Egy új kezdet margójára: Nem hiszek másban, csak a szabadságban

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: mobilalkalmazás, videók, podcastok és modern dizájn, amely büszkén szállhat versenybe bármelyik országos, magyar vagy szlovák sajtótermékkel. És ez még csak a kezdet.

Így kell ezt csinálni, a kutyafáját! Legalábbis mi elégedettek vagyunk, és bízunk abban, hogy olvasóink is elégedettek lesznek. Hiszen ti vagytok azok, kedves olvasók, akiknek köszönhetően létezünk. Ha ti nem volnátok, nem volna ez az újság sem. Hálával tartozunk nektek azért, hogy kitartotok a Paraméter mellett. Köszönjük!

Ennek az ünnepi köszöntőnek akár vége is lehetne itt. Azonban remek alkalom ez arra, hogy az új kezdet apropóján közösen elgondolkozzunk a jövőről. Az a helyzet ugyanis, hogy a világ a feje tetejére állt. Persze ez nem újdonság, a világ minden nap a feje tetejére áll. A baj az, ha úgy is marad.

Nem hiszek másban, csak a szabadságban.

Különösen érvényes ez a szólásszabadságra, ami nemcsak arról szól, hogy azt beszélek, amit akarok. Először el kell fogadnom, hogy mindenki másnak is van véleménye, és vannak köztük olyanok, amelyek nem egyeznek az enyémmel. Véleményt alkotni könnyű, de elfogadni, hogy a másik is gondol valamit, az már nehezebb ügy. Főleg, ha a másik csacsiságokat gondol. De ha nem tolhatná a csacsiságát, mi sem tolhatnánk a sajátunkat.

A szólásszabadság viszont korántsem csak véleményekről szól, hanem az információ szabad áramlásáról is. Az alapkérdést a kíváncsi olvasó teszi fel: Mi újság? Az újságíró pedig kielégíti az olvasó hírigényét, kíváncsiságát, és tálcán kínálja fel neki a valóságot.

Amikor a sajtó szabad, az újságírók saját belátásuk szerint, külső befolyástól mentesen dolgoznak. A valóság történéseit – legyen az örömteli vagy tragikus – történetté gyúrják, amiből cikket írnak, műsort készítenek.

Az újságírók – nem a saját, hanem az olvasóik nevében – különösen érzékenyek az igazságtalanságra. Társadalmi problémákra, rendszerhibákra világítanak rá, melyeket a rendszer vagy a választó aztán vagy helyrehoz, vagy nem. Ez már nem az újságíró dolga.

Az újság és az olvasó egymásra utalt viszonyából az adódna, hogy az újság senki mástól nem függ, csak az olvasótól. De sajnos ez nem igaz, ha az újság ingyen van. Mert ha az újság ingyen van, bevételei kizárólag reklámokból származnak. A hirdetési piac pedig kattintásszám-növelési kényszerbe sodorja az újságot, amely hajlamossá válhat túszul ejteni az olvasót. Mondjuk egy olyan címmel, hogy “El nem hiszed, mekkora melleket operáltatott macskájára a kéthomlokú realitysztár!”

…és míg az újság fontos ügyekkel is foglalkozik, tartalmát jelentősen felhígítják a hasonló clickbait tartalmak, amik bár semmiről nem szólnak, mégis megbízhatóan szállítják az elvárt kattintásokat. A reklámbevételt, amiből aztán az újságíró a következő hónapban valóban hasznos munkát végezhet.

Ennek azonban nem kéne így lennie, ha az újság nem csak reklámbevételekből élne.

Egy-kétszáz éve még rikkancsok kiabálták a szalagcímeket az utcasarkokon, aki pedig ennél többre volt kíváncsi, annak meg kellett vásárolnia az újságot. Vagyis a hírt mindenki megkapta ingyen, de természetesnek számított, hogy az összefüggésekért, a megbízható háttér-információkért már fizetni kellett. 

Azóta évszázadok teltek el, és ez a kiváló modell, aminél jobbat azóta sem találtak ki, megváltozott. Az internet-forradalom idején a legtöbb újság ingyenessé vált.

De ahogy a bölcsesség tartja, ha egy szolgáltatást ingyen használsz, te magad vagy a termék.

Tehát ha az olvasó ingyen kapja az újságot, akkor is fizet: búvárkodással a hirdetések tengerében.

Az is világos, hogy elzárni sem lehet minden információt a teljes nyilvánosság elől, hiszen sokan élnek köztünk olyanok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek az újságért.

A társadalom fizetőképes részének viszont egyszerűen szerepet kell vállalnia a független újságok fenntartásában. Mert csak ezek az újságok azok, amelyek amellett, hogy kiemelik a közösség említésre méltó, ünneplendő vagy elítélendő tagjait, hírt adnak az örömteli vagy tragikus hírekről, közben a hatalmat is ellenőrzik.

A független újságírót nem befolyásolják hatalmi érdekek, és ha a valóság úgy kívánja, azt sem hallgatja el, hogy a hivatalos szervekben – a kormánytól, az igazságszolgáltatáson keresztül a legkisebb önkormányzati hivatalig – alkalmatlan emberek, idióták és/vagy korrupt tolvajok is tevékenykednek. Az adófizetők, vagyis mindenki pénzén, mindenki más kárára.

