„Annál szebb bókot nem is kaphatnánk a szülőktől, mint amikor azt mondják, pénteken hazavitték a gyereket és vasárnap kelt fel”

2015-ben fogtatok neki a táborszervezésnek, tehát még jóval a saját gyerekeitek születése előtt, ugyanakkor pedagógusként mindketten kisebb-nagyobb gyerekekkel dolgoztok. Ez adta meg akkoriban a kezdőlökést számotokra?

Gábor: Mi nyitrai egyetemistaként mindketten a Juhász Gyula Ifjúsági Klubban (JUGYIK) voltunk aktivisták, amely szorosan együttműködött a Rákóczi Szövetség központi irodájával. Akkoriban Magyarország különböző pontjain működtek a szövetség által szervezett anyanyelvi táborok, az egyik ilyen Esztergomban, melynek vezetőit a JUGYIK adta. Amikor elsőéves egyetemista voltam, a JUGYIK akkori alelnöke, Brutovszky Gabi elhívott az esztergomi táborba, ami szellemiségét és struktúráját tekintve is nagyban hasonlított a nyári táborokra. Ezek a táborok homlokegyenest más tapasztalatot jelentettek, mint azok, amelyekben gyerekkoromban részt vettem. Nagyon beleszerettem a táborozásba. 2010-ben Zsuzsi is csatlakozott, akkor már vezettünk egy csapatot. Aztán ő összesen ötször, én hatszor jártam ott.

Zsuzsa: Időközben mi is elkezdtük a sajátunkat, az utolsó esztergomi évünkben már Nyáradon is szerveztük a tábort, és ez így együtt nagyon megterhelő volt, nem maradt erőnk. A másik dolog, hogy úgymond kiöregedtünk: már nem voltunk aktív egyetemisták, tanítottunk, és át kellett adjuk a helyet a következő generációnak.

Akkor lényegében Esztergom adta a mintát, de minek kellett történnie, hogy a tábor ilyen szervezettségben megvalósulhasson Nyáradon?

G.: A 2014-es önkormányzati választásokon együtt indultunk Lukács Józseffel, akit megválasztottak polgármesternek, én pedig a legtöbb karikát kaptam képviselőként és alpolgármester lettem. Azon kezdtem gondolkodni, hogy szükség lenne valamilyen szervezetre, ami felöleli a helyi kultúrát, és mivel a Rákóczi központi irodájával akkoriban jó kapcsolatokat ápoltunk, ismertem a felvidéki embereiket, 2015-ben megalapítottuk a Rákóczi Szövetség Csiliznyáradi Helyi Szervezetét. Olyan személyekkel, akik láttak benne fantáziát, hogy értékeket teremtsünk helyben, a községben. Ezután, amikor a szervezet programjáról beszélgettünk, merült fel, hogy szervezhetnénk tábort. A polgármester is kapott az alkalmon, mivel ők a feleségével együtt korábban cserkészek voltak.

Az esztergomi tábor adta a mintát, amit ötvöztünk a cserkészhagyományokkal. A csapat tagjait is megfertőztük ezzel a történettel és 2015-ben meg is szerveztük az elsőt, aminek Mátyás és Beatrix udvara volt a témája.

Említetted, hogy gyerekként teljesen mást tapasztaltál az akkori táborokban. Mi az, amit szem előtt tartottatok ehhez képest?

G.: Nagyon sok tábor egy gyerekmegőrző, ahová reggel leadod a gyerekeket, két néni figyel rájuk, rajzolnak-kifestőznek egész nap, majd délután hazaviszed őket. Mi nem erre törekszünk.

Egy élményközpontú tábort szeretnénk létrehozni, amelynek végén úgy megy haza a gyerek, hogy csak annyit mond: azta! Annál szebb bókot nem is kaphatnánk a szülőktől, mint amikor azt mondják, pénteken hazavitték a gyereket és vasárnap kelt fel. Öt napig azért vagyunk ott, hogy a gyerekeknek élményt biztosítsunk, és ha akad másfél óra üresjárat, azt is töltsük meg valamivel.

Lehet az kézműveskedés, körjáték, számháború, labdajáték, teljesen mindegy, csak valami élmény legyen a gyerekeknek. Kimerítjük őket, de élményekkel gazdagon térnek haza.

Évről évre július második hetében van a tábor, gondolom, még jócskán benne vagytok a tanévben, amikor indul a szervezése. De mégis mikor indul és hányan vesztek részt benne?

