Mi az az értelmiség?

Akár így, akár úgy, az értelmiség felelős az ország állapotáért, amennyiben rászabadítja Magyar Pétert, vagy amennyiben nem hagyja érvényesülni. Megint mások védik az értelmiséget a méltatlan vádak ellen, és fenntartják, hogy kell, aki szellemi magaslatról nézi a politikát. De valóban ilyen fontos és befolyásos az ország állapotáért felelős személyeknek ez a halmaza, és egyáltalán: Mi az az értelmiség?

Nem tanulmányt írok, hanem publicisztikát, úgyhogy mellőzöm a fogalom mélyebb történelmi és politikai elemzését. A mostani megszólalásokból azt lehet praktikusan leszűrni, hogy az „értelmiségi” olyan művelt és jól fogalmazó – másokra hatni képes – egyén, aki jellemzően nem csinálja a politikát, hanem értelmezi, véleményt mond róla, lehetőleg rosszat. És tanítja a népet meg persze a politikusokat arra, hogy milyennek kéne a helyes politikának lennie.

Ami a történeti definíciókat illeti, azok vagy ködösek, vagy kívánságlisták, de hogy egy adott társadalomból ki számított értelmiséginek a kortársak szemében, nem volt nehéz kérdés. Az a tétel, hogy létezik egy értelmiség nevű társadalmi csoport, amelyik szellemi munkából él (egészen változatos színvonalon), s amelynek küldetése van, mert tisztábban látja az emberi világ viszonyait, mint azok, akik kevésbé okosak és műveltek, először az Orosz Birodalomban jelent meg, részint lengyel, részint orosz földön.

Az egyik nemzet a birodalmi terjeszkedés mámorában élt, a másik ennek a terjeszkedésnek az áldozata volt, de mindkettő agrárius társadalom, viszonylag szűk nemesi osztállyal fent és óriási, zömében írástudatlan paraszti többséggel lent. A magasabb fokú iskolázottság végképp kivétel volt, a világ dolgairól való tudás privilégium, azaz hatalmat jelentett volna, ha lényegében minden politikai és a gazdasági hatalom nincs a nemesség és részben az egyház kezében.

Az értelmiség tehát afféle alternatív, érdem szerinti nemesség és a lelkekre ható világi egyház lett volna. Nem meglepő, hogy az első világháború és a forradalmak kataklizmája után az említett társégtől nyugatra is olyan országok gondolkodói látták – szerették volna látni – kulcsfontosságú társadalmi csoportnak az értelmiséget, ahol az ilyen szempontból szóba jöhető emberek aránya elég csekély volt. Olaszországban 1920-ban 3,7 százalék volt a legalább középfokú végzettségűek aránya (Északon nyilván nagyobb), Magyarországon 2,7 százalék az érettségizetteké és 1,6 az akármilyen diplomásoké.

(Nem értem egyébként, az értelmiség küldetéses szerepének magyar hívei miért nem örülnek Trumpnak [irónia, de nemcsak egyfelé]. Hiszen az alelnökjelöltje, JD Vance – aki, mint mondani szokás, „egy szívdobbanásra” lenne az elnökségtől –, hibátlanul megfelel az „organikus értelmiségi” típusának, ahogy azt Gramsci leírja. Elnyomott és lenézett társadalmi csoportot, sőt osztályt képvisel, a rozsdaövezetben, szegénységben, lerobbanó iparvárosban nőtt fel, vállaltan „hillbilly”, azaz Appalache-hegységi tahó, aki aztán jogi doktorátust szerzett a Yale-en, és íróként lett országos sikerű/hatású véleményformáló entellektüel.)

Gramsci és Lukács egyformán azt a marxi társadalomvíziót fogadták el, ami soha nem volt valóság, és az idő előrehaladtával nem hogy megvalósult volna, de egyre távolabb került a realitástól: eszerint egy kiváltságos, szűk körű, de minden gazdasági és politikai hatalomnak birtokában lévő osztály áll szemben az elnyomott és „elnyomorodó”, végsőkig kizsákmányolt tömegekkel.

Az azóta eltelt évszázad azonban gyökeresen megváltoztatta a világot. A példátlan pusztulást és szenvedést hozó kísérletek után Nyugaton a liberális demokrácia lett a norma, és ez annak a társadalmi csoportnak a megerősödésén alapult, amiről Marx és a marxisták nem voltak hajlandók tudomást venni, mert nem illett a fantázia-matematikába: a középosztályén.

