Egy optimista jóslat

A szavak abban az interjúban hangzanak el, amit a legfontosabb élő orosz ellenzéki a Times Radiónak adott – Bill Browderrel, a Magnyitszkij-törvények apostolával együtt. Ami tápot adhat az optimizmusnak:  Kara-Murza csodálatos ember, Cambridge-ben végzett, eredeti szakmája szerint történész, és Oroszországot vallja hazájának, életben van, és most szabadon beszélhet.

Putyinék kétszer mérgezték meg, majd 2023-ben bebörtönözték. A vád eredetileg az volt, hogy „rágalmakat terjesztett az orosz hadseregről” az arizonai Képviselőházban mondott beszédében, amikor elítélte az ukrajnai inváziót. Ehhez aztán hozzácsapták a hazaárulást és a „nemkívánatos szervekkel való együttműködést, és 2023-ban huszonöt évre ítélték. Meg volt győződve, hogy börtönben fog meghalni, de idén augusztusban, a hidegháború óta példátlan fogolycsere-akció keretében csodával határos módon kiszabadult.

Kara-Murza tétele az, hogy Putyin kudarcot vallott Ukrajnában. Az a terve, hogy rapid úton megdönti a törvényes – nem mellesleg demokratikus – ukrán rendszert, és elfoglalja a szomszéd ország nagyobbik részét, nem valósult meg. Hozzáteszem, a geopolitikai helyzet a moszkvai rablógyilkos szándékával nagyjából ellentétesen alakult.

Az, hogy idegen katonák vannak orosz földön, tagadhatatlanul megaláztatás a rezsimnek, és a közvélemény valóságos állapotát lehetetlen megítélni ott, ahol egyszerű véleménynyilvánításért bárkit bebörtönözhetnek.

Ami gondolkodásra ad okot, az a magabiztosság, amivel Kara-Murza a demokrácia – nem valamilyen ideális, de „normális, békés” állapot eljövetelét jósolja. Éspedig történeti párhuzamok alapján: a cári önkényuralom és a Szovjetunió is váratlanul, „szó szerint három nap alatt” omlott össze.

Ez tökéletesen rímel Niall Fergusonnak arra a megfigyelésére, hogy a birodalmak nem hosszú hanyatlás után buknak el, hanem nagyon gyorsan, egyik napról a másikra. Azok után, hogy végtelenül hosszú életűnek látszottak. Figyelmeztető jelek nélkül, de elkerülhetetlenül.

De miért váltaná demokrácia a putyini autokráciát?

Itt két tendenciáról van szó. Az egyikről, a liberális demokrácia válságáról, vonzerejének és politikai erejének viszonylagos vagy abszolút gyengüléséről sok tekintélyes szerző írt az utóbbi évtizedben. Helyesebb volna liberális, képviseleti, procedurális demokráciáról beszélni. A demokráciának az eddigi tapasztalatok szerint ez az egyetlen tartósan működő válfaja.

A „képviseleti” azt jelenti, hogy nem a pillanatnyi többség érdeke vagy véleménye dönt a kormányzás bármely kérdésében, mint egy népszavazáson. Hanem a sokrétűen tagolódó politikai közösségben – a jobb érthetőség kedvéért: társadalomban – az érdekeket és szenvedélyeket pártok jelenítik meg a szabadon és tisztán megválasztott parlamentben.  A pártok koalíciót alkotnak, vagy a tagoltságnak megfelelően maguk is koalíciók, és a kormányzati döntések az érdekek és szenvedélyek eredőjeként születnek.

A „procedurális” meg arra utal, hogy demokrácia nem ott van, ahol a kormányzó hatalom megfelel bizonyos felkent személyek – állampárti propagandisták, az egyik csoport szakértői vagy értelmiségiek – által meghatározott mércéknek (különös tekintettel az egyenlőségre), hanem ott, ahol mindenkire egyformán és kötelezően vonatkoznak a demokratikus intézményrendszer szabályai (különös tekintettel a szabad és tisztességes választásokra).