G.: Nekem idén ballagtak a diákjaim Nagymegyeren, és mivel én mindig az éppen előttem álló dologra koncentrálok, így a szervezés idén egy picit csúszott. Ezt a csapatvezetők egy kicsit nehezményezték is, de mondtam nekik, hogy mindenkinél időben ott lesz minden. A tábor programjai bizonyos mértékig képlékenyek, de vannak fix pontok. Például, ha a rendőrök kutyás bemutatójáról fél tízben egyeztünk meg, akkor az fix, ugyanígy például a Kobold zenekar koncertje is. Ugyanakkor a tábor egyik különlegessége, hogy az egész hetet figyelembe véve kevés a behozott program.

Zs.: Nagyon változatos területeken vannak tehetségeink, és velük a program legnagyobb részét ki tudjuk tölteni.

A csapatunk összesen 30-35 fős, ebben benne van a kicsik 5 vezetője és a négy nagycsapat 3-3 vezetője is. Idén összesen 103-an voltunk, 69-en gyerekek, ebből 19 kicsi táborozó.

Ti találjátok ki az egészet?

G.: A java részét én, de a táborban is mindig elmondom, senkit ne zavarjon, hogy esetleg folyton engem lát, mert egy komoly csapat van mögöttünk. Teljesen mindegy, hogy a csapatvezetőkről, a polgármesterről vagy a konyháslányokról beszélünk, mindenki kiveszi a részét az egészből. Zsuzsival mi vagyunk az arcai, de ez egy csapatmunka.

A kicsik tábora mennyire különül el a nagyokétól?

Zs.: A délelőtti részben nem túlzottan. Ha olyan szellemi vagy fizikai megterhelést jelentő feladat adódik, amire az ovisok még képtelenek, akkor ott beiktatunk számukra mást.

A nyolc év alatt szerzett tapasztalatok alapján már tudom, hol kell az ő igényükhöz mérten valami mást kitalálni, és olyankor előjön a kézműveskedés, valamilyen labdajáték, vakpálya. Egy kisgyermeknek nagyon más a lüktetése, és ők nem is bírnak annyit kint lenni, mint a nagyok.

A tűző napon pedig nem is szabad. Emellett az óvodáskorúaknak még szükségük van a délutáni pihenőre. Ez a nagyoknál fél kettőig tart, nálunk pedig háromig.

A tábor résztvevői között, gondolom, akadnak visszatérő gyerekek. Akadnak afféle „veterán” táborozók?

G.: A résztvevők 80-90%-a visszatérő, az új gyerekeket viszont szinte azonnal beszippantjuk, és ennek legnagyobb részét a visszatérő gyerekek végzik el. A fiatal táborvezetők egy része is táborozóként kezdte nálunk.

Zs.: Törekedni is kell arra, hogy kineveljük a következő generáció vezetőit. Mi is szeretnénk táboroztatni a saját gyerekeinket, és azt, hogy ők is egy jó közösségbe kerüljenek.

Mi az, amivel egy újonc táborozót, esetleg máshonnan érkező gyerkőcöt azonnal meg lehet fogni, hogy az új helyből adódó stressz elillanjon?

Zs.: Közös stresszoldó játékokkal tudjuk oldani a kezdeti feszültséget, amelynek tárháza elég bő. A hangutánzó, mozgásos, figyelmen alapuló játékok erre a legtökéletesebbek, ahol a gyereknek nincs ideje és alkalma görcsölni semmin.

G.: Mi azzal indítunk, hogy tegeződünk a gyerekekkel. Ez persze olyankor fura, ha az ember saját diákjai is a táborban vannak, és velük szeptemberben vissza kell térni a magázódáshoz, de alapvetően működik.

A szülők gyakran hívogatnak? Van valamiféle házirend, hogy mi az, amit megtehetnek, és mit inkább ne?

G.: A legrosszabb dolog, amit lehet mondani a gyereknek, mikor ott hagyod a táborban, hogy ha nem fogod magad jól érezni, akkor a Gábor majd hív. Volt egy hatévesünk, aki sokat sírt az elején, honvágya volt, olyankor odamegyünk és megvigasztaljuk. A gyerekeken ez átmegy, a hatéves kissrácnak is ott volt a nagytesója, foglalkoztunk vele mi is.

Általában este telefonálok a szülőkkel, és ha olyankor például egy somorjai anyukának azt mondom, hogy a gyerek végigsírta a délutánt, akkor csak aggódni fog. Én elmondom, hogy minden rendben, a gyerek jól van. Sok esetben volt olyan, hogy az anyukának jobban hiányzott a gyerek, mint a gyereknek az anyuka.

