Meddig menne el az igazságért egy elszánt fiatal? Beszélgetés a Hancsovszky filmről – KONTEXTUS

A Laczkó Sándor rendezésében készült Hancsovszky film a második világháború náci terrorjának borzalmain éppen, hogy csak átlendülő Csehszlovákiába kalauzol el minket, ahol újabb igazságtalanságok várnak, ezúttal a magyar lakosságra. A lakosságcserének nevezett kitelepítés a 19 éves Hancsovszky Béla és családja életét is felforgatja és ha ez önmagában nem lenne elég, a Hégli Bence által alakított fiút egy kétes körülmények közt történt terrorcselekmény elkövetésével vádolják. A dokumentum- és játékfilmes elemeket ötvöző alkotás korhű bepillantást enged a huszadik század közepén álló Csehszlovákia bizonytalan mindennapjaiba, miközben felhívja a figyelmet többek között a természetesként kezelt emberi jogok sérülékenységére, egy igazságra éhes fiatal elszántáságra, vagy épp arra, hogy bármilyen eszközt is vessenek be, soha nem szabad hagyni, hogy ember és ember közé különbözőségeik miatt verjenek éket.  

A Kontextus októberi adásának vendégei Laczkó Sándor rendező és Hégli Bence színész voltak.

Szép napot! Nagyon örülök, hogy elfogadtátok a meghívást és itt vagytok. Első, felvezető kérdésemben arra kérnélek titeket, hogy mutassátok be nekem egy kicsit Hancsovszky Béla karakterét. Mi az, amit tudni kell róla, ki ő tulajdonképpen?

Laczkó Sándor (LS): Szerintem leginkább te tudnál mesélni a karakterről. Mi csak megírtuk a karaktert, de Bence volt az, aki eggyé vált ezzel a karakterrel.

Hégli Bence (HB): Hol is kezdjem? Egy 19 éves tornaljai fiú, igazából ez az, amit biztosan tudunk. Bevallom azért, annyira sok mindent nem szeretnék elárulni. Én azt tudom elmondani, hogy engem mi fogott meg a karakterben. Az mindig hálásabb, ha van misztikuma egy szerepnek, kellőképpen teret ad fabulációra, tehát ki tudjuk találni az előtörténetét, szabadabban tud talán alkotni a színész. Jó darabok egyébként, színdarabok is hasonlóan vannak megírva, hogy megvannak az alapok, és hogyha kellőképpen mélyre ásunk, akkor megtaláljuk a szerepnek úgymond az igazságát.

LS: De azért, hogy általánosságban beszéljünk egy kicsit, azért mondjunk néhány jellemző vonást Hancsovszky Béláról.

HB: Ő egy nagyon művelt, értelmes ember, aki nagyon nagy igazságérzettel rendelkezik, emellett pedig egy nagyon aktív figura, aki a lelkén hordja a családja, a közeli ismerősei sorsát, és ezen túl pedig nagyon sok minden más is motiválhatta abban, hogy elvégezze ezt a cselekedetet. Ami ugye az, hogy a tornaljai csendőrségre gránátot dob.

LS: Tegyük hozzá, hogy minden bizonnyal nagyon kétségbeesett ember is lehetett, és forrófejű is. Annak ellenére mondom ezt, hogy az én személyes meggyőződésem az, hogy ez egy nagyon alaposan átgondolt dolog volt, de valahol azért szükség van arra, hogy az emberben egyszerűen elszálljon az ütő, hogy egy ilyen dolgot meg tudjon tenni.

HB: Nekem mindig az jut eszembe, hogy mindannyian vissza tudunk gondolni saját magunk 19 éves verziójára, és azért azt is alá tudjuk írni, hogy szerintem mindannyiunk teljesen másik ember volt, nagyon másként működött, és másként döntöttünk arról, mi az, amit nekem meg kell lépni, mi az, amit nem, mi az, amit másra kell hagynom, mi az, amivel védem a környezetem, és mi az, amivel épp hogy veszélybe sodrom. Mindezt azon keresztül kell vizsgálni, hogy ő 19 éves.

LS: És azért 19 évesen azért az ember jelentősen kevesebb következményt lát, mint felnőtt fejjel, mert nyilván az élettapasztalatai is különböznek egy idősebb emberétől.

HB: Igen, meg hát azért a tinikori nárcizmus egy létező jelenség. Az sincs szerintem kizárva, hogy érzett ő egy ilyen úgynevezett messianizmust saját magában, hogy márpedig ő hivatott erre.

Mit gondoltok, mi az, ami különösen mozivászonra vihetővé teszi ezt a történetet?

LS: Számomra a rejtély mindenképp, és az, ahogy ez az egész megtörténik. Tehát nem a robbantás aktusára gondolok, sokkal inkább az odavezető útra. És az egy elképesztő utazás számomra, hogy én elolvashattam a levéltári anyagokban azt, hogy mi történt a robbantás előtt, és ezáltal össze tudtuk rakni ezt az idővonalat. Itt most az egyik ilyen dolog, ami legfőképp az eszembe jut, az a tóparti robbantásnak története, hogy igen, ezek a gyerekek tényleg robbanószerrel jártak a Sajóra halászni. Manapság már nagyon nem lát ilyet az ember. Közben meg a szomszédunkban háború dúl, és ott is hasonló helyzetek vannak, hogy a fegyverek, robbanószerek szanaszét hevernek az erdőkben, utcákon, azt hiszem az ilyesmi átélhetőbbé teszi a történetet. Úgyhogy számomra egyrészt a rejtély és maga az az út, ami oda vezetett, hogy megtörtént ez az egész megtörténjen..

Értem. Bence?

