Ellenzéki tévhitek

Az ország folyamatos kirabolhatóságát fenntartó bűvészmutatványok terepe a múlté, a harag gyülemlik, úgyhogy a kormányváltásra is az esély nagyobb, mint eddig bármikor. A rendszer megváltoztatása azonban az ellenzéknek eddigi alakváltozataiban sem jutott eszébe, holott, mondom, arra is szükség lenne. És – legkiválóbb barátaim némelyikével ellentétben – nem látom azt, hogy most eszébe jutna.

A címben olvasható „tévhit” nem egészen jó szó, mert magában foglalja a hit elemét, aminek a magyar nyelvben patetikus felhangja van.  Egy kicsit az „érvelési hiba” kifejezés is mellévisz, mert nincs mindig realizált érvelési helyzet. Itt igazából a megismerési folyamat hibáiról van szó, tehát hibásak lehetnek a premisszák is, a konklúzióhoz vezető műveletek is.

Fogalmazzuk akárhogy, ezekkel a kognitív hibákkal mostanában egyre sűrűbben találkozhatunk az ellenzéki beszédben, Magyar Péter hívei s ellenfelei részéről egyformán.

Még egy módszertani kérdés. Amikor tévhitről vagy gondolkodási defektusról beszélek, nem zárom ki, hogy azoknak, akik erről vagy amarról meg vannak győződve, igazuk is lehet. Nincsenek lehetetlen események, csak kis valószínűségűek vannak. (Az, hogy holnap nyugaton kel fel a nap, nem lehetetlen, csak végtelenül kis valószínűségű.) Politikában pláne nincsenek. De azért ajánlatos számolni a valószínűségek mértékével. Kezdjük hát.

1. tévhit. „Orbán rendszerét meg lehet dönteni választáson.” Negatív formában: „Hülye (kishitű, Orbán szekerét tolja), aki azt mondja, hogy a rendszert nem lehet megdönteni választáson.” Nos, mind a pró („lehet”), mind a kontra („nem lehet”) kijelentés túlzás.

A magyarországi rendszer nem demokrácia, s ezen belül a választások sem demokratikusak. Ha pedig nem demokratikusak, akkor a megnyerésüknek nem az eredménye, hanem (elő)feltétele a rendszer forradalmi mértékű megváltozása, ha csak epszilonnal előbb is.

A magyar valóságra lefordítva: még ha a mostani hatalom nem rendelkezne erőszak-monopóliummal (oly módon is, hogy tisztességtelen operatív csápjai átjárják az egész államapparátust); és ha nem volna összehasonlíthatatlanul több erőforrás (pénz, kapcsolatok, üzleti és zsarolási pozíciók) plusz durva propagandafölény birtokában, a választási törvény akkor is kétharmados lesz a mostani alkotmányos rendszer végezetéig. A Fidesz-KNDP-nek pedig kétharmada van. Azaz a kormányzó hatalom bármikor úgy változtathatja meg a szabályokat, ahogy neki kedvező.

Látni mindenki látja, aki nem érdekelt a politikai vakságban: a mostani időszakban egyre nő a Fidesz-KDNP választási vereségének esélye, hacsak a kormányoldal nem követ el valamilyen durva csalást (amire szintén megvan a technikai lehetősége). De ha a trend nem fordul meg, a feltételezett választási győzelem után – igyekszem nem riasztóan fogalmazni – akkor is heves konfliktusok várhatók. A rendszert ugyanis nem demokratikusból demokratikussá, nem szabadból szabaddá átalakítani hatékonyan csak forradalommal lehet. Sehol nem ment másképp. Mondom, hatékonyan. Ahol megpróbálták elintézni forradalom, tömeges kockázatvállalás nélkül, ott meglett a böjtje. (Néha eszembe jut, hogy az egyre hamisabban hangzó magyarországi 56-kultusz nem ezt az elmulasztott kockázatvállalást óhajtja-e kompenzálni.)

Forradalom pedig nem azért szokott kitörni, mert hosszúak a kórházi várólisták és késnek a vonatok, hanem a szabadság hiánya miatt. De ha nem hiányzik elegendő, kockázatot is vállaló polgárnak az intézményekkel garantált politikai szabadság, a verseny gazdasági szabadsága és a társadalmi cselekevés szabadsága, akkor marad a rendszer.

Továbbá: egyáltalán nem lehet kizárni a mostani hatalmi elit visszatérését. Nem tűnik el a semmibe sem egy pillanat, sem egy hét, sem egy év alatt. Visszatért Kaczyński és Ziobro 2015-ben, visszatért Fico, pedig Lengyelországban és – Magyarországhoz képest – még Szlovákiában is demokratikusak a viszonyok, nem járja át a hatalom micéliuma ennyire, kitéphetetlenül a politikai intézményrendszert, a gazdaságot, de még a civil életet is. Nem fűnyíró kell ide, hanem eke.