Az első évünkben volt egy falubeli kissrác, akinek az anyukája minden nap hívott. Elmondtuk, hogy minden rendben, jól érzi magát. Idén már csak egyszer hívott, jövőre szerintem már nem is fog. Azt is elmondom, hogy ha gond van, akkor én hívom, szóval addig örüljön, míg én nem hívom. Az egyik covidos évben az egyik kislány covidos lett, le kellett zárnunk az egész tábort, mindenkit sorban felhívtam. Idén az egyik srácot megcsípte valami, bedagadt a lába, nem tudtam, hogy allergiás reakció-e, hívtam a szülőt. Szóval megértek mindenkit, akinek hiányzik a gyereke, de jó helyen van.

A kezdet kezdete a vasárnapi táborbontás. Hogy néz ki ez olyankor?

G.: A vasárnapi kezdésnek az az oka, hogy a szülőnek hétfőn már ne kelljen a gyerekkel foglalkozni, indulhasson munkába. A délután arról szól, hogy csoportokba osztjuk őket, mindenki megismeri a csapata nevét, táborvezetőjét. Azután jön valamilyen ismerkedős játék. Az első években még valóban szükség volt erre, de az utóbbi években a sok visszatérő már inkább azt kérdezi egymástól, hogy mi is történt a másikkal tavaly óta.

A gyerekek javarészt helyiek, vagy messzebbről is jönnek?

G.: Nagymegyer, Csilizradvány, Patas, Balony, Nyárad, Szap, Dunaszerdahely, Somorja. A legtávolabbi táborozónk Hollandiából érkezett, még a legelső táborba. Mostanra őt már mindenki ismeri.

Van a falubeli szülőkben egyfajta kísértés, hogy idejöjjenek?

G.: Igen, de az nem jó, ha ezt nem tartjuk be, mert a többieket is kizökkenti. Ha pedig elviszik a nagyobb gyereket, sok mindenből kimarad. Az esti buliból, tábortűzből, a közös fürdésből, a hálótermi eszetlenkedésből, sztorizgatásból. Olyankor épül a csapat, ez is a tábor része.

Zs.: A kicsiknél ez annyiban másképpen van, hogy ők minden nap legfeljebb fél nyolcig vannak ott, aztán a szülők hazaviszik őket, de a csütörtök és péntek nyitott előttük. Szülőként mi is már kicsit másképp gondolkozunk.

A kicsik még olyan kis törékenyek, és többen talán először vannak ilyen helyen. Nem akarjuk, hogy a szülő teljesen lemaradjon, így például hívjuk őket a Ki mit tud-ra, hogy nézzék meg a gyerekeiket. Tartsák tiszteletben a többieket, de ha nem sietnek, nézzenek bele a tábori életbe.

Előfordult olyan, hogy úgy jött valaki a táborba, hogy előtte még nem járt oviba?

G.: Olyan nem volt, de a legextrémebb az volt, még szintén az első évünkben, amikor egy négyéves kissrác a nagytesójával együtt ottalvósra jött, a szüleik pedig elmentek egy hétre kirándulni.

Zs.: Ádikának még egész éjjel világítani kellett, és az elején nem tudtuk, mire lesz az az elemsor, amit kaptunk a szülőktől. Aztán rájöttünk, hogy cserélni kell. Az ötödik nap viszont így is már mindenki elemet keresett, hogy Ádikának világíthassunk. 🙂

Egyébként iskoláskortól ottalvós a tábor?

Zs.: Hatéves kortól. Eleinte tettünk még engedményeket, és aki akart, ott aludt, aki pedig nem akart, az hazament. De a kicsiknél ez azért sem működne, mivel nekik még sok minden nem menne egyedül, például mindenkit külön kellene lefürdetni.

Hogy néz ki a napi rezsim egy ilyen táborban és hogyan különbözik ez a kicsiknél és a nagyoknál?

G.: Általában hétkor van ébresztő, negyed nyolc körül kimegyünk reggeli tornára. Ez valamilyen játékos zumba vagy labdajáték, ügyességi játékok, csapatjátékok. Utána mosakodás, átöltözés, nyolckor reggeli, majd felmennek a gyerekek a kötelező cuccaikért, mint a kulacs, a sapka, a napkrém, a zárt cipő, ha szükséges, és legkésőbb kilenc körül elindul az első program. Reggel zászlót is húzunk fel, amit este leengedünk. Az első nap még én, a többi napon pedig a csapatvezetők javasolnak két-két emberkét, aki a leginkább megérdemli.