HB: Én annak nagyon örülök, hogy tegnap végre láttam a filmet és az fogalmazódott meg bennem, hogy az, hogy ez a mi történetünk, ez számomra annyira nem fontos. Vannak sokkal fontosabb dolgok a filmmel kapcsolatban, amik túlmutatnak ezen. Az egy nagyon szép plusz, hogy ez a saját történetünk, a mi közösségünk története, és ez ad egy nagyon jó kapcsolódási pontot, de szerintem ez a történet tovább mutat ennél. Tehát azt gondolom, hogy nem azért fontos ez a történet, mert a miénk, hanem azért, mert fontos témáról beszél, arról, hogy egy olyan korban, ami egyébként szerintem nem annyira elképzelhetetlen, hogy valaha visszatérne. Tulajdonképpen tehát arról, hogy ehhez nekünk hogyan kell viszonyulni, vagy mi az, ami tud segíteni, vagy hogyan lehet ebben a rendszerben túlélni, és hogyan lehet ezt elkerülni.

Örülök, hogy ilyen fontos gondolatok jöttek föl ráadásul ennyire gyorsan, rögtön a második kérdésnél. Következő kérdésem inkább hozzád szól Sándor. Egész pontosan arra vagyok kíváncsi, hogy neked már régi ambíciód volt vászonra vinni ezt a filmet, vagy inkább egy újabb ambícióról van szó?

LS: Ez egy folyamatosan formálódó és folyamatosan alakuló történet volt, ugyanis elsősorban azt tudtuk, hogy ’45-ről szeretnénk egy filmet forgatni, tehát magáról a történelmi korszakról, de ha most például azt mondanám, hogy 45, akkor lehet, hogy a nézőknek is elsőként a csehországi deportációk, vagy épp a lakosságcsere jutna eszébe. Ellenben, ha ezen a két témán keresztül ragadjuk meg a 45-ös kort, akkor azt a látszatot keltenénk, hogy mi passzív elszenvedői vagyunk a történelemnek. És ezzel a meglátásmóddal sem én, sem az alkotótársaim nem értettek egyet, ezért próbáltuk más szögből megragadni. Ekkor körvonalazódott az ellenállás kérdéskörének egy, illetve két érdekes története. Az egyik Hancsovszky Béla története volt, amelyről valamit már tudtunk, Popély Árpád ugyanis már 15 évvel ezelőtt lehozott egy cikket valamelyik napilapban, illetve ha jól emlékszem Gál Imre, helytörténeti gyűjteményében már szerepel Hancsovszky Béla neve, de még nem volt feltárva teljesen az ügy. A másik pedig a nádszegi konfliktus volt, ahol a csehszlovák katonák és a civil lakosság összetűzésbe került, amikor a katonák fosztogatni akartak a faluban, és a helyi civil lakosság lefegyverzi őket, majd egy konfliktus keletkezik. És mi elkezdtük ezt a két témát egyszerre “begyűjteni”. Kőrös Zoli kollégámmal akkor meg is csináltuk Nádszegen a terepmunkát, akit találtunk, azzal beszéltünk. Eközben Simon Attila és Popély Árpád a levéltárakból gyűjtötte az anyagokat, és a végén, amikor összeraktuk, hogy mink van, akkor láttuk azt, hogy a nádszegi történetnek lényegében nincs vége így nagyon nehéz lenne ezt filmre vinni, míg a Hancsovszky anyag 700 oldalra duzzadt, és akkor döntöttük el, hogy egy irányba fogunk menni, és ezt a filmet visszük vászonra.

Biztos vagyok abban is, hogy ha esetleg valamikor úgy alakul, akkor a nádszegi történet is sok mindenkit érdekelne.

LS: Ezzel zárjuk a Hancsovszky filmet, nem temettük el a nádszegi ügyet, csak kell még neki egy kis idő, ahhoz, hogy, hogy is mondjam, formát kaphasson…

Na, ennek kifejezetten örülök. Idő meg van bőven. Némileg ehhez kapcsolódva a következő kérdésem az lenne, hogy mit gondoltok, a filmművészet eszközei mennyire teszik azt lehetővé, hogy egy elnyomott kisebbség mindennapjai hitelesen bemutatásra kerüljenek?

LS: Nem biztos, hogy értem a kérdést, vagy hogy tudok rá válaszolni. Tehát, hogy könnyebb-e a filmművészettel bemutatnunk azt, hogy mi történt?

Igen-igen. Tehát mondjuk egy megírt történetnél mennyivel könnyebb mondjuk azt vászonra vinni, vizuálisan megjeleníteni a nézők számára?

LS: Hát kettőn áll a vásár, nem elég megírni, de be is kell fogadni, és azt hiszem, hogy mindenki a saját kontextusán vagy a megtapasztalásain belül nézi, ezért lehet, hogy nyugaton vagy nyugatabbra ez teljesen más ajtókat nyitott ki, mint nálunk, de tény, hogy a film az egy úgynevezett “multikommunikációs eszköz”, ha lehet így fogalmazni, mert nem csak az írott szöveggel kommunikál, hanem kommunikál a zenével, kommunikál a képi asszociációival is, amellyel sokkal több mindent lehet elmondani. Nem az volt a célunk, hogy sajnáltassuk magunkat a széles nagyközönség előtt, hanem pont az ellenkezője, megmutatni azt, hogy nem vagyunk passzívak, és nem tehetnek az emberrel azt, amit akarnak, mert mindig voltak egyéni kiállások, és most ezt attól függetlenül mondom, hogy pozitívan vagy negatívan értékeljük azt, ami történt. Az az egy biztos, hogy akkor, amikor kellett, ez az ember ki tudott állni a közösségéért, különösen, hogyha még csak nem is ő követte el, bár ki kell emelnem, hogy a történészek az ellenkezőjét sejtik, ugyanakkor meg, nincs Hancsovszky Béla ellen egyéb terhelő bizonyíték, mint a saját vallomása. Nem tudom, hogy megválaszoltam-e, de Bence, próbáld meg most teis.

