1
Fotó: TASR
Megosztás
Minden tárgyilagosan mérlegelni képes halandó számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy a szlovák kormányfő elleni merénylet elkövetője egy pszichopata. Olyan emberek közül való, akik szinte láthatatlanul élnek az egészséges emberek között. A klasszikus pszichopatát általában kellemes modorú, szimpatikus, akár intellektuális benyomást keltő egyénként tartja számon környezete. Mindez azonban nem más, mint álarc, szerepjátszás, amely meglehetősen szegényes, nem utolsósorban önző, gyermeteg módon önimádó érzelemvilágot takar.
Robert Fico merénylője, Juraj Cintula épp efféle alkat. Vicinális tollforgatóként, közéleti érdeklődésű kvázi áldozatvállalónak látszott, értékrendjét tekintve viszont rendkívül csapongó a személyisége. Hiszen volt cigány- és migránsfaló mozgalmár, egyszercsak az erőszak ellen ágáló aktivista lett. Hogy aztán a nácizmussal kokettáló egyenruhás nacionalisták csodálója legyen, végül pedig vénségére látszólag a liberális eszmékért fogott fegyvert, illetve a parasztvakító populizmus elhivatott képviselőjét akarta agyonlőni…
Ennyi és nem több itt a látnivaló, zárhatnánk le a Robert Fico ellen elkövetett megdöbbentő merénylet természetrajzát, hátterét. A többi a rendőrség, no és az igazságszolgáltatás intézményrendszerének a dolga. Már ha egy normális, a 21. századi demokratikus alapelvek szerint működő társadalom a rendkívüli események terepe. Szlovákiáról azonban sajnos nem igazán állítható, hogy demokratikus alapelvek szerint működne a társadalma. Különös tekintettel a hatalmat birtokló politikai osztály viselkedésére. Ellenkező esetben ugyanis nem történhetett volna meg, hogy a hatalmi „elitet“ és annak hátsó udvarát szempillantás alatt eluralja a hiénatempó a handlovái merénylet nyomán.
Márpedig közvetlenül a szóban forgó merénylet megtörténte után esett meg, hogy a kormánykoalícó egyes tagjai szinte a kormányfő kiontott vérében tapicskolva támadtak politikai ellenfeleikre. No és persze a médiára…! Azokra a közszereplőkre, akiknek, ha politikusok, politikai eszközökkel szükséges ellenőrizniük a hatalomgyakorlókat. Az újságíróknak pedig a mindenkori olvasók, nézők, hallgatók, vagyis az adófizető polgárok képviseletében kötelességük kérdőre vonni, felügyelni a közpénzekből regnáló kiválasztottakat.
Itt vannak aztán a propagandisták, akik fizetségért mocskolják gazdáik valós és lehetséges ellenfeleit. Avagy akár grátisz, a vágyott politikai karrier reményében csatlakoznak a mindenkori előtapsolók hadához meg az aktuális ugatókórushoz.. Miközben a képmutatás csimborasszójaként épp azokon kérnék számon a gyalázkodást, a gyűlöletbeszédet, akikkel szemben gyalázkodóknak, gyűlölködőknek álltak. Alpári gyalázkodásra, gyűlölködésre uszítva, idomítva saját primitív közönségüket!
Elég beletekinteni a közösségi hálón garázdálkodó elvetemült gazemberek émelyítő posztjaiba. A hazug és általában kezdetleges szövegeken mindenekelőtt a tanulatlan bunkók, a tehetségtelen hőbörgők, illetve a Juraj Cintulához hasonló pszichopaták képesek élvezettel csámcsogni, rosszabb esetben bűnelkövetésre gerjedni. A normális, tárgyilagos gondolkodásra legalább alapszinten képes szemlélőben viszont legfeljebb méla udort váltanak ki az efféle megnyilatkozások.
Az a helyzet, hogy egy ilyen katartikus esemény után, amilyen a kormányfő elleni véres merénylet volt, valóban a tárgyilagos visszafogottságnak, az empátiának és a közéleti nyugalomnak kellene dominálnia a megsebzett társadalomban. Csakhogy volt már ebben az országban ilyesmire alkalom. Konkrétan, amikor egy újságíró, Ján Kuciak és menyasszonya váltak a féktelen hatalomvágy, a nemtelen bosszúszomj áldozataivá. Vajon változott azóta érdemben bármi is? Lássuk be, nem igazán. Sőt! Így hát, ha nem lesz érdemi változás a közéletben, a közbeszédben, csak azt lehet majd kiírni az országhatárra: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”