Zs.: A kicsik hét és nyolc között érkeznek, van nekik egy kis reggeli torna, majd a reggelinél már mindenki ott van. Az első napunkon volt a falutúra, amit egy kicsit félreértettünk, és mi is megtettük a kicsikkel azt a távot, mint a nagyok. Úgy elfáradtunk, mint máskor csütörtökre. Aztán a délelőtti program után jön az ebéd, majd a pihenő háromig. A délutáni foglalkozásoknál cserélkeznek a csoportok: míg az egyik medencézik, a másik homokképet készít, a harmadik métázik, és így tovább.

Ami a kézműveskedést illeti, nem mindig fér ebbe bele, hogy el is készítsünk valamit, tavaly például kosarat fontunk, ami nem megy gyorsan. De ha nem is készül el, az a lényeg, hogy megtanuljuk, hogy kell, és később majd befejezzük. Én a kézművesség nagy hadviselője vagyok…

G.: …Én pedig a sporté! Szeretném, hogy mozogjanak a gyerekek, mert egyre kevesebbet mozgunk.

Változnak a trendek szinte évről évre, de a programoknak van egy magja, ami ismétlődik. Mi volt a fő szempont ennél, és mit tartotok szem előtt, amikor egy-egy új elem bekerül?

G.: A legfontosabb, hogy legyen megkapó az a program. Idén például új program volt a Nerf csata. Komáromból jött az ötlet, aztán megnéztük az árakat, vásároltunk negyven Nerf puskát és készítettünk egy Nerf pályát. Nagyon élvezték a gyerkőcök.

Melyek általában a legkedveltebb programok kicsik, illetve nagyok körében? (Egyet már – gondolom – említettél is…)

G.: A méta! Ez egy cserkészsport, olyan, mint a baseball. Van az ütő- és a fogócsapat, a pályán meg kell tenni egy kört, aztán cserélni. Mindig „vérre megy”!

Vasárnap már úgy kezdődött a tábor, hogy azt kérdezték a gyerekek, mikor métázunk. Aztán kétszer is volt a programban, mégis azt mondták, keveset métáztunk.

Zs.: A kicsiknél az olyan kézműves foglalkozások is beválnak, mint a karkötőkészítés vagy a homokképek. Ezek azért is népszerűek, mert szeretnének készíteni valamit anyunak, mamának. A vizes programokra nagy szükség volt a melegben, és idén ugyan kimaradt, de nagyon népszerű a vakpálya is. Itt bekötött szemmel kell végigmenni egy pályán, miközben kívülről valaki irányít, és mondja, hogy most guggolj le, lépj egyet jobbra, vagy épp meg kell enni egy lekváros kenyeret, vizes lavóron átmenni, és így tovább. Bekötött szemmel egészen félelmetes is tud lenni, mikor valaki bemondja, hogy vigyázz a krokodilokra. 🙂

G.: Bár nem program, de nagyon népszerű a tábori posta is.

Ez mit takar?

G.: Azon keresztül bárki üzenhet bárkinek, és azt „hivatalosan”, a vacsoránál adjuk át. Volt, hogy az egyik fiú így írta meg egy lánynak, hogy tetszik neki.

Zs.: A kicsiknél a pihenőidőben gyártjuk a postát. A névsor előttünk és mindenkinek egy kedves, személyhez szóló üzenetet írunk. Volt olyan, hogy az egyik kicsi rajzolt egy kistraktort, majd szólt, hogy Atikának szeretné, miközben Atika ott ült mellette és látta, hogy mit rajzolt. Nagyon sok ilyen kedves kis történetünk van.

G.: Az utolsó napon az új vezetőinknek írok, a régiek pedig kifogásolják, ha nem kapnak üzenetet. Mindig mondom a vezetőknek, hogy a gyerekek okleveleire is írjatok valami kedves megnevezést, mint például énekespacsirta, mosolykirály, tündérpofa. Fő, hogy valami pozitívat.

Zs.: A visszajelzések is nagyon fontosak. Az utolsó nap van egy dicsérő est, és ilyenkor fontos, hogy a vezető is kapjon valamit, akár csak valami jóleső kis semmiséget.