HB: Szerinte ez nagyon nehéz egyébként, mert most azon gondolkodom, mennyire nehéz különböző forgatásokról beszélni laikusokkal, hiszen nem nagyon lehet átadni, hogy mennyi minden van azon túl, amit a néző végül lát. Mennyi ideig tart például csak egy szettet fölépíteni, amíg mi, színészek egyáltalán oda betehetjük a lábunkat, és onnantól még mennyi munka odáig, hogy van egy használható felvétel. Úgyhogy én ezt valahogy szeretném elérni, hogy mindezt értsék a nézők és tudjanak róla, mert onnantól kezdve – és ezt magamon tapasztaltam -hogy az egyetemen elkezdtünk kisebb-nagyobb projektekben részt venni, teljesen máshogy nézek akármilyen filmprodukcióra. Mondjuk nem tudom, hogy ez kapcsolódik-e a kérdéshez…

Válasznak abszolút tökéletes.

LS: Szabad eszmefuttatásba kezdtünk.

Egy picit más témára térnék át, mivel Sándornak köszönhetően volt szerencsém látni a filmet, bár igaz, sajnos nem mozis minőségben, amit majd igyekszem pótolni a lehetőségekhez mérten. A film felépítésével kapcsolatban tennék fel pár kérdést. Elsősorban rögtön rátérnék a műfajra. Ugye ahogy konkrétan le volt írva, játékfilmes elemeket alkalmazó dokumentumfilm. Mi volt az oka annak, hogy erre a műfajra esett a választás?

LS: A műfaj az egy nagyon nehéz kérdés, amelyre nem csak, hogy nem tudok, de lehet, hogy nem is akarok egzakt választ adni, mert valahol a film műfaja is eggyé vált a történettel, tulajdonképpen azt képviseli, amit a maga a történet is, hogy egyrészt nem ez a fontos, másrészt pedig nagyon sok bizonytalan és kérdéses dolog lengi ezt körbe, és ennek az egyik oka az, hogy a játékfilm és a dokumentumfilm részt annyira összemostuk, hogy lényegében a dokumentumfilmes részek is egy játékfilmes kereten belül játszódnak le.

Erre mindenképp kitérünk még.

LS: Igen, ezért nem hiszem, vagy legalábbis nem tudok most egzakt stílusmeghatározást tenni, de nem is fontos szerintem. Egyetlen egy célunk volt, hogy elmondjuk ezt a történetet, ehhez pedig különböző eszközökre volt szükségünk. Az egyik volt a játékfilm, a másik volt az idősávok között mozgó narrátor szerepe, vagy a szerepköre, amit Oszlik Péter alakít a filmben, és magától írta a történet, ezt a megoldást, mert mindig, amikor hiányzott egy rész, akkor azokhoz az elemekhez kellett nyúlnunk, ami már szerepel, ezeket kellett erősítenünk valahogy. Nyilván ennek van egy olyan hátulütője, hogy nagyon sok ajtót kinyitunk a filmben, és nem zárjuk be az összeset, ami miatt lehet hiányérzete a nézőnek, ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez Hancsovszky Bélának története, hogy az ajtók nyitva maradtak, és nagyon sok ajtó csak évek vagy évtizedek múlva fog bezárulni, ha majd új információkat tudunk gyűjteni. És ezek a kérdések, meg ezek a dilemmák, hogy is mondjam, fényt, árnyékot vetettek magára a filmnek a stílusára is, ami a metakommunikációban végig jelen van.

Ti személyesen egyébként dolgoztatok már hasonló műfajú filmmel?

HB: Én nem.

LS: Én inkább beszélőfejes doksikban, de rendezőként játékfilmben nem, ez volt az első játékfilmes rendezésem.

Köszönöm szépen, ugye már korábban elkezdted fejtegetni az Oszlik Péteres vonalat, most erre szeretnék rátérni. Tehát szerint agyon érdekes megoldást alkalmaztatok ezzel a Máté nevű karakterrel, akit ugye az Oszlík alakított, és ami nekem ebből lejött elsőre, az az volt, hogy ugye itt az a cél, hogy összekössék valahogy a történészi vonalat és a játékfilmes vonalat. Milyen ok van tulajdonképpen emögött a döntés mögött?

LS: Nemcsak a történészeket kellett összekötni, hanem “en blokk” a két idősávot, és hát az Oszinak a karakterén keresztül tudtuk behozni azokat a jelenkori történéseket is, amelyek, hát hogy is mondjam, mintha visszaköszönnének ’45-ből. Most mondok egy példát. Itt van ez az újságárus jelenet, ezt most azért mondom el, mert nagyon kevesen fedezték föl, vagy értették meg ennek az üzenetét.

Én figyeltem rá.

