007 Nincs idő meghalni: Könnyes búcsú őfelsége titkos ügynökétől

2021. október 11. - 19:25 | Kultúra

Lezárult a James Bond-franchise egy korszaka, hiszen Daniel Craig (most már tényleg) utoljára bújt őfelsége titkos ügynökének bőrébe. A barázdáltképű színész méltó búcsút kapott, amiben benne van minden, aminek lennie kell. Megnéztük a 007 Nincs idő meghalni című filmet!

007 Nincs idő meghalni: Könnyes búcsú őfelsége titkos ügynökétől

Mindenki jól emlékezhet rá, hogy a 2000-es évek elején vegyes fogadtatásban részesült a hír, miszerint Pierce Brosnantől, az addigi 007-estől Daniel Craig veszi át a stafétát, akit valahogy nem igen tudtunk elképzelni őfelsége finom és úrias, ugyanakkor macsó ügynökeként. A 2006-os Casiono Royale-ban azonban a színész alaposan rácáfolt a kételkedőkre, és marcona izomemberként a karakter egy új stílusát teremtette meg. A Craig-érában szintén újdonságnak számított, hogy a filmek összefonódtak, ezzel kvázi univerzumot építettek ki James Bond köré, amely most a Nincs idő meghalni-val lezárult.

James Bond a világtól visszavonultan él Jamaicán, amikor felkeresi őt régi cimborája a CIA-től, hogy megkérje, segítsen neki megtalálni egy tudóst. A szálak egy rejtélyes gonosztevőhöz vezetnek, akinek a kezében olyan technológia van, amely természetesen az egész világra veszélyt jelent. Megkezdődik a gonosz elleni harc, közben pedig felbukkan Bond egy régi ismerőse, aki megdöbbentő titkokat tartogat...

A Nincs idő meghalni nem csupán 163 perces játékidejével tűnik ki az eddigi James Bond-filmek közül (a főcím csak valahol a 25. perc környékén érkezik), hanem beállítottságával is, amely már az elejétől fogva sugallja, hogy ez bizony egy búcsúmozi. Tudjuk, hogy Daniel Craiget most látjuk utoljára James Bondként, történte most lezárul, Cary Joji Fukunaga ezért próbál egy kis tétet vinni a koncepcióba. A történetvezetés, valamint az ebből adódó konklúzió és személyes hangvétel hatására talán most érezhetjük magunkhoz legközelebb a főhőst, az emberi érzelmek feltörésével megérinti a nézőt, kívánjuk neki a megnyugvást. A zárás láttán pedig elmondhatjuk: igen, így kell elengedni egy karaktert, a drámai hatás garantált, szem nem marad szárazon.

Emellett visszaköszön a James Bond-filmekre oly jellemző hangulat: kütyük, mindenféle rejtett vívmánnyal tuningolt autók, látványos akciójelenetek – különösen az olaszországi nyitány, valamint a ködös erdőben lerendezett fogócska sikerült felejthetetlenre. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy a film utolsó harmada már nem szolgál sok újdonsággal. Ehhez párosul Hans Zimmer zenei performansza, ami ugyan hamar ellaposodik, de olykor fel-felzengnek az ismerős dallamok, ezzel is tisztelegve a klasszikus előtt. Nem maradhat ki természetesen a franchise-ra jellemző sajátos humor, amely jól időzített beszólások képében töri meg a film komolyságát.

Mivel a Daniel Craig-féle James Bond filmek (ha nem is szorosan) történetileg összekapcsolódnak, a Nincs idő meghalni önálló moziként kevésbé áll meg a lábán, így ahhoz, hogy bizonyos szinten képben legyünk a látottakkal, szükségünk van az előzőekben szerzett alapismeretekre. Megemlítenek korábban történt dolgokat, illetve visszatérnek karakterek, akiket a rendező igyekszik jelentősebb karakterívvel hangsúlyosabbá tenni, valamint elvarrja a szálakat – lehet rajta vitatkozni, ki milyen sorsot kapott.

Negatívumként említhető, hogy a cselekmény a film egyes fázisaiban elnyújtottnak tűnik, ezért indokolatlan a több mint két és fél órás játékidő. A főgonosznak kikiáltott Safin belépője ugyan egy jobb horrorban is megállná a helyét, a későbbiekben viszont lecsúszik a szokásos sebzett lelkű rosszfiúk szintjére. Az ugyan kiderül, hogy mitől vált azzá, aki, de valódi motivációja nem teljesen tisztázott. Szintén csalódásként említhető az új 007-es, aki nemcsak, hogy nő, hanem sötétbőrű is, ami anno kiverte a biztosítékot a rajongóknál. Annak ellenére, hogy mekkora hype-ot kerítettek az egésznek, lényegében nem sok jelentősége volt a karakternek.

Daniel Craig eddigi legjobb alakítását nyújtotta James Bondként, Léa Seydoux-nak sikerült többnek lennie, mint egy tipikus Bond-lány, Rami Malek már Freddie Mercury-ként is nagyot alakított, és ezúttal is megvillogtatta színészi tehetségét, Ralph Fiennes és Ben Whishaw pedig végre lényegesen több időt kapott a kiteljesedésre. Ana de Armasnak és Christoph Waltznak viszont kevesebb jutott, mégis kihozták belőle a maximumot. Különösen előbbi lopja a show-t, nem csoda, hisz Craiggel a Tőrbe ejtvében is megtalálta a közös hangot, a kettejük közti kémia pedig ezúttal is remekül működik. Csupán Lashana Lynch nevezhető bizonyos szinten csalódásként – no nem a színészi tehetsége, hanem az általa megformált karakter szempontjából. Adok-kapokja Craiggel ugyan szórakoztató, de ezen kívül dramaturgiailag sajnos nem sokat tesz hozzá a történésekhez.

Összességében tehát kijelenthetjük, hogy méltó búcsút vettünk James Bondtól, de végleg mégsem kell elengednünk, hiszen a karakter még visszatér – kicsit másként, és ugyan nehéz lesz Daniel Craiget pótolni, de bizakodva és nagy reményekkel várhatjuk az újabb kalandokat.


(tt)