Zsarnokságé a jövő?

A négy évvel ezelőtti keserű eszmefuttatás, ha jól sejtem, a lengyel ellenzék 2019-es választási kudarca miatti csalódottságot próbálta racionalizálni. Akkor, négy év tömeges tiltakozásai után, amiknek a korabeli magyar megmozdulások nyomukba sem érhettek, és az ideológiai botrányok után (megint csak: Bese plébános most napvilágra került ügyét eddig leginkább undorral röhögve fogadta a közvélemény, de ez sem mérhető ahhoz a hatáshoz, amit Lengyelországban a Klérus című játékfilm vagy a Ne mondd el senkinek! dokumentumfilm keltett), szóval mindezek után a kormányzó PiS a nem veszített népszerűségéből, a legnagyobb ellenzéki párt, a Polgári Koalíció viszont gyenge maradt.

Applebaum akkor azt kérdezte, miért hódolhattak be pár évtizede még demokrata értelmiségiek (Julien Benda híres pamfletjét idézve írástudóknak nevezi őket) a tekintélyelvűség csábításának.
Időközben a lengyel ellenzék mégiscsak legyőzte a Jog és Igazságosságot, Oroszország viszont megtámadta a szomszédos európai országot, háborús és emberiességellenes bűncselekmények sokaságát követve el az ukránok ellen. A kiábrándító pofon itt az, hogy az Oroszország elleni kiállásban a Nyugat, pontosabban a liberális demokráciák közössége magára maradt azzal szemben, amit a kisgatyás magyar külvigéc a világ országai többségének nevez.

Az Autokrácia Rt. pesszimistább is, optimistább is A demokrácia alkonyánál. Annyiban pesszimistább, hogy kénytelen megállapítani, az általa autokráciáknak nevezett rezsimek – Oroszország, Kína, Irán, Venezuela, Kuba, Belarusz, Zimbabwe, Mianmar – minden várakozást és eddigi tapasztalatot meghazudtolóan szilárdak. Nem rendíti meg őket semmilyen tömegmozgalom, még egy elveszített választás sem (mint Venezuelában).A politikai hatalom birtokában és azt a végletekig kihasználva felhalmozott vagyon biztonságban van. Vezetőik jellemzően milliárdosok, akár koldusszegény országok élén is.

Minden anyagi, szellemi, fizikai és hatalmi erőforrásuk (erőszak-monopólium) megvan, hogy alkalmazkodjanak az új helyzetekhez és kihívásokhoz, az ellenzéket viszont meg tudják akadályozni az erőforrásokhoz való hozzáférésben. Ők diktálják a politikai narratívát, a maguk javára tudják formálni működési feltételeiket, és hibátlan hatékonysággal, a legújabb technikai eszközök és módszerek birtokában tudják mocskolni a demokratákat.

A helyzet összességében rosszabb, mint két-három évtizede. A demokráciák továbbra is kisebbségben vannak, az emberi jogokon alapuló liberális rend nem hogy általános normává szilárdult volna, de világméretekben már nem is létezik, és a létrehozására való törekvés Applebaum szerint „nem látszik reálisnak”.

Az idők – egyáltalán nem örvendetes – változásának jele például, teszem hozzá, hogy Lukasenka belarusz diktátor rezzenetlenül átvészelte a színes forradalmakhoz hasonló arányú vagy azoknál is nagyobb 2020-as tiltakozási hullámot, majd a nemzetközi rend egy tabuját rúgta fel a Ryanair gépének földre kényszerítésével és Protaszevics ellenzéki újságíró elrablásával. Meg se kottyant neki. Ha magára van hagyva, talán nem teheti meg, de segítette Oroszország, amellett Kína, Kuba, Irán és pár közép-ázsiai rezsim.

Az autokráciák – mondjuk így – hálózata nem szervezet, nem szövetség. Nincs közös ideológiájuk, az egyik marxista, a másik iszlámista, a harmadik ilyen-olyan nacionalista, de vannak közös érdekeik, s azokért együtt tudnak működni, s támogatni egymást, ha valamelyikük bajba kerülne. És van közös ellenségük – nem más, mint mi itt Nyugaton és egyáltalán a demokráciákban, meg a második világháború utáni nemzetközi rend.

Beszéltem Applebaum optimizmusáról. Ezt megint csak személyes tapasztalatok magyarázhatják: 2023-ban szabad és tisztességes választás eredményeként – ami csak demokráciában lehetséges – leváltották a PiS vezette kormányt, Kaczyński és Ziobro autokratikus kísérlete meghiúsult. Radek Sikorski, Anne Applebaum férje újra külügyminiszter lett.

A demokráciák kisebbségben vannak, de egyelőre ők az erősebbek, és mint az ukrajnai orosz agresszióra adott nyugati válasz jelzi: ha keservesen is, de képesek felhagyni a konfliktuskerülő tohonyasággal, az üzleti érdekű rövidlátással. Demokratákból pedig sok van a világ nem demokratikus országaiban is, bátor és kreatív emberek, akik, ha lehetőségük van rá, megosztják egymással tapasztalataikat, és egyeztetni tudják a teendőket. „Mi” vagyunk többen. „Mi, a szabadság hirdetői, el tudjuk nyomni a diktatúra híveinek hangját” – fogalmaz Applebaum. Ám a két oldal erőforrásainak aránytalanságai miatt az ember kissé idealistának találja a szerző vázlatát arról, hogy mit „kellene” tenni.