Az újságírók esetében a függetlenség a szabadságot jelenti. Szabadnak lenni pedig úgy lehet, ha senkinek nem tartozunk semmivel. Örömmel kijelenthetem, hogy a Paraméter tizenkét fős újságírói csapata az olvasóink figyelméért járó hálát leszámítva senkinek nem tartozik semmivel.

Minden egyes rendszer leggyengébb és legerősebb pontjai azok az emberek, akik a rendszert alkotják.

És bár előfordul hogy hibázunk, tévedünk, de mindig azon vagyunk, hogy megbízható, erős pontok legyünk a rendszerben. Éppen ezért következetesek vagyunk, és mindig a valóság oldalán akarunk állni. Ebből következik az is, hogy hallgatásunkat nem lehet megvásárolni.

Pedig próbálkozók vannak dögivel.

Pszichopaták és maffiózók követelnek kártérítést, mert leírtuk a nevüket vagy közzétettük az arcukat. Önkormányzati tisztségviselők hisztiznek, mert beszámolunk ügyes-bajos munkájukról. Polgármesterek fenyegetnek “egymillió eurós” perrel, vagy épp csak annyit üzennek, hogy nem fognak “jó szívvel” gondolni ránk. Hibát hibára halmozó rendőri vezetők keresnek fel minket a törvény sötétebbik oldalán álló személyek közvetítésével, és vonnak kérdőre, miért írunk annyi “rosszat” a helyi bűnüldözésről. Cégek jelentkeznek, és azt akarják, titkoljuk el termékeik gyenge pontjait.

Pártfunkcionáriusok (párttól és nemzetiségtől függetlenül) zsarolnak: ha “ez a cikk” lejön, a következő választás előtt nem fognak nálunk hirdetni. Aztán az anyag megjelenik, és valóban nem hirdetnek, reklámoznak inkább óriásplakátokon, vagy két lábon járó óriásplakátokat (influenszereket) vásárolnak, azok legalább nem pofáznak vissza. Ahogy a Facebooknak is teljesen mindegy, hogy a szponzorált üzenet igaz-e vagy sem, gyűlöletkeltő-e vagy sem. Az eltorzított valóságot annyi felhasználóhoz fogja eljuttatni, amennyit az ügyfél kifizet.

A fent említett befolyásolási kísérletek oka mindig ugyanaz: be akarjuk mutatni a valóságot, amely által az érintettek egy ideig nem tudnak jó fényben tündökölni. 

Pedig mi csak a munkánkat akarjuk végezni. Azt a munkát, amit egyre kevesebben hajlandóak elvégezni. Nem is csoda, hiszen ki akarna újságíró lenni, ha a megosztó témák kommentszekcióiban szinte kizárólag gyűlölet és erőszakos fenyegetések várják. És bár az állam illetékes szervei papíron garantálják a szabadságát és biztonságát (bár a 2018-as Kuciak-gyilkosság másról tanúskodik), az állam vezetői napirenden uszítják rá elvakult híveiket a szerintük csak okvetlenkedő firkászokra. Ezért mennek ma már ritkaságszámba a szabad újságírók, akiknek a gyűlölködők legfeljebb azt tudják felróni, hogy minden közérdeklődésre számot tartó ügyre kíváncsiak, és szívesen világítanak rá a hatalom által elkövetett igazságtalanságokra.

Azok az újságok meg, ahol csak a hatalom által favorizált propagandát tolják és soha, semmilyen felelőst nem vonnak kérdőre, élnek, mint hal a vízben. És ezek az újságok biztosan teljesen ingyenesek maradnak. Nem az olvasók, és nem is a reklámpiac fogják eltartani őket, hanem a hatalmi szereplők, akinek az üzenetét közvetítik rendületlenül.

Nem vitás, hogy jelenleg az emberi civilizáció történetének egy kritikus időszakát éljük.

A színfalak mögött gigantikus magáncégek, és ki tudja még hány állam dolgozik azon, hogy az emberiség minden létező tudását összegyűjtve megalkossa azt a gépi szuperintelligenciát, amely alapjaiban rengeti majd meg a társadalmat alkotó közösségek működését.

Soha nem tapasztalt csodák elé nézünk, a jól kalibrált “Gép” fontos kérdésekre ad majd választ, de soha nem látott szörnyűségeket is kapunk majd a nyakunkba. A propaganda gyártása és üzeneteinek terjesztése még a mainál is sokkal egyszerűbb lesz.

Az új korszak, és a párhuzamos valóságok beköszöntével még a mostaninál is jobban felértékelődhet a szabad sajtó szerepe. De ezek a sajtótermékek csak akkor maradhatnak fenn, ha működésüket az olvasók is támogatják: előfizetéssel vagy reklámok megtekintésével.

Hogy mit ígérünk cserébe? Amit eddig: érdekes, fogékony, következetes újságot, ahol tapasztalt, hús-vér emberek, a közösség valódi tagjai írják és értelmezik a híreket. Szabadabban, mint valaha.