négy vereségen voltam túl, nem volt sok lehetőségem, amíg nem javítok egy kicsit az eredményeimen.

A négy vereség után nem fordult meg a fejedben, hogy feladod a versenyzést?

Nem! Egyáltalán nem, nem akartam négy vereség után feladni az egész karrieremet, hiszen egész életemben az eredményekért edzettem. Akkor sem szabad feladni, amikor épp nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt elképzelted.

Fel lehet állni, és menni kell tovább. Meg kell találni a helyes utat, aztán minden megy úgy, ahogy mennie kell.

Az első oktagonos meccsen nagy nyomás volt rajtam. Akkor már hat éve nem bunyóztam hazai pályán. Amit ezen a ponton fontosnak tartok megjegyezni – nehogy valami „rasszista” vádak érjenek –, hogy a „hazait” én Magyarország, Szlovákia és Csehország alatt értem...

Szóval... Tudtam, hogy Prágában sok szurkoló fog támogatni. Egy héttel a meccs előtt viszont középfülgyulladást kaptam, amit korábban egyszer már átéltem, és akinek volt ilyen, az el tudja képzelni, mennyire megnehezítette a dolgomat. Antibiotikumot szedtem, közben 15 kilót kellett fogynom, és már ha csak hozzáértem a fülemhez, fájt. A mérlegelés napjára már csak annyit akartam, hogy legalább ne fájjon, akkor minden rendben lesz...

Száz százalékosan fel voltam készülve a harcra, mert tudtam, hogy ha azt a meccset elvesztem hazai pályán, akkor már nagyon-nagyon nehéz volna a visszatérés. Az első menetben mentem, ahogy kellett mennem. A második közepén viszont rámjött egy olyan sokk, amit meccsen még sosem éreztem, nem akarom keresni a kifogásokat, de szerintem az antibiotikum betett a szervezetemnek.

A harmadik menet aztán már csak a túlélésről szólt, arról, hogy mint harcosnak van-e akkora szívem, hogy állva maradok. Lefeküdhettem volna, és nyafoghattam volna, hogy végem van, ennyi, de tudtam, hogy meg kell csinálnom, állva kell maradnom, és akkor meglesz a meccs, mert mégig vezettem.

Az utolsó másodpercekben aztán földre vittem az ellenfelet, amivel föltettem a pontot az i-re, és tudtam, hogy győztem. Nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de hoztam a győzelmet – még ha csak pontozással is, de ez a lényeg.

Aztán a második oktagonos gálameccsed már rövidebb ideig tartott, technikai KO-val győztél.

A második mérkőzésemen egy nagyon tapasztalt ellenfelet kaptam, neki van a világon a legtöbb MMA-meccse – 320 –, amiből 270-et megnyert. Tudtam, hogy egy fizikailag erős bunyósról van szó, és meg kellett várnom, mikor hibázik, hogy megnyerhessem a meccset – ezt a taktikát választottam. Vigyáznom kellett arra, hogy ne menjek fejjel a falnak. Higadt voltam, tiszta munkát végeztem, és alig három perc alatt győzni tudtam.

Ha fontossági sorrendbe kéne állítani egy MMA-harcos alapvető tulajdonságait – pl. intelligencia, technika, erő –, akkor mi volna a sorrend?

Az MMA külső szemlélői sokszor tévedésben vannak, csak a ketrecet látják, és az izmos tetovált bivalyokat, akik egymásnak ugranak és széttépik egymást.

Viszont ez a világ legintelligensebb sportjai közé tartozik, ahol mindenre kell gondolni – nem csak a bokszolásra, a kezekre, hanem a könyökölésre, a lábmunkára, a rúgásokra, térdelésre, földharcra...

Itt az első számú dolog a kondíció, a második a gondolkozás – és ha nincs kondíció, nem tudsz gondolkozni sem. Az erőt pedig a harmadik helyre tenném. Lehet az ellenfél erősebb, de ha jobban gondolkozol, és használod az eszed, akkor az erősebbet is le lehet győzni. Igazából ez az egész teljesen logikus, és ugyanúgy működik, mint a hétköznapi életben.

Gyerekkorodban birkózással kezdted a küzdősportolást. Ebből tudtál meríteni? Hogy alakult a birkózókarriered?

Bősről származom, és minden bősi gyerek vagy birkózott, vagy karatézott, vagy focizott. Hát én a birkózók csoportjába tartoztam a testvéremmel együtt.