Magyarországon tehát a kormányzó hatalom bármikor úgy változtathatja meg a szabályokat – saját megválasztásának a feltételeit –, ahogy neki kedvező. És a jogászi-hatalomtechnikusi csapatnak baromi rutinja van abban, hogy pontosan úgy és akkorát módosítson, hogy az ne lépje át tartósan az ellenzék – amúgy sajnálatosan magas – ingerküszöbét. Jellemzően nincs olyan radikális változtatás, amiért a népek kimennek az utcára, csak a számokkal variálnak egy kicsit valamilyen felbérelt ügyvédi irodában, minden dráma nélkül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy most, amikor minden eddiginél erősebb az ellenzék, ez a hatalom megőrzi-e taktikai érzékét.

Ami pompásan bevált például a legutóbbi parlamenti választás előtt is: miután a hatalmi többség 2020 decemberében minden értelmes indokolás nélkül – az országos listaállítás limitjének megváltoztatásával – úgy módosította a választási törvényt, hogy az akkor még számos, nagyjából hasonló nagyságrendű ellenzéki párt feladja saját arcát, és egyetlen pártként viselkedjen, mert akkor könnyű elbánni velük – ezek a pártok szófogadóan betartották az új játékszabályokat, mondhatni, belső paranccsá tették őket, és meggyőződéssel hirdették, hogy az ellenzéki összefogás az egyetlen út. Mindenki adja fel saját arcát. Ha valaki nem ezt mondta, az hülyének vagy árulónak minősült.

Ennek jegyében egyeztettek közös „egyéni” képviselőkről, listáról, miniszterelnök-jelöltről, programról, közös mindenről. Ment a közjogi fantáziálás arról, hogy mi a teendő, ha az egyedüli üdvözítő taktika csak egyszerű többséget eredményez. Végül is maradt a Fidesz-kétharmad, sőt megszilárdult. Az egyesült ellenzék 2022 tavaszán elszenvedte addigi legsúlyosabb vereségét.

A mostani törvénymódosítás, aminek célja a budapesti választókerületek számának csökkentése, az úgynevezett óellenzéket meglepetésként sokkolta. Atombombát emlegettek. Magyar Pétert viszont nem érte váratlanul az akció, sőt a további barkácsolásra is fel van készülve (különös tekintettel a bekerülési küszöb leszállítására). Észszerűen megállapítja, hogy a győzelem után „természetesen” meg kell változtatni a választási törvényt (25.50-nél). Arról azonban nem beszél, hogy ez milyen mélységben történne meg, és hogy miként, ha a TISZA Pártnak a mellé állókkal együtt sem lenne kétharmada.

A 2. és 3. tévhit, mondjuk úgy, az elsőnek egymást kiegészítő két segédtétele. Tehát (2.) „A magyarországi rendszer nem demokrácia, de attól még választáson meg lehet dönteni.” (3.) „Magyarország mégis demokrácia, csak hibás, és demokrata ember úgy cselekszik, ahogy demokráciában szokás, tehát részt vesz a választáson.”

Akik a 2. tévhitet vallják, figyelemre méltó gyakorisággal minősítik a rendszert diktatúrának, sőt fasiszta diktatúrának, és joggal fel lehet vetni ellenük (a kormányoldal nem is hagyja ki a ziccert), hogy akkor miért indulnak a választásokon, és ülnek be a parlamentbe. A 3. tételt és a vele járó ellentmondásokat nem szokták végiggondolni, inkább szellemi kényelemszeretetről van szó, de következik belőle egy újabb,

4. tévhit: „Demokráciában a kormányok a rossz kormányzásba buknak bele alkotmányos úton. Orbánék rosszul kormányoznak, tehát a megbuktatásukhoz minél több embernek minél hatásosabban kell tudomására hozni, hogy rosszul kormányoznak.”

Az ellenzéki politikusok és híveik körében dogmává lett, illetve az maradt, hogy az Orbán-kormányt választáson lehet és kell megbuktatni. Vagyis az alkotmányos rendszeren belül. „A forradalom ugyanis szükségképpen erőszakkal jár” (5. tévhit), tehát tabu. (Valójában a tömeges  megmozdulásoknak éppen akkor van nagyobb esélyük a sikerre, azaz a hatalomváltásra, ha erőszakmentesek.) De rendben, ezt a meggyőződést úgysem lehet megingatni.

Induljunk hát neki a választásoknak. Mivel az ellenzék, így a messze legnagyobb ellenzéki párt egyetlen közeli célja Orbán legyőzése az eleve manipulált választásokon, a kívánatos választási eredmény a mandátumok és így a szavazatok döntő többségének besöprése. (Az aránytalan választási rendszerben az egyszerű többséghez 50 százaléknál kevesebb szavazat is elég, kétharmadhoz 50-nél egy kicsit több százalék kell, de nem sokkal.) A többségi logika alapján pedig olyan témákkal kell kampányolni – azaz Orbánt támadni – „amik az embereknek igazán fontosak”.