LS: De ez két szlovákiai napilapnak a szalagcíme, magukat szeriőz újságnak mondó lapoknak a szalagcímei vannak felírva egy lapra szalagcímként, amelyet Oszi karaktere észrevesz, és bár ő nem robbant, de valamit neki is tennie kell, és megveszi az összes újságot, hogy bedobja a szemétbe. Ez volt az ő hozzájárulása a világbékéhez, ha le akarom egyszerűsíteni a dolgot, de arra akartunk rámutatni, hogy vannak egyrészt olyan folyamatok ma is, amelyek visszaidézik azokat a ’45-ös dolgokat, amelyeket ma már mélyen megvetünk, ráadásul úgy, hogy ma nem tűnnek fel. Másrészt pedig az ember nem akar, nagyjából a 80 perces film 70-80 százaléka alatt beszélő fejeket nézni, és ezért Oszinak egy ilyen interaktív narrátori szerepe is van, amelyet egy ilyen – hogy is mondjam – kalandvágyó karakterbe ültetünk bele, tehát megy, kutatja, keresi, és ha talál valamilyen információt, akkor azt összegzi, ne meg nem utolsó sorban azért beleírtuk magunkat is. Azt a fajta megszállottságot, amivel mi kerestük és kutattuk Hancsovszky Bélát, és hát majdnem ilyen következményekkel is.

Igen, egyébként pont erre akartam volna rátérni a következő kérdésben, amit meg is válaszoltatok ezzel, hogy van-e valamilyen párhuzam Oszlik Péter karaktere és Hancsovszky Béla között, elsősorban elhivatottság tekintetében, mert én ezt egyértelműen láttam.

LS: Elhivatottság tekintetében igen, viszont vannak azért eltérések is köztük, hiszen, ahogy az elején is mondtam, Béla nem hiszem, hogy nagyon sokat gondolkodott volna a következményeken, addig Oszi meg pont az ellenkezője. De egyébként van egy nagyon fontos része az Oszi karakterének és az az, hogy bizonyos tekintetben ő egy outsider, vagy egy ilyen konvencióktól távolabb álló ember, aki az érintőképernyős telefonok világában még nyomógombos telefont használ, és számítógép meg táblagép helyett papírt és tollat használ. Közben elfelejtettem a kérdést, amit válaszolok, de igen, igen, de mindenképp vannak összefüggések a két karakter között.

Még ha el is felejtetted, akkor is nagyon jó választ kaptam rá. Ide kapcsolódó utolsó kérdésem, hogy nem tartottak-e attól, hogy esetleg a nézők számára kicsit összezavaró lehet ez a külön szál, vagy hogy megzavarja a történéseknek a folyamatosságát?

LS: De tartottunk róla, és szerintem meg is zavarja. Tehát ez egy folyamatos nagy kérdéskör volt a vágás közben, és Mógor Ági, a vágónknak volt ez a nagyon híres mondása, szinte állandóan azzal jött, hogy “tanítanunk kell a nézőt”, és hogy az volt a kérdés, hogy ezt hogy csináljuk. És biztosan lehetett volna jobban tanítani a nézőt, lehetett volna kevésbé zavaró ez a történeti szál, vagy jobban beleépülhetett volna a filmbe, mert például sok kérdéskör maradt nyitva például arról, hogy most miért is kutatja Máté (Oszlik Péter) ezt a történetet, vagy mi az ő előzménye, hiszen míg Hancsovszky Béla karakterében ez teljesen le van tisztázva, Mátééban nincs, és ezért ez kérdéseket hagy nyitva. Az a vicces, hogy ezek forgatókönyvezve voltak, csak egyszerűen nem jutott időnk arra, hogy ezt leforgassuk, ezért a meglévő anyagot úgy kellett összeraknunk, hogy győzzük is leforgatni és valamilyen értelme is legyen. Ezért még megszerveztünk egy “utóforgatási” napot, hogy a már összeállt filmet próbáljuk kipótolni, a hiányzó vágóképekkel még fókuszba helyezni azt, hogy mi történt Máté életében, de mindössze 12 nap alatt forgattuk le ezt a 80 perces mozifilmet, ez pedig egy elképesztő hajsza volt. Tehát ha valaki azt érzi, hogy sok minden nyitva maradt, akkor igen, én ezt alá tudom írni, de ahogy mondtam, ez Hancsovszky Béla története, ahol ezeken kívül is nagyon sok ajtó nyitva marad, és nem szabad, hogy úgy álljon föl az ember, hogy a kategorikus igazság birtokában távozik a nézőtérről, hiszen ez nem is lenne igaz.

Hát ez a tizenkét napos hajrá, ez eszméletlen eredmény, ezt nem gondoltam volna, különösen gratulálok hozzá.

LS: Köszönjük! Ezek ilyen 12-től 20 órás napokig vagy napokat takarnak, és azt hiszem, Bence olyan 3500 kilométert autózott le ez alatt a néhány nap alatt, merthogy ő állandóan Pozsonyból járt. Mondjuk el akkor itt is, hogy ki segített…

HB: A Semant?

LS: A Semant, persze.

HB: Én próbáltam Pozsonyban egy előadást, és pont úgy jöttek ki a forgatási napok, hogy mindig próba után kellett a helyszínre mennünk, aztán forgattunk estig, de olyan is előfordult, hogy éjjeli forgatás volt, aztánn pedig ugyanúgy vissza kellett mennem. Ez ahhoz tartozik, amit előbb elkezdtem, hogy mekkora stáb van, és mennyi olyan munka van, amiről a laikus, aki nem ebben a szakmában mozog, nem is tudja, hogy létezik. És akkor itt volt a Seman is, akinek én innen még egyszer köszönöm, mert ő hurcibált engem föl és le, és nélküle ez gyakorlatilag lehetetlen lett volna.

Most áttérnék egy másik terepre és feltennék pár kérdést a karakterekről. Úgy tudom ez a filmben is említve van, hogy Hancsovszky Béla barátnője, egy fiktív személy. Az lenne a kérdésem, hogy miért döntöttetek úgy hogy ő bekerül a filmbe?

