39
Fotók: Szinghoffer Mátyás
Megosztás
Blau Kornél – 7 éves, Blau Pál – 5 éves, Blau György – 3 éves, Blau Márta – 1 éves. Csak néhány somorjai gyermek azok közül, akiket családjukkal együtt vagonokba tereltek és megsemmisítő táborokba vittek 80 évvel ezelőtt, 1944-ben. A városvezetés, a zsidó közösség, az amerikai és izraeli meghívottak, valamint a helyi lakosok a holokauszt emlékműnél rótták le tiszteletüket előttük, a helyi gimnáziumok diákjai pedig sorban felolvasták a több mint 500 áldozat nevét. Szívszorító élmény volt hallani is.
„Margaréta és páncélököl – két német hadművelet fedőneve, melyet Magyarország területén hajtottak végre 1944-ben. Előbbi a megszállás kezdetét, utóbbi a nyilaskeresztesek hatalomra kerülését eredményezte. E két esemény a tragédia kicsúcsosodását jelentette, megpecsételve a zsidóság sorsát is. A romlás és a bűn nem ekkor vette kezdetét. 80 esztendeje, 1944-ben azonban elszabadult a pokol”
– jelentette ki a megemlékezésen Veres Gábor alpolgármester, aki emlékeztetett egyúttal arra, hogy míg a tisói Szlovákiában már 1942-től internálták a zsidóságot német haláltáborokba, addig „a magyarországi zsidóság minden diszkriminatív intézkedés ellenére sokáig azt hihette, a legrosszabb talán kelkerülhető. A végzet azonban elérte Somorját is.”
Beszélt arról, hogy a helyi zsidóság kálváriáját leginkábba somorjai születésű, egy évvel ezelőtt, 92 évesen holokauszt túlélőnek, Livia Bitton-Jacksonnak, született Elli L. Friedmannak sikerült feltárnia és dokumentálnia, önéletrajzi ihletésű regényéből pedig megismerhető, „miként váltotta a városunkban töltött gyermek- és kamaszkor gondtalanságát az értelmetlen rendszabályok sokasága, az igazságtalan megkülönböztetés és megszégyenülés. Átérezzük a nagymagyari gettóba zsúfolt családok szorongó félelmét és naiv reménykedését, majd elborzadunk Auschwitz embertelen kegyetlenségén.
Egy korábbi megemlékezésen már elhangzott, hogy Somorjáról több mint 500 embert hurcoltak el a haláltáborokba, és közülük összesen 32 gyermek és 4 felnőtt tért vissza élve.
Egy helyi lakos, Kissné Kulacs Gertrúd Wolf Jenő és Tauber Júlia doktorokra emlékezett vissza egy megható történeten keresztül. „Alacsony, köpcös ember volt, tömör ujjakkal és még most is érzem a hátamon és a mellkasomon, mikor kopogtatott. Fantasztikus finom szivarillat lengte körül. 1943 táján rendeletileg betiltották a zsidó orvosok ténykedését. Ekkor megbeszélte anyámmal, hogy lánya hetente egyszer nálunk ebédeljen. Ők maguk megtartották a kóser étkezést, azonban azt akarta, hogy lánya jó fizikai erőnlétben bírja a várható megpróbáltatásokat” – fejtette ki.
Visszaemlékezett emellett 1944 nyarán történt biciklibalesetére, mely során esés közben a bicikli váza kettéhasította a szemöldökét, az erős vérzés miatt pedig azonnali ellátásra szorult. „A rendelet értelmében már nem praktizálhatott. „Nem küldött el bennünket, előszedte a szükséges eszközöket, kifőzte a szükséges dolgokat. Közölte, hogy kapcsai neki már nincsenek, ezért összevarrja. Így viselem a mai napig a kéznyomát a homlokomon” – fűzte hozzá, majd elmondta, a varratokat végül már Tauber Júlia doktornő szedte ki.
„Könnyek közt emlékszem, mert a két letiltott zsidó orvos nem azt nézte, hogy szabad-e beteget fogadnia, hanem hogy előtte áll egy 9 éves gyerek, akinek segítségre van szüksége. Köszönte és hála mindkettőnek, mindazért, amit az emberekért tettek” – mondta.
Hanan Gefen somorjai születésű, izraeli katonai tábornok ugyancsak részt vett a megemlékezésen és tört magyarsággal üdvözölte a jelenlévőket, majd az előtte felszólaló Gertrúd néninek is megköszönte a szavait, kihangsúlyozva, otthon érzi magát tőlük. Ezután, immár angolul megköszönte azok munkáját, akik erőfeszítéseket tettek a régió zsidósága történetének dokumentálására, nyomon követésére.
A megemlékezés leginkább megrázó, szívszorító pillanatai akkor következtek, amikor a helyi magyar és szlovák gimnázium diákjai hosszú perceken keresztül sorolták az elhurcolt zsidó áldozatok neveit és amennyiben ismert volt, a korukat is, szembesítve mindenkit azzal, hogy a meggyilkoltak között idősek, férfiak, nők és gyerekek is nagy számban voltak.
A megemlékezés végén imát mondtak az áldozatokért, a jelenlévők pedig elhelyezhették az emlékművön az emlékezés köveit.