„Az embereken” a politikailag aktív népesség, más szóval a szavazók zöme értendő. A témák pedig – nem ebben a cikkben fogom elemezni, hogy miért – három fő csoportra oszthatók. Az egyik az állami ellátási rendszerek és szolgáltatások gyalázatos minősége (oktatás, egészségügy, gyermekvédelem, vasút). A másik az alacsony reáljövedelem, különös tekintettel azokra a mutatókra, melyek megváltoztatásához az államnak van, lett volna vagy lenne hatalma és jogköre (minimálbér, nyugdíj, infláció). A harmadik az, ami a rendszeralkotó korrupcióból a felszínen látható: Mészáros Lőrinc jachtja, az alcsútdobozi főhercegi birtok stb. stb.

Ám mindezek nem a rossz kormányzás jelentéskörét fedik le (azt, amibe demokráciában a kormányok belebuknak), hanem a rossz kormányzáson belül is egy behatárolt területet. Ezek sok állampolgár életét megkeserítő vagy minden ép erkölcsi érzékű ember számára felháborító dolgok. De nem ez (6. tévhit) a „lényeg”. (Azért nem írom, hogy elviselhetetlenek, mert már olyan tömegben kapunk róluk hírt, hogy önvédelemből rég működésbe léptek az elhárító mechanizmusok. Magyarán a közember beletompult. De nem ettől nem ez a lényeg.)

Amikor tehát Magyar Péter 30 beszédhang/s sebességgel belefojtja a szót a választási stratégiájáról érdeklődő riporterbe, mondván, hogy „nem ez a lényeges kérdés”, hanem az, hogy milyen felháborító állapotok uralkodnak a gyermekotthonokban, akkor erkölcsileg kikezdhetetlen, amit csinál, mert kit ne rázna meg a gyerekek megaláztatása és szenvedése, egész további életük tönkretétele. De politikailag félrevezető, mert a nemzedékekre kihatóan gyalázatos kormányzás oka nem (7. tévhit) Orbán személyes elvetemültsége, hanem a demokrácia és a piacgazdaság hiánya, a civil társadalom elnyomása. Vagyis az, hogy a mostani uralmi elit politikailag és gazdaságilag ellenőrizhetetlen, nincs fékje és ellensúlya.

A közbölcsesség szerint a demokrácia és a piacgazdaság hiánya, a civil társadalom elnyomása elvont témák, „nem érdeklik az embereket”, a közmondásos Mari néninek és Jóska bácsinak nincs hozzájuk kanala, tehát olyan kampányban, aminek célja a döntő többség támogatásának megszerzése, használhatatlanok. Ezt nem nevezem tévhitnek, mert tudtommal is így igaz.

A felmérések ránézésre azt bizonyítják, hogy a taktika beválik, hiszen a TISZA nemcsak megelőzte a Fideszt, hanem a fölénye lassanként nő is: a politikailag aktívak majdnem fele tartósan az előbbit támogatja, míg az utóbbi tábora észlelhetően lemorzsolódik. De két okból is ajánlatos az óvatosság.

Egyrészt mert Magyar Péter ezzel azt erősíti meg híveiben, hogy (8. tévhit): „A rossz helyett jó kormányzás egyenlő a rendszerváltással”. Azaz a harmincnégy éves népaltatást folytatva legitimálja a rendszert. Miközben a rendszer (rezsim), amin változtatni kéne, nem a kormányzás minőségéről szól, hanem a hatalmi viszonyokról. Politikai szinten arról, ami az állampolgárokat (a mindenkori elitek harmincnégy éve tartó nevelőmunkájának eredményeként) nem érdekli: az alkotmányos alapintézmények rendszeréről. Szabad, tisztességes és arányos, a politikai közösség tagoltságát megjelenítő választások, masszív fékek és ellensúlyok, amik Magyarországon majdnem teljesen hiányoznak.

Másrészt: ahogy nézem, sem az „óellenzék” címkével megbélyegzett szegmens – kiváltképp a DK politikusai s híveik –, sem Magyar Péter követői nem akarják észrevenni, mennyire ugyanazt mondja az ellenzék új vezéralakja, amit a régiek mondanak évek óta. Nem egyszer szó szerint. Ami a közvélemény-kutatások szerint a legtöbb válaszadót foglalkoztatja, azzal praktikus a politikusnak foglalkoznia: megélhetési válság (amiért az állam felel), egészségügy (állami), rosszul működik az állam stb.

Amiből az következne, hogy ugyanazt kell mondani, amit eddig éveken át hiába ismételgettek tüntetéseken és nemzeti ünnepeken, csak az a lényeg, hogy más mondja (ne Gyurcsány pl.), és több szónoki tehetséggel mondja. Ez szerintem ugyancsak tévhit, de legyen ennyi elég mára. Innen folytatjuk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.