LS: Erre elsősorban azért volt szükség, mert nem volt lehetőségünk arra, hogy még további négy vagy még további öt karaktert behozzunk a filmbe, akinek szintén szüksége van valamilyen előtörténetre, ezért inkább egyetlen egy karakterbe foglaltuk össze, akit Gál Réka Ágota személyesít meg. Ő játssza Annát és azt hiszem, hogy ettől fontosabb szerepe is van, mintsem az, hogy karaktereket egyszerűsítünk le benne, sokkal inkább arról van szó, hogy ő biztosítja a motivációt a Hancsovszky Béla cselekedeteihez, rajta keresztül értjük meg és jutunk el abba a létbizonytalanságba, amit egy fiatal ekkor érezhetett. És a két karakter közti kölcsönhatás az, ami végül is Bence karakterét mozgatta.

Ha már a Béláról beszéltünk, ezt most elsősorban tőled kérdezném Bence, mennyire okozott nehézséget neked belehelyezkedni ebbe a 19 éves csehszlovákiai, kitelepítés előtt álló fiúnak a karakterébe?

HB: Hát annyira, mint minden más szerepbe, én azt nem gondolom, hogy van könnyű, meg nehéz szerep, mert mindegyik munkánál ugyanazt kell megtenni, ugyanúgy valahogy meg kell keresni azokat a dolgokat, amikről már itt is most beszéltünk. Az mindenképpen bonyolította a dolgot, hogy egy olyan korban és egy olyan szituációban találja magát, amiben én, hála Istennek, nem.

LS: Azt azért el kell mondanunk, hogy utolsó pillanatban született meg végül is ez a konkrét rendezői döntés. Ennek Bence volt a legnagyobb felhajtója, ugyanis az ő szemszögéből nagyon nehezen játszható a karakter, hogyha egyszerre akartunk volna “két kapura játszani, vagyis egyszerre akarom kommunikálni azt is, hogy ő tette és azt is, hogy nem ő tette, hiszen ettől bizonytalan lesz a néző, hogy akkor most mi a valóság és mi nem az, melyik változatot higgyük el. És hát Bence kérte, hogy akkor most döntsünk erről, úgy közelítjük meg, hogy ő tette, vagy úgy, hogy nem.

HB: Igen, de azt ne mondd el, hogy mi hogy döntöttünk.

LS: De ezt elmondom, hiszen végül is úgy döntöttünk, hogy igen, ő az elkövető, ezt felvállaljuk és akkor Bence ezzel a karakterverzióval vált eggyé.

HB: Azt nem tudom, hogy eggyé váltam-e, de ez onnantól kezdve mindenképpen egy nagyon meghatározó körülmény, ami rányomja a bélyegét az összes többi jelenetre.

Most egy kicsit visszatérnék a történelmi kontextusnak kérdésére. Személyes ismereteitek szerint van már olyan film, ami a csehszlovákiai magyarok akár két világháború közötti, akár második világháború utáni helyzetéről szól?

HB: Húha, nem tudom, nehezet kérdeztél.

LS: Biztosan van, de nem tudok most egyet sem mondani.

HB: Én gondolkodok, csak nem is tudom, hol keresem.

LS: De hiszen most került a mozikba a Borbély Szandinak a…

HB: Ema a smrtihlav (Emma és a halálfejes lepke), ugye?

LS: Igen-igen, ez a filmje szintén ’45-ben játszódik, ha jól tudom, de én még nem láttam.

De egyébként akkor ehhez kapcsolódóan mit gondoltok, mi lehet annak az oka, hogy nem kapnak akkora publicitást az ilyen filmek megjelenései vagy hogy alapból nincs is túl sok film, ami ezzel a témával foglalkozna?

LS: Szerintem nagyon fontos az, hogy autentikusan nyúljunk hozzá egy adott témához, és szerintem az, hogy most ez a film ennyi moziban van, és ilyen sokan nézik, az annak köszönhető, hogy egyrészt kiválóan eljátszottátok a szerepet, másrészt viszont, hogy a nézők is érzik és értékelik, hogy autentikusan közelítettük meg ezt a kérdéskört, nem próbáljuk meg lenyomni a véleményünket senki torkán, nem akarjuk senkinek megmondani, hogy mit gondoljon, sokkal inkább egy izgalmas rejtélyt, egy izgalmas történetet adunk át úgy, hogy a néző közben történelmi ismeretekkel is gazdagodhat. Szerintem erre mindig van igény, és ismét a Borbély Szandinak a filmjét fogom felhozni, mert bár még nem láttam, de úgy tűnik, hogy hatalmasat mennek, és ennek örülök, mert mindig örülni kell egy ilyen sikernek, akkor is, ha nem mi készítettük a filmet.

HB: Nekem még az jutott eszembe, hogyha most elképzelem azt, hogy ugyanezt a projektet csináljuk, de kimondottan, mint egy játékfilm, ott biztos, hogy kéne olyan döntéseket meghozni, amivel lehet, hogy kicsit csorbítunk az igazságon, hiszen ez így már egy teljesen másik műfaj lenne. Onnantól kezdve, hogy eldöntöttük, hogy ő robbantott-e vagy nem, odáig, hogy abból a sok-sok lehetőségből, ami elénk tárulkozik, mindből egy konkrétat kellett volna választani. Szerintem eközben pont az a legérdekesebb, hogy rámutat egy olyan korra, és azokra a mechanizmusokra, amik működtek ebben a korban, és szerintem működnek ma is, emiatt pedig ennyi év távlatából nagyon nehéz kideríteni, hogy ez hogy is történt, hisz minden verzió ugyanannyira valószerű és valótlan egyszerre.