A szüleim ötéves koromban elvittek, csináltam is, de nem voltam igen nagy tehetség, mert egy kis kövér gyerek voltam, aki mindig mindenkinek csak rosszat csinált.

A legnagyobb siker amit elértem, az a szlovák bajnoki cím volt a fiatalabb diákok korcsoportjában. Ez elég nagy eredmény volt, mert akkoriban egy súlycsoportban még húszan voltunk, most meg majdnem az egész szlovák bajnokságban vannak ennyien.

Kilenc évig birkóztam, és nem voltam kimagasló, de amikor tizenöt éves koromban elkezdtem kempózni, a korábban megszerzett birkózótudásom bőven elég volt ahhoz, hogy mindenkit megverjek. Fizikailag erősebb voltam, ismertem a fogásokat, amiket ők nem. Persze meg kellett tanulnom ütni meg rúgni, ami nem volt egyszerű, de sokkal egyszerűbb volt, mintha mindent egyszerre kellett volna – a birkózással együtt – megtanulnom.

A kempóversenyek nagyon felpörgettek. Motviált, hogy minden héten jártam bunyózni, megnyertem mindent, amit lehetett, 15-szörös magyar bajnok voltam, és a világ- és Európa-bajnokságon is diadalmaskodtam.

Aztán szükségem volt a váltásra. Ha a kempónál maradtam volna, akkor körbe-körbe járhattam volna ugyanazokra a versenyekre, amikre minden évben.

Tehát tovább akartam lépni.

Akkor már láttam, hogy létezik az MMA, és éreztem, hogy a kempó sem áll olyan messze tőle. A kempóversenyeken megismerkedtem Kolárik Józsival, aki amatőr MMA-bunyókat szervezett, és megkérdezte, nem indulnánk-e ott Bukival. Szóltam neki, és el is mentünk, mindketten győztünk. Valójában ott kezdődött el a karrierünk. 2008-ban.

A közösségi oldalakon – Facebookon, Instagramon – egy igazi szórakoztató figurának tűnsz, a társaságodban non-stop röpködnek a poénok, senki nem unatkozik melletted. A ketrecben meg mintha teljesen megváltoznál, ha a néző ránéz az arcodra, már előre sajnálja az ellenfelet, aki kiáll ellened. Te magad is érzed ezt a kettősséget?

Ez így van, érzem is. Akik jól ismernek, tudják, hogy én mindig ugyanilyen voltam. Aki meg nem ismer, az nem is érdekel. (nevet) Szóval mindig tudtam, hogy honnan jöttem, és mindent, amit elértem, azt egyrészt a mellettem kitartó embereknek, és magamnak köszönhetem.

Volt nekem is rendes munkám, dolgoztam építkezésen napi négyszáz koronáért. Voltam kint Ausztriában négy évig, rabszolga voltam, vasárnaptól péntekig krumpliszsákokat dobáltam, húsz tonnát naponta. Tudom, mi az a fizikai munka, ismerem a helyzetet, amikor gürcölni kell a pénzért. Becsülök is minden egyes eurót, és tudom, hogy soha nem fogok elszállni magamtól.

Amikor 2013-ban megnyertem az övet, akkor se szálltam el, akkor most meg miért tenném...

A sportból élsz, nem csak harcolsz, hanem edzéseket tartasz itt Nagyszombatban minden korosztálynak – még gyerekeknek is. Milyen érzés átadni a tudást a kezdőknek, fiataloknak?

Két éve kezdtem itt a Spartakus Fight Gymben, és ezidő alatt annyira kiépítettük ezt az egészet, hogy már bővítenünk kell a termet, mert a kezdők edzésén már valamikor ötvenen is vannak. A haladók tíz-tizenhárman vannak, ők is az én kezeim alatt nőttek fel a két év alatt, és nyolc-tíz meccses srácok is vannak már közöttük. Ők egyébként engem is segítenek, ha edzőtáborba megyek, jönnek velem, és segítik a felkészülésemet. Szóval nagyon jó itt a parti, olyanok vagyunk, mint egy nagy család – befogadunk, és szeretettel várunk itt mindenkit.

Rytmus is fel-felbukkan az edzéseken, meg az Instagramodon, vagy épp te az övén – hogyan ismerkedtetek meg?