Például: „véget vetni a transznacionális kleptokráciának” többek között az európai és amerikai ingatlanügyletek „teljesen transzparenssé” tételével, vagy megváltoztatni a közösségi médiéára vonatkozó törvényeket és szabályozást. De ki hozná meg ezeket az új szabályokat, kiben lenne meg az akarat és a képesség? Hogyan lehetne megtörni „az erős érzelmek alkalmazásának monopóliumát”, ami most az autokraták kezében van? Kellene, de a jó szándék önmagában bánatosan kevés.

Talán itt léphet be melléktémaként egy másik hiányérzetem. Magyar olvasóként majdnem hiába keresek egy bizonyos nevet, pedig nagyon érdekelne, mit mond a szerző rólunk. (Ficóét, monduk, egyáltalán nem találom.) Applebaum meghatározása szerint Magyarország illiberális hibrid állam, azonban demokrácia. Éspedig több más rendszerrel együtt – a ponton Törökországot, Izraelt, Indiát, a Fülöp-szigeteket említi –, amelyek olyan vezetőket választottak, akik megsértik az emberi jogi egyezményeket ahelyett, hogy betartanák őket. Ez a négy ország azonban, vélekedjünk akárhogyan a kormányuk bel- és külpolitikájáról, vezetőik politikai hajlamairól, demokrácia.

Magyarország azonban nem az, mert a rendszer nem felel meg két kritériumnak: 1. Nincs érdemleges hatalommegosztás, minden hatalom egy központi kézben összpontosul. 2. A választások nem tisztességesek. E két hiány miatt a kormányt nem lehet békés, civilizált procedúrával leváltani. Viszont nem is diktatúra, mert van legális parlamenti ellenzék (akármennyire cselekvésképtelen), és nincs terror.
A nemzetközi szakirodalomban elterjedt és az Európai Parlament határozatában is használt „hibrid” kifejezés azt sugallná, hogy ez két különböző fajú vagy fajtájú rendszernek a kereszteződése. De valójában, ami itt van, az nem hibrid, nem csökkent értékű demokrácia, s nem diktatúra enyhítő körülményekkel, hanem – a biológiai metaforánál maradva – külön taxon. Nem ló, nem házi szamár, nem öszvér, hanem mondjuk síkvidéki zebra. Metafora nélkül: zárt logikájú, önvédelemre, önfenntartásra és az idő nagy részében önerősítésre képes rendszer, ami nem törekszik arra, hogy mássá legyen, mint ami.
Az ilyen harmadik rezsimtípust nevezi – Kornai János nyomán – autokráciának Magyar és Madlovics A posztkommunista rendszerek anatómiájában, illetve a Kis posztkommunista rendszerhatározóban.
Applebaum nem tesz különbséget az ilyen értelemben vett autokrácia és a diktatúra között, sőt, új könyvének alcíme – „A diktátorok, akik a világot akarják irányítani” – azt sugallja, hogy az autokráciát a diktatúra szinonimájának, valamilyen modern, alkalmazkodásra képes változatának tekinti. (Összhangban azzal az irányzattal, amely szerint a diktatúrák és parlament nélküli monarchiák valójában „zárt autokráciák”, azaz nem minőségi, hanem fokozati különbség van köztük és az úgynevezett „választási autokráciák” között.)

Lehet ezt fogalmi szőrözésnek mondani, de nem tehetek róla, más kontinensek országainál jobban érdekel Magyarország és környezete, Közép-Közép-Európa meg a Balkán, Orbán és politikai barátainak köre, mely jelenséghalmaz értelmezésében az Autokrácia Rt. nem segít. Az itteni vezetőknek nincs számottevő geopolitikai befolyásuk, nem akarják „irányítani a világot” (bár Orbánnak mintha volnának ilyen álmai), csak törleszkednek az Applebaum könyvében leírt diktátorokhoz.

Ugyanúgy a személyes politikai hatalom megerősítése és a személyes vagyonfelhalmozás a céljuk, mint jórészt amazoknak, ugyanolyan gátlástalan és alattomos módszerekkel élnek, de nem alkalmaznak nyílt terrort.

De nemcsak a saját intellektuális kényelmem végett szeretném, ha egy Applebaumhoz hasonló fölkészültségű szerző elemezné a potens zsarnokságok árnyékában ügyeskedő közép-európai és balkáni autokrata-wannabek és milliárdos-aspiránsok államnak és nemzetnek, sőt nemzetállamnak nevezett politikai-gazdasági vállalkozásait.

Hanem azért is szeretném politizáló magyarként, mert politizáló magyarként megnyugtatna, ha egy kicsit kevesebb ellenzéki politikusnak volnának fő információforrásai a mindennapi Facebook-begerjedések. És ha kettőnél-háromnál kicsit többen vennék tudomásul, önhitegetés nélkül, hogy mi az a rendszer, amiben élünk. Ha egy kicsit oszlana az az önelégült magyar politikai analfabetizmus, amiért nemcsak Orbán felel egyszemélyben.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője,.