Erre az annyi év távlatából mondatra szeretnék rákapcsolódni a következő kérdéssel. Szerintetek mennyire állja meg az a kijelentés a helyét, hogy a film bejelentéséig ez a történelmi eset ez így leülepedett a szlovákiai magyar köztudatban?

LS: Elnézést, tehát az elmúlt 80 évre gondolsz?

Arra gondolok, hogy szerintetek mielőtt be lett volna jelentve a film, az emberek tulajdonképpen elfeledkeztek már erről a dologról?

LS: Nem önszántukból. Ez volt a dolgok természetes folyása, a természetes rendje. Aki tudott róla Tornalján, azt kiutasították a robbantást követően, utána még egyéb retorziók is következtek. Aki nyugatra lakott, annak esélye nem volt arra, hogy ebben az időben az újságból tájékozódott volna, amikor a magyarok épp kollektív bűnössé voltak nyilvánítva, és a magyarországi lapokat már nem lehetett Csehszlovákiában kapni. Esélye nem volt senkinek sem arra, hogy szembesüljön azzal, mi történt. A csehszlovák sajtó propagandisztikusan írt róla, ezt követően pedig, aki beszélni is akart volna róla, azt megbüntették. Tehát nem azért ült meg ez az ügy, mert közömbösek lettek volna az emberek Hancsovszky Béla története iránt, hanem egyszerűen teljes információs zár alá került ez az egész akta. És amíg meg nem történt a rendszerváltás, és a levéltárak bejárást nem biztosítottak a kutatók számára, addig ezt esélytelen is lett volna felkutatni.

Volt-e esetleg a filmnek egy olyan célja, hogy újra köztudatba hozza ezt az eseményt?

LS: Persze én úgy gondolom, hogy nem csak a nyelvében él a nemzet, hanem a filmjében is és ezért még visszacsatolnék a Bence korábbi kijelentésére, amikor azt mondta, hogy ez egy szép extra, hogy rólunk szól ez a film, de nem ez a központi szál. Nálam ez a kettő középre helyezi a mérleg nyelvét. Számomra ugyanolyan fontos az, hogy rólunk szól, mint az, hogy milyen univerzális üzenete van még emellett. Szerettük volna, hogy ha a következő tíz évben valaki azt mondja, hogy Hancsovszky Béla, akkor mindenki tudja, hogy ki volt ez az ember, és mit tett. Tudtuk azt, hogy ha ezt egy Youtube videóban megcsináljuk, akkor elérjük a 3000-es nézőszámot, utána téma elvetve, a csont megrágva, nem jutunk vele előbbre, úgyhogy azt is tudtuk, hogy egy sokkal nagyobb produkcióba kell kezdenünk, hogyha azt akarjuk, hogy ez igazán nagyot robbanjon, és most úgy érzem, mindez sikerült, de ettől függetlenül nagyon fontos az egésznek az univerzális üzenete.

Na, hát akkor nagyon örülök, hogy nem a Youtube videós megoldás mellett döntöttetek.

LS: Majd a következő projektet.

Úgy gondolom, hogy a ki meddig képes elmenni valami miatt, az akár lehetne a központi gondolata is a filmnek. És azt szeretném kérdezni, hogy számotokra ez a gondolat egész pontosan mit jelent?

LS: Kezdheted Bence!

HB: Hogy ki meddig menni hova? Nem tudom. Én ezen sokat gondolkodtam akkor is, amikor a Sanyi fölkért engem erre, meg azóta is, meg amióta megnéztem a filmet. Szerintem el lehet menni nagyon-nagyon messzire, meg hogy én is olyan vagyok, aki el tudok menni nagyon messzire. A módszereim mondjuk merőben mások, mint Béláé. Én én azt gondolom, hogy a közöny rendkívül veszélyes. Tehát az, amikor külső vagy belső hatásra elérik az embernél azt a fajta apatikus hozzáállást, hogy engem ez már nem érdekel. Na, ennél kevés rosszabb dolog van. Tehát amikor úgy állunk hozzá bármihez, hogy márpedig ez engem nem érint, akkor annak végül is csak mi fogjuk meginni a levét. Csak nagyon későn, túl későn jut eszünkbe, hogy igen, végül is ezért én is felelős vagyok, és ott hibáztam akkor, amikor azt mondtam, hogy jó, nekem mindegy.

LS: Nem passzív elszenvedői vagyunk a történéseknek. Én nagy szószólója vagyok az egyéni felelősségvállalásnak, ezért az, hogy meddig lehet és meddig érdemes elmenni, ott számomra mindig az emberélet az az a határ, amelyet nem lehet és nem szabad átlépni, és hogy az én szabadságom az nem lehet autoritatív és nem korlátozhatja más ember szabadságát.

Kiváló és nagyon fontos gondolatok mindkettőtök irányából. Most már lassan közeledünk a beszélgetés végéhez, és most szeretnék egy kicsit ilyen úgymond “kézzelfoghatóbb terepre” átmenni. Hogy értékelitek azt, hogy viszonylag sok szlovákiai magyar településen sikerült levetíteni a filmet?

LS: Számomra nem az a legnagyobb öröm, hogy a szlovákiai magyar településeken levetítettük a filmet, hanem hogy a szlovák többségű településeken is sikerült. Tehát mondok egyet, Eperjes, vagyis Prešov, vagy Pozsony. Oké, most megfogtatok, nem jut több eszembe, de ott van Kassa például, vagy Losonc, ahol azt hiszem, hogy a nyelv mérleg már inkább a szlovák irányba hajlik . Most még Nagyszombat meg Nyitra jutnak eszembe. Szóval ezt én hatalmas sikerként könyvelem el, és élem meg, hogy nemcsak mi nézzük meg a filmet, hanem megnézik a szlovák atyafik, szlovák barátaink is, és nem hiszem, hogy azzal a tudattal vagy gondolattal fognak távozni, hogy mi megtámadtuk őket, és hogy ez a film ellenük irányul, mert egyáltalán nem. Számomra ez most egy ilyen hatalmas, morális, meg kulturális elégtétel, hogy ennyi moziba és ennyi helyre bekerült ez a film, mert megmondom őszintén, ez minket is meglepett. Azt hittük, hogy csak filmklubokban fog élni a film, és most mégis a mozikban él ezt pedig nagyon pozitívan értékelem.

