Vigyázó szemetek (avagy a politikai költészetről április 11-re)

Az alábbiakban kiváló költőtársam, Vida Gergely írását adjuk közre, amely az „illetékesek“ felkérésére a Katedra című havilapba készült költészet napi apropóból. A kedves olvasók megtudhatják, miért itt olvashatják Vida Gergely szövegét minálunk. A Katedra szerkesztőbizottsági elnöke reakciójából azzal is szembesülni lehet, hogy hol van még mindig észak itten, ezen a 21. századi „felvidéki” provincián...

                                                                                                                                                                                                                                                                    Barak László

Mikor e sorokat írom, túl közeli még az újságíró-gyilkosság sokkja. De április 11-e vajon mennyire lesz távol tőle? És a következő évi.

Biztosan idén is úgy zajlik majd, mint máskor. Gyerekek kultúrműsoron szavalnak, sznob tanító nénik lájkolják az aktuális Lackfi-párosrímet, vidéki könyvtárak meghívják a Költőt egy beszélgetésre, a költő elmegy, mert elmegy (stb.). De itt van Kuciak, s most már itt is marad. Testén alig száradt meg a vér, máris jelképpé vált. Hiú ábránd akár megsaccolni is, minek a jelképévé. Akárhogyan is, ezentúl posztkuciaki korban kell kultúrát csinálni a kultúracsinálóknak.

Önök, kedves szlovákiai magyar Olvasók, mázlisták. Elemi szinten és egy időben tapasztalhatják meg két kultúraellenes politikai hatalom működését. Hazájuk (Szlovákia) miniszterelnökének egyik kedvelt elfoglaltsága volt, hogy sorozatosan ostorozta a sajtó képviselőit, mert kellemetlen kérdéseket voltak képesek feltenni. Kuciak után tán nem fogja. Szellemi hazájuk (Magyarország) miniszterelnöke hadat üzent a humánértelmiségnek, sajtótermékeket véreztet ki percek alatt, ha kell. A bűnlajstrom persze folytatható. Fico sorosozással védekezik, az orbáni lakájmédia védelmébe veszi Ficót. Kéz kezet mos. Helyesbítek azért, és csak a magam nevében állítom: bizonyos értelemben mázlistának érzem magam, hogy elemi szinten és egy időben (szimultán) tapasztalhatom meg két embertelen, mélységesen kultúraellenes politikai hatalom működését.

Eredetileg a politikai költészetről akartam írni, amit a legkevésbé szeretek a „költészetek” közül. Még az olyan par excellence politikai verset, mint Batsányi János A franciaországi változásokra című alkotását is képes vagyok inkább a zseniális retorikai húzásáért imádni, mint a politikumáért. A vigyázó szemetekről van szó – ugyanis azt, hogy ki is tulajdonolja azokat, a vers retorikai működése dönti el, pontosabban: hagyja nyitva. A rövid, mindössze nyolcsoros versben két közönséghez fordul oda a beszélő: az egyiket az első sorban szólítja meg, ők lennének az elnyomottak (a rút kelepcében nyögők), s hozzájuk beszél még három dinamikus soron át; a másikakat – az elnyomókat – az ötödik sorban szólítja meg a lírai én, ők csupán egy plusz sort kapnak. Ezen utóbbi ökonómiának jelentősége van. Az utolsó előtti sor így ugyanis elég lesz arra, hogy a „Jertek”-kel már összevonja a két tábort – mindkettőt a jövőbe való belepillantásra invitálja –, hogy aztán az utolsó sorban szét is válassza őket: mert a Párizsra vetett vigyázó szemetek vagy ezeké (elnyomottak), vagy azoké (elnyomók).

Attól tartok, hogy a „vigyázó szem” leginkább afféle olvasási alakzatként értelmezhető. Ugyanis csupán Ő, az olvasó ruházhatja fel Párizst vagy biztatással (ha az elnyomottakra gondol inkább), vagy fenyegetéssel (ha az elnyomókra gondol inkább). Tehát a versnek köszönhetően eljuthat abba a nyitottságba, amelybe a két tábor, kibékíthetetlen ellenségességük okán, külön-külön sohasem. Más kérdés, hogy a költő kivel van.

 A politikai költészetet szeretem legkevésbé a „költészetek” közül, de melyik költészet nem politikai? Íme, egy kétsoros valahonnan az utcáról: „Orbán, Fico, veď sú bratri, / nech každý má, čo mu patrí...” 

Miért nem jelenhetett meg ez a szöveg a Katedra c. nyomtatványban? Íme:

„Kedves Gergely! 

Lapunk szerkesztésével megbízott kollégáink köszönetét tolmácsolom azért, mert a felkérésre pozitívan reagálva  megírta és elküldte cikkét a szerkesztőségünkbe, amellyel  -  vezércikként – köszönteni akartuk április 11-ét, a magyar költészet napját. Tény azonban, hogy a szerkesztőség mindenekelőtt azt várta, hogy az írás egyrészt méltó módon  méltatja az ünnep jelentőségét, és a Katedra folyóirat alapvető küldetésével összhangban tanácsokat, javaslatokat is tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az irodalom, a költészet  minden iskolában az őt megillető előkelő helyet foglalja el, és  a diákokkal sikerüljön egyre jobban megszerettetni az irodalmat,  hiszen a Katedra  a felvidéki magyar pedagógusok egyetlen szakmai – módszertani folyóirata, amely immár 25 éve igyekszik következetesen segíteni a lelkiismeretes, munkájukat szerető, tiszteletet érdemlő pedagógusok /tanítók, tanító nénik és tanárok/  rendkívül nehéz és egyre igényesebb  iskolai munkáját. Attól függetlenül, hogy az Ön írását egyébként viszonylag jól megszerkesztett glosszának tartjuk, meg kellett állapítanunk, hogy nem illik bele lapunk profiljába, ezért a szerkesztőség és a szerkesztőbizottság egybehangzó véleménye alapján nem tudjuk besorolni a Katedra áprilisi számába.

A szerkesztők és a szerkesztőbizottság megbízásából

Fibi Sándor, a szerkesztőbizottság elnöke.“