A középosztálynak amúgy része, de csak része az értelmiség is, beleértve annak a Nyugatot destruáló, a liberális képviseleti demokráciát megvető, a kapitalizmust gyűlölő, miközben mindezek áldásait élvező és mind e nélkül lélegzethez sem jutó szegmensét. Akárhogy definiáljuk is az értelmiséget: szűken, a közvéleményre hatni kívánó mai és volt egyetemi emberek, közírók és médiában nyilatkozók csoportjaként. Vagy szerepük szerint, mint művészeket és kreatív tudósokat, főállású értelmezőket és elemzőket, pedagógusokat és ismeretterjesztőket. Vagy még tágabban, akik felsőfokú végzettségük és a világhálóhoz való hozzáférésük birtokában olyan mennyiségű ismerettel bírnak a világról, ami száz vagy százötven éve kiváltságos kivételnek számított volna. Sőt, lehetetlen lett volna. (A mennyiség nem jelent minőséget, a tudás sem felelősségtudatot.) A másik oldal az, hogy demokráciákban is, nemdemokráciákban is óriási fejlődésen ment át a tömegek befolyásolásának módszertana. De az ilyen technikák bevetéséhez akkora erőforrások szükségesek, amilyenekkel általában csak a politikai és/vagy gazdasági hatalom birtokosai rendelkezhetnek.

A nagy társadalmi átalakulásból Európa keleti fele 1944/45 és 1989 között kimaradt. Pontosabban: fékezetten ment végbe, és nem volt szabad tudni róla. Magyarországon például a hatvanas évekre talpra állt, és aztán tovább erősödött egy új középosztály, ami hivatalosan nem létezett. Amikor Konrád György és Szelényi Iván az aktuális marxista terminológiát követve az értelmiség szót használta, valójában a fölemelkedő új középosztály egy szegmenséről beszélt. Valamennyire a diktatúra elitjének is számolni kellett azzal, hogy az országban nemcsak munkásosztály és parasztság van, hanem olyanok is gyarapodó számban, akik nem végeznek kétkezi munkát, viszont értelem szerint nem is „kizsákmányolók”. Így született meg a statisztikák „értelmiségi és alkalmazott” kategóriája, valamint a szónoklatokban szereplő „szövetséges”, „dolgozó”, illetve „haladó” értelmiség fogalma.

Akik szemben álltak a diktatúrával, nagy többségükben ilyen meghatározás szerint nagy többségükben értelmiségiek voltak, szellemi (nem fizikai) munkát végző, felsőfokú végzettségű emberek. Magyarországon, ahol az autonóm városi középosztály (szebbik nevén polgárság) hagyománya is gyenge, sőt sokaknak utálatos volt, de a munkásosztály autonóm cselekvéséről sem lehetett beszélni, mint Lengyelországban, egy ideig úgy látszott, a Kádár-korban értelmiségként definiált csoportnak döntő szava lehet a politikában. Ez pedig megkülönböztetett felelősséggel járó teher. Minden szónak súlya van.

Aztán a magukat értelmiségiként azonosító szereplők beletagozódtak a demokráciának, liberális berendezkedésnek és piacgazdaságnak megfelelő, nyugati szabvány szerinti középosztályba. Ám sem a maguk középosztálybeli (polgári) voltát nem vették tudomásul, sem azt, hogy nem tudnak kivételesen sokat az emberi világról. Így 2010 után nem néztek szembe a liberális demokrácia mint politikai rendszer maradványainak és a piacgazdaság liberális feltételrendszerének felszámolásával, panaszkodtak tovább az éppen adódó napi sérelmek miatt, „értelmiséghez” illő szellemi és erkölcsi felsőbbrendűségük biztos tudatában.

A világról való hézagos – bár hézagtalannak hitt – ismeretekre példa, hogy mennyire bíznak az „értelmiség” szavainak meggyőző erejében, és közben mennyire nem látják: a politikai hatalom tudatosan él a leghatékonyabb, kipróbált tömegbefolyásolási technikákkal, amerikaiakkal és oroszokkal egyaránt. (Ma már talán a kínai kognitív hadviselés eszközeivel is.) Azt hiszem, felsőfokú végzettségű, a való világ iránt az átlagosnál talán lelkesebben érdeklődő közíróként az értelmiségi minden definíciójába beleférek, de attól a nekem címzett piszkálástól, hogy „a hozzád hasonló értelmiségiek”, egy kicsit ideges szoktam lenni. Jobb szeretném, ha úgy szidnának: „te és a magadféle polgárok”.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.