Rytmus korábban a thai bokszot próbálgatta, követett engem is az interneten, és a közös ismerősünket – az itteni terem tulajdonosát – kérdezte, nincs-e rám kontaktja. A főnök aztán elhívta hozzánk, tetszett neki, és jár is ide rendszeresen. Egy idő után aztán átmentünk csak a bokszra, már csak bokszol – a rúgás meg a birkózás annyira nem jött be neki.

 

A post shared by Attila Vegh (@veghattila) on

Kábé másfél éve edz, és elég jól megy neki, ő nagy fanatikus, ha valamibe beleharap, akkor azt végig akarja csinálni. Nem is csak hozzám jár edzésre, hanem Trencsénbe, Pozsonyba, és ha van ideje, edzőtáborokba is elmegy.

Nagyon jól megértjük egymást, mint én, ő is ugyanúgy tudja, honnan jött, egy egyszerű csávó.

A másik oldalon pedig első osztályú marketingje van, eszik is őt az emberek.

Ahogy mondtad, országosan jóval népszerűbb lett ez a sport az előző évekhez képest, így van ez a Csallóközben is. Ugye te már jó ideje űzöd ezt, és tavaly felbukkant az Oktagonban Boráros Gábor is. Vannak reménységek?

Van itt egy probléma, kihagytál egy nevet, Buchinger Ivánét. Tudni kell, hogy ő az egyes számú MMA-bunyós egész Szlovákiában, viszont az emberek nem tudnak róla semmit, mert kicsit hanyag ahhoz, hogy az internetre rakjon föl valamilyen képeket és propagálja magát...

Elég szomorú, hogy sokszor csak elég benne lenni a tévében, és nem kell jónak lenni, ha az emberek anélkül is sztárolnak. Aki pedig hatalmas tehetség, és megölt a ketrecben mindenkit – mint Buki –, azt pedig nem ismerik az emberek.

És ami az utánpótlást illeti, vannak tehetségek?

Hozzánk is sok fiatal jár, van egy-két tehetség, de nagyon-nagyon hosszú az út, amin végig kell menni – magam is megtettem, így tudom, miről beszélek. Én mindenben segítek, amiben tudok, de elhivatottnak kell lenni, mert idő- és pénzigényes ez a sport – ha már csak az edzőtáborozást, utazást vesszük. Ha valaki nem dolgozik, nem engedheti meg magának, és ha dolgozik, akkor ideje nincs. Kár, hogy ez a sport nincs kellően támogatva. Mindig a focit hozom fel ellenpéldaként...

Több támogatást érdemelne a küzdősport?

Többet érdemelne. Elismerem a focistákat, a hokisokat, de ha megnézzük a bokszot, a thai bokszot, az MMA-at, a karatét, a birkózást – ezeket Szlovákiában nem értékelik, és ez eléggé felháborító.

Nem irigylem senkitől a támogatást, de idehaza bármelyik tanyasi focicsapat jobban el van ismerve, mint akármelyik küzdősport.

Térjünk rá egy kicsit a szlovák közegbe történő beilleszkedésedre. Amikor az újabban youtuberkedő rádiós, Sajfa egyik videójában szerepeltél, azt mondtad, hogy korábban nagyon gyenge voltál szlovákból – még Boráros Gábornál is gyengébb, akit az Oktagonból ismert meg ilyen szempontból a szlovák közönség. Hogyan jöttél bele a nyelvbe?

Nekem azért valamivel könnyebb dolgom volt, mint Gábornak, mert én szlovák iskolába jártam. Ha később aztán a haverjaim vagy az edzőim nem lettek volna szlovákok, vagy nem beszéltem volna velük szlovákul, akkor a mai napig se tanultam volna meg a nyelvet.

Még jelenleg se tudok annyira jól, keresem a szavakat, nehezebben fejezem ki magam, de így ismernek az emberek, a szlovákok is, és én abszolút nem szégyellem ezt. Bár azért azt elmondhatom, hogy belejöttem, a mindennapokban szinte kizárólag szlovákokkal találkozom, magyarul csak a szüleimmel és a bősi haverokkal beszélek.

Gondolod esetleg, hogy esetleg országosan is hozzájárulsz ahhoz, hogy elfogadtasd a szlovákokkal a magyarokat? Találkoztál esetleg negatív reakciókkal?

Magyar oldal, szlovák oldal, ilyen oldal, olyan oldal – ez őszintén szólva engem nem igazán érdekel.

