Ellenzéki tévhitek 2. – Hol a team?

A tbiliszi videóból kivágott 1 perc 41 másodpercről a 2006-es budapesti tévéostromnak az az epizódja jutott eszembe, amikor ennél jobb időben, egy langyos szeptemberi estén Toroczkai (ma a Mi Hazánk parlamenti frakcióvezetője) hívei vidáman odaálltak a lanyha vízsugár alá, mint a gyerekek, akik egy kánikulai napon hancúroznak a kerti slag körül.

A történeti háttérről pedig alighanem csak nekem van tudomásom (meg azoknak, akik élnek a harminchat évvel ezelőtti érintettek közül). Amikor 2007-ben megpróbáltam utánajárni, miért ilyen béna, a közrend és a demokratikus hatalom fenntartására is alkalmatlan a gyülekezési törvény (most látom, akkor is a tévhitek cáfolatára járt az agyam), a Magyar Országos Levéltárban elém került egy feljegyzés 1988-ból.

Eszerint az akkori belügyminisztérium Lengyelországból hozatott vízágyúkat, mert addig nem voltak ilyen korszerű eszközei. Szidom magamat, amiért nem írtam fel a dokumentum jelzetét, de hát egyszerű újságíró voltam, nem gondoltam bele, hogy igazából történettudományi kutatást végzek, és egyszer még szükség lesz precíz forrásmegjelölésre.

A leszűrhető lényeg az, hogy 1988-ban a magyar államhatalom olyan megmozdulásoktól tartott, ami ellen vízágyút kell bevetni, és a lengyel diktatúrától kért segítséget, aminek volt tapasztalata az ellenállás erőszakos letörésében. Aztán nem volt szükség masszív erőszakra, nem volt olyan demonstráció, ahol a kormányzat számára riasztó méretű tömeg a diktatúra helyett a demokráciát és az orosz függés helyett a nemzeti függetlenséget követelte volna.

Az úgynevezett rendszerváltás békésen lezajlott, erre majdnem mindenki nagyon büszke, és legközelebb (tudomásom szerint először és utoljára, minden kiigazítást szívesen fogadok, tényleg) 2006-ban használtak vízágyúkat. Talán pontosan azokat, amiket 1988-ban megrendeltek, mert a rendszerrel szembenállók akkor vállalták azt a kockázatot, hogy az állam alkalmazza ellenük az erőszak-monopóliumát. Ami meg is történt; október 23-án pedig véresen. Más kérdés, hogy amit az ellenállók és mozgatóik akartak, nem a demokrácia volt.

Akkor már megkezdődött a posztkommunista térségben a színes forradalmak sorozata. Mondhatjuk, hogy 2006–10-es magyarországi eseménysor volt első színes ellenforradalom, aminek végén a tömérdek hibával terhelt demokráciát nem demokratikus rendszer váltotta fel, annak megfelelően, amit egy tudatosan más rendszerre törekvő ellenzéki élcsapat akart – a kockázatvállaló harci gárdájával, az államapparátus együttműködő részével, a választott kormányzat működését megbénító tiltakozó tömeggel és a politikai közösség többségével együtt.

Tbilisziben megvannak az új színes forradalom feltételei, nevezetesen a részvételi arány – a 3,7 milliós országban a kétszázezer tiltakozó bőven meghaladja a Chenoweth-szabályban szereplő 3,5 százalékot –, és nagyon erős volt a kettős trigger: a választások elcsalása és az uniós csatlakozási tárgyalások felfüggesztése (utóbbi természetesen a „nemzet sajátosságokra” hivatkozva, ami Georgiában is a kormány Kreml-cselédségét és a korrupció korlátlan szabadságát jelenti).

A másik oldal is tanul, persze, így 2020-ban, Belaruszban terrorral, kifárasztással és orosz segítséggel sikerült leszerelni a békés színes forradalmat. De ha Magyarországon, a 2024 utáni években minden fontos feltétel hiányzik, akkor nem lesz hatalomváltás.

