A vizimolnárok

„Nincs jobb élet, a mijenknél,

Vizimolnár, legényeknél….”

Énekelték a szapi molnárok jó száz évvel ezelőtt. Akkoriban ugyanis a molnárság megbecsült foglalkozásnak számított, a Csallóköz vizeit a halakon kívül a különféle malmok is gazdagították. A Duna vizének erejét sok helyütt állította ily módon szolgálatába az ember, mára azonban alig maradt hírmondója a hajdan volt virágzó iparágnak. Az egyik utolsó, a dunatőkési Cséfalvay-féle vízimalom felfedezésére indulunk.

A malom tiszteletet parancsoló fehér, háromszintes épületét nehéz lenne eltéveszteni. A Kis-Duna Erzsébet-pataknak is nevezett ága mellé épült vízimalom rabul ejti a kószálót. A tavasz már megkezdte munkáját, sugarai nyomán lassan zöldbe borulnak a part menti fák, az aprócska rét frissét sárga gyermekláncfű pettyezi. Különleges a nyugalom errefelé, pedig a főút alig pár méterre fut. A tavasz áhítatos csendjét csak a madarak ünneplő éneke töri meg egy-egy pillanatra, hogy aztán belesimuljon a bársonyosan surranó víz dallamába. A mesés környezetben időutazásra indulunk.

A malom mellett takaros porta, Cséfalvay Klári néni otthona. Már siet is elénk, hogy a család féltve őrzött kincsét megmutassa nekünk. Ugyan a malom ma már a Csallóközi Múzeum részét képezi, azonban a hagyomány erősebb holmi JOGI viszonynál. Az épületbe jelképesen egy kettétört malomkövön át vezet út. Benn a kellemesen simogató napmeleg után sötétség és hűvös fogad. Megállt az idő, ide már nem jutott be a modern idők szele: az épületben ugyanis nincs áram. Itt mindent a víz ereje működtetett!

– A férjem nagyapja, idős Cséfalvay János építtette a malmot 1922-ben – kezd a mesélésbe Klári néni. – Előtte ugyanis egy kisebb, cölöpös malom állt ugyanezen a helyen. Később a fia, János lett itt a molnár, de először ki kellett TANULNIA a mesterséget. E nélkül nem hordták volna hozzá az emberek a gabonájukat. Ahhoz, hogy igazi molnár lehessen, dunai malmokon kellett szolgálnia. Az ő fia, a férjem, Mihály volt az utolsó tulajdonos, de ő már nem vitte, nem vihette tovább a családi mesterséget. A malomban 1942-ben őröltek UTOLJÁRA. A malom őrlési teljesítménye napi 10 mázsa liszt és 20 mázsa dara volt. Rövid ideig még a szövetkezet daráltatta, srótoltatta itt a takarmányt az állatok számára – mondja Klári néni, miközben körbevezet a malomban. Először egy gerendára mutat, majd elárulja, hogy ez bizony belül üreges: itt található a páternoszter, vagyis a gabona mozgatására szolgáló felvonószerkezet. Az oszlop belsejében bőrszíjakon kis tartóedények, azaz zsebek találhatók. Ezekben szállították a gabonát és az őrleményt a malom egyes szintjei között. Klári nénitől megtudom azt is, hogy a malom szerkezete HÁROM részből áll: a hajtószerkezetből, az áttételekből és az őrlőberendezésből. A hajtószerkezet tulajdonképpen a malom külső része. A zsilip, azaz a súber segítségével szabályozták a malomárokban a víz mennyiségét, ez hajtotta meg a hatalmas vízikereket. A tőkési malom alulcsapós, mivel a kerekét alulról mozgatja meg a víz ereje. Azonban, ha túl magas, vagy épp túl alacsony volt a víz állása, napokig nem lehetett a malomban őrölni. A víz energiáját felhasználva az áttételrendszer hozza mozgásba a malomházban található őrlőszerkezetet.

Az őrlésre váró gabonát a malomház földszintjén zsákokban tárolták. Először a gabonát meg kellett tisztítani, ezért a szelelőgépben kifújták belőle a szemetet. Majd a gabonát kissé megnedvesítették, hogy a hántológép kövei könnyedén eltávolíthassák róla a külső héjat. Végül a meghámozott gabonát vagy a kőpadon, vagy a hengerszéken őrölték meg. A Cséfalvay-malomban földszintjén mindkét őrlőberendezés megtalálható. A kőpad a régebbi típusú berendezés, melynek részei a GARAT (ezen keresztül öntötték bele a búzát), alatta a rázóka és a dob, melyben a két malomkő található. A malomkövek átmérője 1 méter, vastagságuk 30 centi. A kövek közti távolságot a molnár szabályozni tudta, így befolyásolta az őrlemény finomságát. A hengerszék már modernebb berendezés, mellyel sokkal finomabb lisztet lehetett őrölni, mint a kőpadon.

– A Csallóközben számos malomtípus volt jelen – veszi át a szót Nagy Iván. – A szárazmalmokat állati vagy emberi erővel hajtották meg, míg a vízimalmok a sziget vizeinek erejét hasznosították. Érdekesség, hogy olyan települések, mint Kislúcs, Dercsika vagy Kisudvarnok, is rendelkeztek vízimalmokkal, holott errefelé manapság víznek már semmi nyoma. A Duna-menti vízimalmok egyik típusa a cölöpös vagy más néven lábasmalom. A telepítésük elengedhetetlen feltétele volt az állandó meder, a víztől nem szaggatott part és a víz szintjének minél kisebb ingadozása. A tőkési Cséfalvay-malmon kívül még Tallóson és Jókán található ilyen típusú vízimalom. A vízimalmok másik típusa a hajómalom, mely sokkal elterjedtebb volt a Csallóközben. Ugyanis a vízállás függvényében más-más helyre volt úsztatható, tehát kevésbé volt kiszolgáltatva a vízszint változásainak. Az efféle vízimalmok a vízfolyással együtt vándoroltak. A Nagy-Dunán egykor működő hajómalom újjáépített példánya jelenleg Gútán tekinthető meg.

Ennek ellenére a hajómalmok is ki voltak téve a természet önkényének. A vízimolnárok különösképpen figyeltek András-napján, azaz november 30-án. András, hazaláss! – tartotta köztük a mondás, mely arra figyelmeztetett, hogy a hideg és jég elől ideje a biztos partra vontatni a hajómalmukat. A jég ereje ellen ugyanis nem tudtak másként védekezni, a természet, amit akart, úgyis elvett. Ennek emlékét őrzi a szapi molnárok nótájának egy strófája is:

Csillagoktól fényes az ég,

Majszt` uramot viszi a jég.

Malma süllyed, recseg, porzik,

A hajába kapaszkodik.

A folyószabályozás és a dunai hajóforgalom megindulása a 19. századtól kezdődően lassanként kiszorították a hajómalmokat a vizekről, hiszen azok akadályozták a forgalmat. A vízimalmok egykori dicsőségénekk azonban a modern korok gépei, a gőzgép majd a villanyáram VÉGET VETETTEK.

Teszek még egy utolsó sétát a malom környékén. A kristálytiszta víz lustán ballag a medrében, mintha ő is a tavaszi napsugarak simogatását élvezné. Halk csobogásában tovatűnnek a molnárok szabad életének utolsó morzsái is.

Forrás: Új Nő 2015/05, L. Horváth Katalin