Összeesküvés-gyakorlat

És nem mennek ki emberek az utcára tüntetni, nem dühöngenek látványosan ellenzéki politikusok hiszen semmi különleges nem történt ahhoz képest, ami Magyarországon szokás. Ha ilyen a rendszer, akkor ilyen, kit érdekel a diktatúrával éktelen pofátlansággal vállalt személyi és politikai folytonosság, azaz a rendszer lényege?

Horváth József akkor sem keltett hevesebb politikai érzelmeket, amikor némi pihentetés után, 1998-ban, Kövér László minisztersége alatt a kommunista állambiztonsági tartótisztet visszaemelték a demokrácia Nemzetbiztonsági Hivatalába, aztán hamar előléptették dandártábornokká (erre, úgy látszik, nem vonatkozott az átvilágítási törvény – akkor mi a fenére való?).

Sem akkor, amikor a következő kormány alatt kirúgatván egy  volt belügyes tiszttársával jólmenő magán-operatívszolgálatot szervezett UD Zrt. néven, és részt vett egy Fidesztől elkülönülni akaró jobbközép párt, az akkori MDF kinyírásában.

Azon sem háborodott fel senki, hogy az újabb kormányváltás után, kárpótolva meghurcoltatásáért,  már a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat főigazgató-helyetteseként kamatoztatta rezsimeken, kormányokon és ellenzéken átívelő operatív tapasztalatát. Az pedig teljesen természetes, hogy nyugállományba vonulása után a szadista gúnnyal Alapjogokért Központnak elnevezett szabadságjog-ellenes propagandaközpont tanácsadója lett.

Most pedig a KGB-nek alárendelt magyar állambiztonság veterán tisztje azt vállalja, hogy „beazonosítja és feltérképezi a Magyarország önazonosságát veszélyeztető cselekedeteket, befolyásolási praktikákat”. Akkor is a Nyugat ellen harcolt, ma is a Nyugat ellen harcol.

Namost a „szuverenitás”, mint Anne Applebaum tömören megfogalmazza a múltkor elemzett, Autokrácia Rt. című könyvében, Kínától Iránig a diktátorok szava a politikájukat érő kritika visszaverésére. Vlagyimir Putyin értelmezésében például a szuverenitás fogalmába beletartozik „a polgárok bántalmazása odahaza és más országok lerohanása külföldön”. Magyarországi  viszonylatban annyit jelent, hogy kül- és belföldön takarodjon mindenki, aki nem hagyja az uralmi elitet akadálytalanul rabolni, népet butítani, megerősíteni és tartósítani a saját hatalmát.

De hogyan futhatott be ilyen elegáns életpályát az ősz állambiztonsági bajnok? Itt, ha érzékenységeket sértek is, nemcsak a Fidesz vezetőit fogom szidni. Horváth József karrierje nem létezne, ha a mindenkori nemfideszes politikusok nem ilyen bambák (tisztelet a kivételnek), és a közvélemény – nagy egészében – nem ennyire becsapható.

Kezdetben volt az átvilágítási törvény (1994. évi XXIII. tv), amelyik – vélhetően az akkor is igen aktív állambiztonsági veteránok sugallták, a parlament és az Alkotmánybíróság pedig bevette – a kommunista állambiztonsági szolgálatból kiemelte a Belügyminisztérium III/III-as főcsoportfőnökségét és annak jogelődjeit.

Ezek szerint csak az tenne valakit (elvben, erkölcsileg) alkalmatlanná „bizonyos tisztségek” beöltésére, ha a a III-as főcsoportfőnökségnél (a belső, polgári elhárításnál, egyszerűen szólva a besúgóhálózatnál) volt tiszt vagy olyan beszervezett ember, aki ellenszolgáltatásért jelentett. Aki a többi négy főcsfségnél vagy a katonai hírszerzésnél szolgálta a kommunista rezsimet, az a) szakember, aki a hazája érdekében dolgozik, b) nem tett semmi rosszat.

Hogy a részlegek között átjárás volt, hogy nemcsak az jelentett, akinek a beszervezéséről papír volt és az alkalmazásának nyoma a bérszámfejtésben, meg hogy az állambiztonságnak, illetve a hírszerzésnek a  vezető réteg szempontjából más, legalább ilyen fontos feladatai is voltak a saját polgárokról való információszerzésen kívül – mindezt jobbnak tartották elhallgatni a nagyközönség elől.

Ettől kezdve az állambiztonsági dokumentumok legális és extralegális forrásokból elérhető részét afféle anekdotikus lejáratási adatbázisként hasznosították. Ha valakit ki akartak csinálni a másik oldalról, nyilvánosságra hozták, hogy „ügynök” volt, miközben a saját oldalon az „ügynöki” múlt ritkán számított.

A diktatúra ezen erőszak-szervrendszerének működését leszűkítették a besúgásra, de ha éppen az volt hasznos, azzal érveltek, hogy nem az együttműködésre kényszerített informátorokra kell haragudni, hanem azokra, akik beszervezték őket, a tartótisztekre. Ha meg a tartótiszteket akarták kímélni valamilyen politikai érdekből, akkor közölték, hogy csak a hazájukat szolgálták, mint Horváth József.

A közvélemény pedig engedelmesen felhördült, valahányszor kiderítették valakiről, hogy foltos a múltja. Nem érdekelte, hogyan működött az állambiztonsági apparátus, mi volt a tényleges politikai és gazdasági szerepe, hogyan hatott ez az 1989 utáni Magyarországra. Nem akarta észrevenni továbbá, hogy a hálózat nyolc éven túl gyógyuló sérülésekkel túlélte a rendszerváltást, képes az önvédelemre és saját érdekei érvényesítésére.

Tíz évvel ezelőtt itt a Paraméteren arról értekeztem, hogy a nyolcvanas években kialakult az állami bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők, a titkosszolgálatok és a nacionalista propaganda-szakemberek magyar vasháromszöge.És az nagyközönségbe sulykolt megnyugtató mítoszokkal ellentétben ennek nagyon fontos szerepe volt abban, amit utólag rendszerváltásnak neveztek el. A dolgok 1989 utáni alakulása, Magyarország kudarcos pályája pedig nagyon nagy részt annak eredménye, amit ők akartak.

Nem gondoltam volna, hogy a vasháromszög ennyire nem a múlt része, s hogy mire további tíz év eltelik, minden zavaró tényezőt elhárít maga körül.

A budapesti Political Capital és a prágai Central European Media Observatory új cseh-szlovák-magyar felmérése szerint Magyarországon kiugróan fogékonyak az összeesküvés-hiedelmekre: a megkérdezettek elsöprő többsége, 72 százaléka véli úgy, hogy „vannak titkos szervezetek, amelyek nagyban befolyásolják a politikai döntéseket” (Csehországban és Szlovákiában is sokan gondolják, de ott mégiscsak egy kisebbség). Annak idején a vasháromszög-elméletemre kaptam meg azt, hogy egy konteó. Miért van az, hogy ebben az országban, ahol ilyen csökevényes a nyilvánosság, oly sokan lelkesen elhiszik, ami nem látható, de ami látható, azt nem merik elhinni?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.