Akadnak ugye nagyon aktív és nagyon visszahúzódó gyerekek is. Hogyan lehet összehangolni, hogy az egyiknek ne legyen túl kevés, a másiknak túl sok az, amivel itt találkozik?

G.: A mi táborunk fizikálisan elég megterhelő, rendszeres program van, és vannak gyerekek, akik nagyon szeretik, de fizikálisan nem bírják.

Próbáljuk a feladatokat úgy összekombinálni, hogy aki a sportban ügyesebb, annak az legyen több, aki pedig a logikában, annak pedig az jöjjön ki. Idén a tábor alaptémája a rejtélyek szigete volt, és a sportprogramok mellett volt minden nap egy fejtörő is, meg kellett oldani a tábor nagy titkát. Az ilyen játékokban mindenkinek azt kell éreznie, hogy fontos része a csapatnak.

Mindehhez kell, hogy nagyon jó vezetőink legyenek, akik benne vannak a buliban. A vezető mindig a példa. Nem várhatunk el a gyerektől olyat, amit mi magunk nem tennénk meg. Ha a vezető nem bolondozik vagy nem áll be a körtáncba, akkor nem fog a gyerek se.

Volt olyan program vagy feladat, ami nem vált be?

Zs.: A piciknél a képháború. Ez ugyanaz, mint a nagyobbaknál a számháború. Minden évben rábólintunk, de mindig falnak futunk vele.

G.: A lényeg, hogy a másikat úgy kell kiejteni, hogy felolvassuk a homlokán lévő számot. A nagyok rafkósak, már tudják, hogy kell elrejteni, pl. ketten összeérintik a homlokukat és így tovább.

Zs.: A kicsiknek viszont ez még sokszor nem világos, nekik számok helyett kép van a homlokukon, de van, hogy egyikük bemondja a csapattársáét, vagy nem hiszi el, hogy az ő homlokán egy zöld traktor van, leveszi a képet, széttépi.

A tábor egyébként minden alkalommal itt zajlott az ovi udvarán?

G.: Tavaly meghívást kaptunk a testvértelepülésünktől, Tápióbicskétől, és náluk, az erdei iskolában rendeztük meg. A kicsik akkor kimaradtak, mert nem tudtuk megoldani, de a nagyoknak nagy élmény volt. A másik hét alkalommal viszont itt tartottuk az ovinál, a nyolc év alatt pedig az egész tábor infrastruktúrája nagyot fejlődött. Megújult az ovi épülete is, akácfákat ültettünk, modernebbek lettek a sátrak.

Hogyan tudtok reagálni nem várt helyzetekre (időjárás, szúnyogok, baleset stb.) hogy mégiscsak élmény maradjon a gyerekeknek?

G.: Rugalmasan kell hozzáállni, ezért is képlékeny a programunk jó része. Ha kell, a talonból előhúzok egy maffiajátékot vagy valamilyen csapatjátékot. Előfordult, hogy szerda estére szabadtéri filmvetítést terveztünk, de keddtől szakadt az eső és minden sáros volt. Átfurikáztuk a gyerekeket a kultúrházba, kerítettünk egy mikrót, készítettünk popcornt és mehetett a film. Említettem a covidot, ott nem volt mit tenni, le kellett zárni a tábort, de mivel tartós élelmiszerből már bevásároltunk az egész hétre, így augusztusban csináltunk egy táborbúcsúztató pótnapot.

Melyik a legnehezebb része az egész szervezésnek/lebonyolításnak?

Zs.: Az első nap, amikor még nem tudod, milyen gyerekek lesznek, hogyan áll össze a csapat, de aztán elindul és megy az egész.

G.: Én a papírozós részét nem szeretem, de hál’ istennek a polgármester és az önkormányzat nagyon sokat segít ebben. Én nem vagyok az a bürokrata típus.

Volt olyan gyerek, akivel nagyobb gond volt, mint amire számítottatok?

Zs.: Volt olyan gyerkőc, aki nagyon zárkózott. Én az utóbbi években nem voltam aktív óvónő, másokkal kellett egyeztetni, mit lehet nála megengedni.

Elmentünk például csónakázni, de nem tudtam előre, hogy fog reagálni. A parton még sírt, de betettem magam mellé egy barátjával, és három percen belül megnyugodott. Dicsértük őt, hogy milyen ügyes és bátor volt, ő pedig örült neki, hogy ezt megcsinálta. A hazaindulásuk előtt az este legszebb mondata az volt, hogy „anya, ez az evezés olyan jó volt!”