HB: Én is.

Köszi szépen. Esetleg vannak olyan települések, ahol nagyon szerettétek volna, hogyha sikerül levetíteni, de valamiért ez nem jött össze?

LS: Még nem, de Tornaljával voltam úgy, hogy ott nagyon szerettük volna levetíteni, és egyébként sikerült is, de nagyon féltem ettől a bemutatótól, mégiscsak a gömöriekről készítenek a nyugatiak egy filmet, úgyhogy még csak palócul se beszélünk benne rendesen, de azt hiszem, hogy hatalmas öröm övezte ezt a bemutatót, és nagyon örültek és nagyon hálásak voltak a filmért.

Ennek nagyon örülök én is. Szerintetek a film, vagy ha maga a film nem is, de legalább annak a híre a szlovákiai magyarok mekkora részéhez jutott el?

LS: Hát, legfeljebb hirdetési számokról tudok beszélni, de arról sem nagyon akarok…

HB: Meg ki tudja, mennyire tükrözi a valóságot.

LS: Igen, igen.

HB: Ez mindig egy becsapós dolog szerintem.

Jó, hát akkor menjünk is tovább. Mit gondoltok a szlovákul beszélő közönség felé, mit közvetít az, hogy lehet szlovák felirattal nézni a filmet?

HB: Szerintem ez fontos dolog. Azt gondolom, hogy ez így helyes. Ha ennek lesz valamilyen hatása, akkor az fontos, hogy a saját történetünket ne csak a saját közösségüknek meséljünk el, hanem minél nagyobb, szélesebb közönségnek, mert aztán még saját magunkba fordulnánk, ami szerintem nem jó. Ez nem csak a szlovákiai magyarokat lepi meg, hogy van egy ilyen történet, és nem hallottak róla, hanem a szlovákokat is vagy legalábbis azokat, akikkel én beszéltem. Ugyanannyira megdöbbentő számukra, és ugyanannyira faszcinálja őket az a fajta rendszer, hogy például hogyan zajlott le a bírósági tárgyalás, hogyan volt ez okoskodva, szerintem mindez a szlovák anyanyelvűeket is ugyanúgy megmozgatja.

LS: Igen, az, hogy szlovák felirata van a filmnek, azt egyrészt a nyelvtörvényt szabályozza, tehát másképp nem is mehetett volna moziba, de én is fontosnak tartom azt, hogy van szlovák felirat a filmen, sőt angol felirat is, amely elsősorban a fesztiválokon kell majd, de egyébként is nagyon fontos, hogy kommunikáljnuk kifelé. Főleg most, amikor elkészült a film, mert amíg nem, amíg csak az úgynevezett “preproductionnál”, tehát az előkészületeknél tartottunk, addig nagyon erős távolságtartást éreztem a szlovák kollégáktól. Nem azért, mert mondjuk kétségeik lettek volna a szándékaimról, hanem szimplán azért, mert egy robbantással foglalkozik a film, és van benne egy nemzetiségi konfliktus. Tehát azt érzem, hogy bár befogadóbbak az emberek, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, de azt a munkát,amit 15 évvel ezelőtt kellett volna csinálnunk, most sokkal mélyebbről kellett kezdenünk, tehát sokkal alapvetőbb dolgokat kell elmagyaráznunk ahhoz, hogy ne tartsanak távolságot sem a filmtől, sem a témáinktól.

És meddig lehet majd megtekinteni a filmet, illetve ha véget érnek a vetítések, akkor esetleg be lehet-e valahogy szerezni?

LS: Év végéig mozis disztribúcióban van, valamint november közepétől, végétől már néhány filmklubban is el lehet majd csípni. Ezután minden bizonnyal jön egy fél éves szünet, amikor csak fesztiválon lehet majd megnézni filmet, és hát ha minden sikerül, és az Úr is úgy adja, akkor egy év múlva valamelyik streaming platformon lesz majd elérhető.

Na, akkor reméljük, hogy így alakul a dolog. Esetleg magyarországi vetítések várhatóak, vagy szerepelnek a tervek között?

LS: Jelenleg tárgyalunk róla, Budapesten, valamint nagyon szeretnénk még külföldön, Belgiumban és Franciaországban is levetíteni, ezek a vetítések is tárgyalás alatt vannak jelenleg.

Értem. Na, most már tényleg közeledünk a végéhez, úgyhogy valami különösen pozitívat szeretnénk megragadni, hogy esetleg volt-e valamilyen kedvenc jelenetetek a filmben, vagy valami, amin úgy gondoltátok, hogy nagyon jó volt dolgozni?