A bajok ott kezdődnek, hogy a képviseleti rendszert, ezt a rendkívül sikeres, jellegzetesen nyugati konstruktumot nem általános választójogra tervezték, nem olyan viszonyokra, ahol a választók nagy része – egyes akár abszolút többsége – a kormányzattól mindennemű egyenlőtlenséget csökkentését követeli, és főleg nem olyan világra, melyben tudományosan megtervezett és kicsiszolt eszközökkel lehet a kívánt irányba hergelni és butítani a szavazati joggal bírók tetemes hányadát.

Szabadság és egyenlőség konfliktusát Eötvös József már 1848 után alaposan kielemezte, de úgy látszik, a XXI. századra végleg felülkerekedett az egyenlőség elve, minden alakváltozatában. És ilyen viszonyok között annak, aki hatalomra – vagy még több hatalomra – tör, mindegy, hogy milyen ráción inneni szenvedélyt vagy érdeket használ ki.

Amikor tehát a nyugati világban egyre többen szavaznak – szabadon és tisztán – „populistának” és „autokrata” hajlamúnak bélyegzett politikusokra, vagy szimpatizálnak ilyenekkel, akkor nem azért teszik, mert a demokráciánál jobban szeretik az elnyomást, hanem mert az a politikus több egyenlőséget vagy ellenkezőleg, több szabadságot ígér. Amire éppen van kereslet. Ez a képviseleti, procedurális és a régi értelemben vett liberális (szabadelvű) demokrácia romlását jelenti, szerencsétlen esetben a vesztét..

A másik tendencia szintén visszafordíthatatlan és globális méretű, viszont a demokrácia térhódítását segíti. Ez pedig nem más, mint az urbanizáció s ami együtt jár vele, a városi középosztály megerősödése. Szerintem erről beszél Kara-Murza. A demokrácia a szabadság elvének megfelelő politikai rendszer, és a városi középosztálynak érdeke a szabadság. Ha megrázza magát, eszközei is vannak, hogy elérje.

Az Orosz Birodalomban a négyötödrészt írástudatlan parasztság aránya 90 százalék fölött volt. Ugyanazon a területen, beleértve az Oroszországi Föderációt, ma hatalmas városok vannak jól képzett és gazdagodni vágyó, de legalább a jólétéhez ragaszkodó középosztállyal. A két legnagyobb város, Moszkva és Szentpétervár lélekszáma az összlakossághoz viszonyítva 12,7 százalék – az első és utolsó cári népszámláláskor, 1897-ben a mai területre vetítve 3,4 százalék volt, az életminőség és az iskolázottság különbségét el se lehet mondani.

Nem véletlen, hogy Putyin – a „retteg” szó az ő esetében nem alkalmazható, de mondjuk úgy, paranoid módon tart attól, hogy a posztszovjet térség nagyvárosi középosztály által végrehajtott színes forradalmai átterjednek Oroszországra. Ezért került sor a 2012-es represszív fordulatra, ezért igyekszik meggyilkoltatni kritikusait meg a lehetséges ellenzéki vezéralakokat, ezért démonizálja a Nyugatról támogatott civileket, és ezért zúdítja minden dühét az Euromajdan utáni Ukrajnára.

Nyugaton, éppen ott, ahol győzött a liberális (képviseleti, procedurális) demokrácia, az utóbbi évtizedekben válságba került a föntebb talán túl tömören és persze hézagosan ismertetett okokból. Ahol viszont 1945 után hiányzott – a világ többi részén –, ott több az esélye. Kiváltképp a volt Szovjetunió területén és az Oroszországgal közvetlenül szomszédos országokban, ahol történelmi tapasztalat van arról, milyen az, ha egyáltalán nincs szabadság.

Hogy ebben a koordinátarendszerben a 2024-es Magyarország hol helyezhető el, az egy másik feladvány. Folyton erről írok, de a közeljövőben újra megpróbálom, Kara-Murza lendületet adott.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.