Foglaljuk össze a tisztázás kedvéért: Georgiában a szó mindkét értelmében kritikus tömeg nem közvetlenül a rossz kormányzás és a hatalmon lévők erkölcstelen magatartása miatt tiltakozott. Ilyen okból működő demokráciában szoktak tüntetni, a rezsimváltás igénye nélkül. Hanem a rendszer (rezsim) mint hatalmi struktúra lényegéhez tartozó bűnök miatt – amilyen a választások elcsalása (vagyis a demokrácia semmibe vétele) és egy zsarnoki, bűnöző eurázsiai birodalomtól való függés (a nyugati szövetségi rendszerekhez való csatlakozás helyett).

Az első részben nyolc tévhitet soroltam fel (plusz egyet a végén, de ahhoz nem ragaszkodom, illetve önmagában még nem tévedés). Ezek mind a kormányváltás és rendszerváltás közötti különbségnek, valamint a kettő viszonyának a tisztázatlanságával függenek össze. S azzal is, hogy az Orbánnal elégedetlenek számára nem világos a rendszer fogalma; másfelől Magyar Péter számára vagy nem világos, vagy úgy tesz – de nagyon hihetően –, mintha nem lenne az.

9. tévhit: „A választási eredmény arányos a kormány kormányzási és az ellenzék kampányolási teljesítményével.” Itt ütközik ki az ellenzék provincializmusa, a magyar(országi) politikai-gazdasági világba, magyarán az Orbán-rendszerbe való bezártsága. Hogyan is változtathatnák meg, ha csak azt látják belőle, amit magából mutat?

Egyrészt nem feltételezik, másrészt összeesküvés-elméletnek minősítik, hogy ezen a két szereplőn kívül más is beleszólhatna a magyar választásokba, másrészt elképzelésük sincs a politikai technikákról, amiket az uralmi elit alkalmaz ellenük.

A román elnökválasztás tökéletesen szemléltette, hogy bármiféle belső politikai folyamat nélkül, szinte a semmiből akár két hét alatt föl lehet futtatni egy győzelemre esélyes jelöltet egy kínai és egy orosz technológia, TikTok-videók és a Telegramon folytatott szervezés segítségével. (Igaz, a legutóbb nyilvánosságra került dokumentumok szerint már 2022-ben megkezdődött az építkezés, akkor hoztak létre számos hamis felhasználót.)

Az embernek az a benyomása, hogy az oroszok kísérleti terepnek használták Romániát, sikerülhet-e úgy átalakítaniuk egy velük szemben álló NATO-tagállam hatalmi szerkezetét, ahogy az nekik a legalkalmasabb.

Persze nem ez az első eset a rendszerbe való fejlett, „mérnöki” beavatkozásra, és nem is feltétlenül kellenek hozzá nagyon az oroszok, elég, ha valaki érti a módját (mindenkinek szeretettel ajánlom a Brexit: Háborúban mindent szabad című brit filmet). Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem összeesküvés-gyakorlat.

Az orosz vagy orosz sugallatú akció, ha volt ilyen (valószínűsíthető, hogy volt), sikert ért el, akármi lesz az eredmény a második fordulóban (egyelőre Georgescu látszik győztesnek). És számítsuk hozzá, hogy Magyarország Romániához képest védtelen. Ott, mondhatni, túl erősek a nemzetbiztonsági szervek, az a baj – és még nekik is váratlan sokk volt Georgescu berobbanása. A demokrácia intézményrendszere alapjában véve működik – az Alkotmánybíróság, bár nem mentes az elfogultságoktól, jóváhagyta az első fordulós eredmények újraszámlálását, marad a jobboldali liberális jelölt a második helyen.

