Az izraeli túszok és a gázai időablak

Ments életeket most! Adj reményt most! Köss alkut most! Ilyen és ehhez hasonló táblákkal demonstráltak Gázában fogva tartott izraeli túszok hozzátartozói a washingtoni Capitolium előtt, hogy nyomás alá helyezzék Benjamin Netanjahut: kongresszusi beszédében jelentse be a túszalku létrejöttét, sőt, anélkül ne is nagyon beszéljen. Aztán miután beszélt, dühösen megvádolták, hogy nem jelentett be semmi konkrétat a tizedik hónapja fogva tartottak, bántalmazottak, megerőszakoltak ügyében.

Aki azonban hallotta az izraeli miniszterelnök – nagy ovációval fogadott – kongresszusi beszédét, fel kellett, hogy figyeljen erre is: „Nem nyugszom, amíg minden szerettük haza nem tér. Mindannyian. Jelenleg is aktívan részt veszünk a szabadon bocsátásuk érdekében tett intenzív erőfeszítésekben, és bízom abban, hogy ezek az erőfeszítések sikerrel járhatnak. Néhányuk már most is zajlik.”

Ezt erősítették meg Washingtonban hivatalosan is, hangsúlyozva, hogy a hathetes fegyverszünetről és a túszokról szóló tárgyalások „a záró szakaszában vannak”, „a fennmaradó akadályok áthidalhatóak, a megegyezés közel van”. Ha ez igaz, akkor a túszok számára talán valóban eljöhet a szabadulás – a zsidó állam számára pedig az igazság pillanata. Haza lehet-e hozni ezeket az embereket úgy, hogy ne rakjuk le vele jövőbeni túszszedések, pogromok alapjait?

Október 7-én, mint ismert, nem egyszerűen katonai támadás zajlott Izrael ellen, de egyfajta népirtási kísérlet is, kínzásokkal, tömeges nemi erőszakkal, emberek élve történő elégetésével – és 251 férfi, nő, gyerek, kisbaba Gázába hurcolásával. A cél Izrael (és vele: a diaszpóra zsidóságának) megfenyegetése, megfélemlítése, az újbóli megsemmisítés lehetőségének tudatosítása volt. A Hamász alaposan tanulmányozta Izraelt és a zsidóságot, pontosan tudta, hogy itt minden egyes emberélet számít, mindent meg fognak tenni a túszok kiszabadítása érdekében.

Izrael december elején kettős stratégiát hirdetett meg, egyformán fontosak tartva az összes elrabolt túsz szabadon engedését és az iszlamista terrorszervezet likvidálását. Netanjahu utólag hozzávett még egy, elsőre nem magától értetődő szempontot is: az addigi hallgatólagos status quo végét, annak biztosítását, hogy Gáza a jövőben se jelentsen soha többé fenyegetést Izrael számára.

A három rövid és hosszú távú cél azonban, sokáig úgy tűnt, nem hogy harmonizálható, de üti is egymást. Az izraeli közvélemény pedig az idő haladtával, a gázai harcok elhúzódásával, a remény fogytával egyre dühödtebben fordult az izraeli miniszterelnök ellen, azzal vádolva őt, hogy valahol ő is túszul ejtette a foglyok sorsát saját politikai túlélésének, a koalíció egyben tartásának reményében. Radikális jobboldali koalíciós partnerei ugyanis teljesen befeszülve elutasítanak mindennemű alkut a Hamásszal, mondván, az „kapituláció”.

A düh érthető módon abból is táplálkozik, hogy október 7-e után az izraeli vezetés, az adminisztráció sokáig érzéketlennek tűnt a túszok sorsa iránt, nem, vagy csak későn kommunikáltak az elhurcoltak családtagjaival, azt érzékeltetve, hogy a hazahozatal ára veszélyezteti a Hamász hosszú távú kiiktatásának célját a szomszéd övezetben. A gond csak az, hogy a túszok szabadon engedéséért tüntetők, a hozzátartozók egy része valóban kész lenne bármilyen alkura a terroristákkal.

Legkésőbb ezen a ponton hangsúlyozni kell, hogy a külvilág nem tudja átélni azt a fájdalmat, azt a dühöt és elkeseredést, amit lányunk, fiunk, nagymamánk hónapok óta tartó rabsága okoz, ilyenkor nincs más szempont, csak az, hogy ments életeket most, adj reményt most, köss alkut most. Ez tiszteletben és szem előtt tartandó szempont, és Izraelben nincs is senki, se a jobb-, se a baloldalon, aki ne akarná hazahozni az iszlamisták által fogva tartott, valószínűleg még élő 111 túszt, azonnal.

A kérdés az, hogy ennek mi az ára.

Mi van akkor, ha ennek az az ára, hogy október 7-e egyszer megismétlődhet? Ha a kompromisszum lehetővé teszi a Hamász sorainak rendezését, újbóli felfegyverkezését, a terroralagutak folytatólagos használatát? Hogyan békíthető össze a mostani, rövid távú érdek azzal a hosszú távú érdekkel, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő? Ennek végiggondolása természetesen nem várható el az érintett családtagoktól, nem az ő feladatuk a háború lezárását lehetővé tevő szempontok komplex átgondolása.

A – ha minden igaz, tényleg körvonalózódó – megállapodás ugyan első körben hathetes fegyverszünetet irányoz elő Gázában, de a terroristák egészen július elejéig írásos garanciát vártak Izraeltől arra, hogy végleg befejezi gázai műveleteit. Ezt állítólag ejtették, és maga a fegyverszünet most, a rafahi harcok végével nem tűnik utópisztikusnak, de a teljes visszavonulás garanciáját Izrael nem adhatja meg a terroristáknak.

Mint arra a minap Yair Ansbacher, az izraeli hadsereg terrorelhárítási tisztje budapesti előadásában felhívta a figyelmet: ha Izrael azt üzeni kizárólag az erő nyelvén értő ellenségeinek (Iránban, Szíriában, Libanonban), hogy kész félmunkát végezni, azzal gyengeséget mutat, és jövőbeni izraeli generációk életét teszi kockára. Izraelben mindenki emlékszik rá, hogy 2011-ben ezer palesztin terroristát engedtek szabadon egyetlen túszul ejtett katona, Gilat Shalit életéért – és köztük volt az a Jahja Szinvár, aki aztán a Hamász vezéreként eltervelte az október 7-i támadást és pogromot.

Hat hétre nyílik ki tehát a gázai időablak, amíg lemenedzselhető a túszátadás első fázisa, cserébe néhány száz bebörtönzött palesztin terroristáért? Vagy hónapokra? Örökre? Átengedve az övezetet egy civil, demilitarizált palesztin közigazgatásnak, amely garantálja a békét? Tényleg? Amikor a Hamász és az állítólag mérsékelt Palesztin Hatóság 12 másik frakcióval együtt éppen most kötött szövetséget Pekingben? Hol van az emberi naivitás határa?

Yitzhak Yosef volt szefárd főrabbi néhány napja a kormány kötelességének nevezte a túszalkut, mondván, a zsidó törvény szerint az emberi élet megmentése felülír minden más parancsot. Most ez a sürgős, a jövőbeni fenyegetettséggel majd megbírkóznak akkor – érvelt. A túszok érdekében valószínűleg hamar tisztázni kéne, hol ér véget a miniszterelnök munkaköre, és hol kezdődik az Örökkévalóé.

A szerző újságíró, blogja: individualista.hu