HB: Én úgy gondolom, hogy egy társasági ember vagyok, úgyhogy én a tóparti jeleneteket szerettem nagyon. Ott tényleg azt éreztem, amikor épp hogy a Seman meghozott, kiszálltam, és ott voltak ezek a művészek, az alkotók, akiket szegről-végről ismerek, közben megjelentek azok az alkotók, akik egyébként barátaim illetve nagyon jó barátaim, az tényleg egy olyan munkakörülmény, ami kevésszer adatik meg szerintem, és ezt nagyon tudom értékelni, na és ha még robbantunk is közben, na az a csúcs…

HB: Igen, azt hiszem, az összes színész kolléga a robbantásos jeleneteket élvezte, tehát a lányok azok úgy örültek, mint mondjuk nyolc éves korukban, amikor tűzijátékot lőnek föl szilveszter éjszakáján. Na igen, ha van fegyver, meg ha van pirotechnika, akkor azért “szaftosabb” az egész. Nekem rengeteg ilyen pozitív sztorim van a forgatás minden egyes napjáról, de most egyet elmondani 20 perc lenne, szóval inkább összefoglalom azt, hogy az, ahogy ez a film elkészült, az már magában, egy hasonlóféle lázadás volt, mint Hancsovszky lázadása, amikor a pénzügyi helyzetre való tekintettel tíz stábtaggal kevesebb van, mint amennyinek lennie kellene a 20 vagy 25 nap helyett, csak 12 nap alatt forgatjuk le a filmet, és akkor én vagyok az az ember még, aki menti az egész anyagot, tehát nincs rendes data wranglerünk, hanem én csinálom ezt éjszaka, és úgy megyek Budapestre a vágóhoz, hogy otthonról gurulós kofferben viszem a számítógépet magammal, egyenesen vágsellyei állomásról. Maga ez az egész miliő, amelyben Linn Patrikkal, az operatőrrel azon agyalunk és okoskodunk egy éven keresztül, hogy hogy tudjuk a lehető legjobb vizualitással átadni mindazt, ami történt úgy, hogy nincs pénzünk nagy szetteket építeni. Tehát egy ilyen DIY, Do it Yourself, vagyis csináld meg önmagad, produkcióvá alakult át nagyon sok esetben, még akkor is, hogyha nagy volt a stáb, mondjuk 30 fő, és ugyanígy 30 fős színészgárdával dolgoztunk, de mindig ott volt az az egy plusz faktor, hogy na, oké, de most ezt nekünk kell valahogy megoldanunk, és hogy oldjuk meg, és számomra ezzel, hogy így telt az egész egy év, és ezért is tekintek erre a filmre egy ilyen különleges, “gyöngyszemként”, mert tényleg olyan dolgokat csináltunk, amiért más helyen börtönbe zárhatnának minket. A robbantásos jelenetet egyetlen egyszer vettük föl, mert nem volt időnk, és ez egy őrület volt, mert most ha nem sikerül, vagy valami baj történik, akkor mit csinálunk? Kimarad a jelenet? De lepróbáltuk előtte kilencszer, tizedszer fölvettük, és tökéletes lett. Szóval zsonglőrködtünk, és a penge élén táncoltunk, és ez egy elképesztő utazás volt.

Na, ezt nagyon jó hallani. Ezek szerint, ha az ember robbantani akar, akkor filmet kell csinálnia.

LS: Igen, jöjjenek hozzám, szívesen robbantok velük.

El tudjátok azt képzelni, hogy a jövőben dolgoznátok hasonló témájú filmeken?

HB: Én el. Nem tudom, ehhez mást nem is tudnék mondani, csak hogy szívesen csinálnék ilyet.

LS: Nagyon érdekes műfaj a misztérium, maga a miszticizmus, a képi megjelenítés, a képi asszociációk kidolgozása, és talán a következő filmes projektemmel át fogok csúszni inkább a sötétebb, misztikusabb képi világ és gondolatok felé, de eldöntöttem, hogy ezt követően mindenképp szeretnék egy vígjátékot forgatni, úgyhogy remélem, még együtt dolgozok az Hancsovszky színészgárdával.

Na, hát akkor várjuk ezeket a projekteket, de közben el is érkeztünk az utolsó kérdéshez, ami pedig az lenne, hogy így röviden összefoglalva mit gondoltok, mi ennek a filmnek a fő üzenete a 21. század embere és főleg a 21. század nemzeti kisebbségije számára?

LS: Nem hiszem, hogy az üzenetet, szűk kategóriákra kellene szabni, hogy most ennek a filmnek külön üzenete van a nemzeti kisebbség számára és a többségi nemzet számára. Alapvetően számomra az a legfontosabb üzenete, hogy ne ítélkezzünk, ne hozzunk gyors döntéseket, és hogy ne viselkedjünk úgy, mintha az igazságnak, a kategorikus igazságnak a birtokában lennénk, mert nem tehetjük meg, hogy így gondolkodunk Hancsovszky Béláról, az ő történetéről, és ugyanez érvényes életünk más területeire is.

HB: Nekem talán az, amiről az előbb kicsit beszéltünk. A közöny. Tehát, hogy nem szabad egyszerűen hagyni sem egyéni szinten, sem másmilyen szinten, hogy átlépjenek az emberen. Ezt akkor tudja valaki megtenni, ha mi kellőképpen apatikusak vagyunk. Nem tudom, hogy ismétlem-e magam, de pontosan ez, hogy nagyon veszélyes az, amikor egy rendszer elkezd szeletelni, és egyesével vannak kivéreztetve bizonyos rezortok, és a többiek addig nem szólnak, amíg őket ez nem érinti, hiszen “minket ez nem érint”. Amikor odajut az emberre a sor, akkor meg már kiáltana, csak már nincs kinek. Ezzel óvatosnak kell lenni. Szerintem ez a film valahol erről is szól, és ez szerintem nagyon fontos és szép üzenet, nem szabad hagyni, hogy eljusson a társadalmunk addig a pontig, amiben a Hancsovszky Béla jelen volt, mert onnantól kezdve sok jóra nem számíthat az ember.