Amikor kimentem Amerikába, és győztem, a magyaroknak magyar voltam, a szlovákoknak szlovák, amikor vesztettem, akkor a magyaroknak buta tót voltam, a szlovákoknak hülye magyar.

Le se szarom ezt a „rasszizmust”, számomra minden ember egyenlő. Néha vannak komplexusos anonim kommentelők, akik nem tudnak magukkal mihez kezdeni, nyomják ezt a szlovák-magyar témát, de el vannak bolyogva. Ebből én inkább kimaradok.

Amikor pedig megkérdezik tőlem: „Minek érzed magad, szlováknak vagy magyarnak?”, én mindig csak azt mondom, hogy egy Szlovákiában élő, magyarul beszélő, csallóközi gyerek vagyok. Ennyi.

A ketrecen kívül hogy viszonyulsz az erőszakhoz?

Megmondom őszintén, ha bárhol az utcán látok valami bunyót, rosszul érzem tőle magam, én ilyenben nem vagyok benne. Nekem ez mindig is sport volt, és soha nem akartam agyonverni senkit a diszkóban, hogy megmutassam magam...

A teremben is elmondom a srácoknak, hogy ha meghallom, hogy kint bunyóztak, akkor már nem is kell többet idejönniük, mert azonnal ki vannak dobva. Ez nálam szabály.

Aki meg túl nagy csávónak érzi magát és mindenáron verekedni akar, annak azt tanácsolom, menjen oda a ketrecbe, és amikor rácsukják az ajtót, ott mutassa meg az ellenfélnek szemtől szembe, hogy mit tud, ne pedig ketten rugdossanak össze részegen egy embert az utcán.

Már csak az óriási dolognak számít, ha valaki odáig eljut, hogy belép a ketrecbe. Ez a dicsőség, és nem az, ha valaki felnyomatja magát szteroiddal, és összerúg egy szétcsúszott részeget.

A közösségi oldalakon tízezrek követik a mindennapjaidat. Hogy viseled a népszerűséget? Megállítanak az utcán?

Persze, megesik. De mondom, én nem küzdök semmi komplexussal, szeretek mindenből poént csinálni, bár tudom azt is, hol a határ.

 

A post shared by Attila Vegh (@veghattila) on

Azért, hogy egy-másfél év alatt ismert lettem, nagy köszönet jár Rytmusnak és az Oktagonnak, rajtuk keresztül ismertek meg az emberek. Az pedig, hogy valakinek szimpatikus vagyok, valakinek meg nem, az mindenkinek a privát dolga. Nem akarok senkinek megfelelni, nem vagyok képmutató, és olyan maradtam – a teremben, a menyasszonyommal, vagy akár otthon –, amilyen azelőtt voltam. 

Említetted, hogy menyasszonyod van. Általában a nők is odavannak a kemény bunyósokért – nem kell túl gyakran leszerelned a rajongó lányokat?

Nem mondanám, aki követ, az talán tudja azt is, hogy van párom. Ha volna, akkor is ignorálnám az ilyet, hűséges ember voltam és vagyok. Valakit hajt a vére ilyen téren, valakit nem – hát én az utóbbi típus vagyok. (nevet) Ráadásul ehhez a sporthoz tiszta fej is kell.

 

A post shared by Attila Vegh (@veghattila) on

2018 következik. Nem vagy még benne a korban, így felmerül a kérdés, kacsintgatsz-e még a Bellator vagy a UFC felé?

Nem vagyok ám mai gyerek! Én úgy veszem, hogy két-három jó év még bennem van. Persze ez az esetleges sérülésektől is függ, mert a sérülés nem válogat, viszont nincs kizárva a játékból a UFC sem. Van most a kontómon két győzelem, amikkel tudok mihez kezdeni, vannak ajánlatok több szervezettől is.

Ugyanakkor a jövőmre is gondolok. Ha két-három év múlva már nem leszek bunyós, akkor is meg kell majd élnem, szeretnék saját csapatot építeni.

A UFC-t sem lehet kizárni, ez minden bunyós nagy álma, de várjuk ki a végét.

2018-ra még nincs pontos időpontom bunyóra, de vannak kilátásban komoly dolgok, amikről egyelőre nem beszélnék. Ha kijön a lépés, akkor az nagyon jó lesz. 

(db)