G.: A tábor arra is jó, hogy a gyerekeket kilöki a komfortzónájukból. Akik eddig az otthoni kényelemhez szoktak, azok most 15-en alszanak egy szobában, hálózsákban, és a sportolók zuhanyzóit használják. Itt végig csapatként gondolkodunk és úgy is működünk.

Számotokra melyek a legkedvesebb történekek, pillanatok, barátságok, élmények a táboraitokból?

G.: Én azokat a pillanatokat nagyon szeretem, amikor a gyerekeknek van egy olyan sikerélménye, hogy legyőzték saját magukat. Ilyen minden évben van. Láthatjuk, amikor Noé sírva szállt be a csónakba, és mosolyogva szállt ki, vagy a gyerek, aki az első két nap a honvágya miatt sírt, a végén pedig azért, mert nem akart hazamenni, annyira jól érezte magát. Vagy a kislány, aki mikor megtudta, hogy gokartozás lesz, félt, majd vigyorgó szájjal szállt ki a gokartból.

Előfordul olyan eset, hogy át kell tolni a gyerekeket a határaikon. Volt most egy olyan játék, hogy egy fóliával kellett lecsúszni a dombon, majd átmászni egy háló alatt. Mondtam a vezetőknek is, hogy az a lényeg, hogy sárosak legyenek. Az egyik gyerek nem akart az lenni, erre mondtam neki, hogy gyere, megyünk együtt, levesszük a pulcsit. Mire átértünk, a feje búbjáig egy mocsok volt, de élvezte és kérdezte, megyünk-e még egyszer.

Egy kislánynak ugyanígy megfogtam a kezét és együtt lecsúsztunk. Nekem ezek a legnagyobb élmények, mikor látom, hogy a gyerek ki van zökkentve, de legyőzi a fejben lévő korlátait és fejlődik. Fizikálisan, emocionálisan, mentálisan. Szenzációs élmény látni, hogy megcsinálja.

Zs.: Nálam Ádika, a legkisebb kisfiú az első táborból volt az egyik olyan gyerkőc, akire a legszívesebben emlékszem vissza. Ami pedig a programokat illeti, az evezés, amitől mindig tartok, mert víziszonyom van, de mindig mentőmellényeket viselünk és a gyerekek fegyelmezettek. Idén a Mosoni-Dunán csónakáztunk két órán át, végül én is élveztem, számomra is a napi program csúcsa lett.

Milyen érzések öntenek el titeket táborzáráskor, illetve utána?

Zs.: Ez egy életre szóló élmény, benne marad az emberben. A Rákóczi csapatot is összekovácsolja, ami viszont a kicsik vezetőit illeti, belőlünk érzelmileg teljesen mást vált ki, mint azokból, akik ott vannak 24 órában.

Én ott próbálom minél jobban átélni az élményt, és érzelmekkel megtölteni az ott töltött időt, kiteljesedni. Engem nagyon feltölt az egész hét, illetve amikor a végén összeáll a kis csapat, és látom, mit értünk el, mivel dolgoztunk, miket alkottunk. A nagyok viszont teljesen másképp élik ezt meg.

G.: Én minden táborozás végén megkönnyebbülök amiatt, hogy na, most se kerülök börtönbe. 🙂 Öröm és eufória tölt el attól, hogy megint megcsináltuk. Ez egy érzelmi hullámvasút, mert fizikálisan, emocionálisan és pszichésen is megterhelő. Áron, a másfél éves kisfiunk egész héten a szüleimnél volt, és mikor viszontláttam, engem is elfogott a zokogás.

A táborban barátságok, helyenként kamaszszerelmek szövődnek a gyerekek között. A Kobold zenekar koncertje az utolsó előtti napon eufórikus élmény volt, de ez nemcsak a mostani táborból adódott, hanem ez nyolc év hozadéka. Sokan a gyerekek közül itt nőttek fel, velünk szocializálódtak.

A táborban végig a topon kell lenni, de ketten a tizedét sem tudnánk megvalósítani a háttércsapat nélkül. A hivataltól a konyhásokig bezárólag, vagy épp az önkéntes tűzoltókig, akik szereztek habgépet és a tervezett programon kívül elhozták a gyerekeknek. Emellett ez nálunk teljesen önkéntes alapon működik, az egyedüli fizetségünk, hogy a csapat tagjai a tábor után elmennek egy egynapos kirándulásra. Tehát aki ott van, az azért van ott, mert ott akar lenni.