Megosztás
Az egy éve megtámadott zsidó államnak napi szinten kell küzdenie azért, hogy fennmaradjon – de a nyugati civilizációt is folyamatos ostrom alatt tartja a Hamász mellett kiálló „haladó”, „antikolonialista” közeg. Kevesen látják, hogy ez egy és ugyanaz a harc a civilizációnkért.
Az október 7-én lerohant Izrael 1200 halottjára, a megölt, megkínzott, elégetett áldozatokra már alig emlékszünk: előbb hónapokon át a gázai (részben civil) halottak, majd a libanoni hadszíntér képei gondoskodtak az általános amnéziáról. Az izraeli válaszcsapások kiváltó okait mára éppúgy feledés borítja, mint a még élő túszok sorsát, kevesen emlékeznek már arra, hogy nem egyszerűen katonai támadás történt egy éve, hanem zsidó pogrom.
Ha katonailag támadsz meg egy országot, nem az az elsőrangú célod, hogy a lakossága ne legyen, hanem stratégiai, gazdasági, politikai terveid vannak. Egy népirtó pogrom ezzel szemben egyértelmű üzenet az illető nép máshol élő tagjai számára is: ne létezzetek. Levadászunk titeket, Tel Avivtól Júdea-Szamárián át egészen a Columbia Egyetemig. Évtizedekig mondogattátok a holokauszt után, hogy „soha többé”, hát most megmutatjuk, kb. hogy nézne ki, újra. Ez október 7-e valódi üzenete.
A katonai támadás és a pogrom közti különbség elvileg mindenki számára nyilvánvalóvá kellett váljon azzal, hogy azok a terrorszervezetek, amelyek eddig az emberi jogi nyelvezetet használva, illetve diszkréten „anticionizmust” emlegetve támadták Izraelt helyben, katonailag, és a nemzetközi színtéren (ENSZ-, NGO- és médiabeli haverjaikkal) politikailag, egy éve nyíltan előálltak a farbával: szó nincs kétállami megoldásról, ők zsidómentes Palesztinát képzelnek el a folyótól a tengerig. De van, aki ezt egy éve nem akarja meglátni.
Mivel Izrael a nyugati civilizáció része, annak közel-keleti előretolt helyőrsége (részben ugye épp ezért támadják), az ember azt várná, hogy a nemzetközi szervezetek, a nyugati elit nemcsak szavakban, de tettekben is a megtámadott nemzet mellé áll, nem szól be neki, és pláne nem úgy szól be neki, hogy közben a támadók felé, akik az iszlamista fasizmus elkötelezettjei, nincs egy árva szava sem. Pedig ez történik, tisztelet a kevés kivételnek.
Az október 7-ei pogrom közelgő évfordulóját, egyben a zsidó újév beköszöntét Irán 181 ballisztikus rakéta Izraelre való kilövésével ünnepelte, az ENSZ pedig néhány nappal előtte azzal, hogy fegyverembargóra szólított fel az egy éve megtámadott Izraellel szemben. Hadd védekezzenek, de azért ne nagyon. Fő a béke. Az Izraelt lerohanó, rakétákkal lövő terrorszervezeteket a „világszervezet” dokumentuma meg sem említi.
Fegyverembargót hirdetett Izrael ellen a francia elnök is, ugyanaz az Emmanuel Macron, aki egy másik hadszíntéren amellett kardoskodik (teljes joggal), hogy Ukrajna nyugodtan támadjon orosz területen is nyugati fegyverekkel. „A prioritás ma a politikai megoldáshoz való visszatérés és a fegyverek szállításának beszüntetése a Gázai övezetben folyó harcokhoz” – közölte Macron, objektív tényként tálalva saját szubjektív prioritását, és ami még rosszabb: ezt nevezte prioritásnak „Izrael biztonsága szempontjából is”.
Ugyanezt a leereszkedő hangot üti meg néha a zsidó állammal szemben a német külügyminiszter is. Annalena Baerbockon időnként szabályosan látszik az őrlődés az Izrael önvédelmi jogát elismerő, nyugatos elkötelezettség és a bal-zöld palesztinpártiság között, a feloldhatatlan dilemma egyik terméke az a minapi mellékmondat volt, amely szerint a Hezbollah-főnök likvidálása „semmiképpen nem szolgálta Izrael biztonságának érdekét”.
Ez mindenképpen új szempont a német diplomáciában, hogy Berlinből üzenik meg, mi Jeruzsálem valódi érdeke, de Baerbock még rá is duplázott: egy ciszjordániai légicsapás után „a civil áldozatok magas számát” kifogásolta, anélkül, hogy utánanézett volna, hogy az áldozatok többnyire terroristák voltak.
Nincs másik ország, amelynek külpolitikája, terrorellenes stratégiája, egyáltalán, bármiféle megnyilatkozása annyira magától értetődően közös belügyünk lenne, mint Izraelé. Nincs másik ország, amelynél ennyire, szisztematikusan elfelejtenénk, hogy Izrael a nyugati világ része, a mi, nyugati értékeinkért is harcol ott, helyben, a barbárság ellen.
Október 7-ének több fontos tanulsága is van, és ezekből csak az egyik az, hogy intézményesedett a kettős mérce. Az ENSZ továbbra is a „globális dél” korrupt gengszterállamainak a felvonulási terepe, ahol szinte kizárólag egyetlen állam, Izrael elítélésével foglalkoznak megszállottan. A pogrom után Guterres főtitkár megjegyezte, hogy az „nem vákuumban történt”, persze, hogy az áldozat tehet róla, miért ment oda, ahol 1948 óta van.
Az EU elismerésre méltóan segíti Ukrajna önvédelmét fegyverekkel is, miközben Izrael önvédelménál a száját húzza, folyamatosan kioktatja a zsidó államot, mi az „arányos” válaszcsapás és mi nem. „Kétállami megoldást” javasol, ahogy nyilván az EU területén is önálló állammal kínálna meg egy iszlamista terrorszervezetet, amelynek deklarált célja az EU elpusztítása.
Nagyon érdekes tanulsága az elmúlt egy évnek a közel-keleti „terepen” folytatott Izrael-ellenes terror és az amerikai és európai campusokon demonstrált nettó antiszemitizmus szerves összekapcsolódása. Egymást erősítik, egymásból élnek, Irán szállítja a rakétákat, a nyugati egyetemek az ideológiát.
Az antiszemita pogrom nem felháborodást, hanem antiszemita szolidaritást szült. Zsidó diákokat zaklatnak és kergetnek meg, „cionista” profokat zárnak ki az egyetem területéről, a szólásszabadságra hivatkozva fenyegetnek és gyűlölködnek. A művelt, felvilágosult Nyugat ingerküszöbét nemigen lépi át mindez. Ha bomberdzsekis fiatalok fekete diákokat üldöznének ugyanígy a campuson, mindjárt másképp lenne minden. Black lives matters, a Jewish life kicsit kevésbé.
Az október 7-i pogrom talán legfontosabb tanulságát azonban Lévi Eskól, Izrael harmadik miniszterelnöke fogalmazta meg a hatvanas években: „Egy dolog van a világon, ami rosszabb, mint az erőszak alkalmazása: az erőszaknak való behódolás.”
A szerző újságíró, blogja: individualista.hu