Magyarországon az intézmények nem működnek. Az államapparátus nemzetbiztonságilag érzékeny része, a külügy vagy a Honvédelmi Minisztérium átjáróház a keleti adatrablók számára, és senki sem bukik bele. Az Alkotmánybíróságot és a Kúriát a Várszínház ellenőrzi, a Nemzeti Választási Irodát dettó, a választási szoftver az állam, vagy a kormány kezében van. Nincs olyan alkotmányos intézmény, amelyik vagy aki fellépne a romániaihoz (moldovaihoz, georgiaihoz) hasonló, belső erőkkel összejátszó külső beavatkozás ellen.

10. tévhit. Amit legkiválóbb és politikailag legélesebben látó barátaim közül is többen mondanak: Magyar Péter valójában tudja, hogy a kormányváltás nem rendszerváltás, de a magyar politikai közösség, illetve annak a választás megnyeréséhez kellő többsége annyira éretlen, hogy azzal kell kampányolnia, „amit az emberek értenek”, amihez tudnak érzelmileg viszonyulni. Ilyen az egészségügy nyomora és az egyéni korrupció, a kis jövedelmek és a drágaság, a vasúti szolgáltatás csapnivaló minősége vagy újabban a gyermekotthonokban uralkodó állapotok.

Ugyanez magyarázná az Ukrajna elleni háború ügyében elfoglalt „ide is, oda is” álláspontját: amikor a gyermekkórházat rakétázzák az oroszok, Kijivbe siet, hogy megmutassa szolidaritását, az oroszoktól való szabadulást szorgalmazza, s az Európai Parlamentben kék-sárga pólót öltenek a TISZA képviselői, vállalván a néppárti szolidaritást  – de kulcskérdésekben nem állnak ki Ukrajna mellett, mert – így a magyarázat – idehaza nem lehet szembemenni az ukránellenes többséggel, szavazatveszteséget jelentene. 

Nem azt mondom, hogy ez a kampánytaktika nem vezethet sikerre. De nem osztom a bizonyosságot, hogy ez egy láthatatlan stratégia része a nagyobb, nemes cél – Orbán leváltásán túl a rendszer megváltoztatása – érdekében. Magyarázhatja más is.

Először is, emlékezetem szerint Gyurcsány Ferenc próbálkozott azzal („hazudtunk reggel, éjjel meg este”), hogy mással kampányolt, mint amit a választási győzelem után célként meghirdetett, és nem lett jó vége.

Másodszor, amivel nem szoktak számolni: a propaganda hatása nem ér véget a választási eredmény kihirdetésének pillanatában. Ha Magyar Péter valóban tudja, mi a különbség a jobb rendszer és a jobb kormányzás között (lásd az első részben a 8. pontot), mégis úgy tesz, mintha nem tudná, akkor híveiben a tudatlanságot erősíti meg.

Tipikus példája ennek az a sokak által üdvözölt terv, hogy a miniszterelnöki hivatalviselést maximálják két ciklusban. Valójában ez a mostani demokráciamentes állapot szentesítése. Azé a tényé, hogy a parlamenti választás valójában miniszterelnök-választás (semennyire nem különül el a végrehajtó hatalom a törvényhozótól); hogy a végrehajtó hatalom maga is centralizált és egységes (teljes mértékben a központi kormány és annak elnöke kezében van, területi önkormányzatok csak papíron léteznek, a köztársasági elnök tökéletesen súlytalan); hogy a miniszterelnök követlenül a négyévenkénti választás nyomán kerül hatalomba, az aránytalan rendszer miatt nincs igazi pluralizmus, nincs koalíciós kényszer; és ténynek fogadja el, hogy az ily módon teljhatalomhoz jutott miniszterelnök hiába kormányoz rosszul, választáson nem bukhat meg. Úgy kell törvényben előírni a távozását.

A miniszterelnöki ciklusok maximálásához kétharmados törvény kéne, de kétharmaddal be lehetne vezetni akár a ténylegesen demokratikus választásokat és a hatalommegosztást is, ha valakinek lenne hozzá politikai fantáziája. A jelek szerint nincs.

Harmadszor, még az sem biztos, egyáltalán nem, hogy ez a magyarázat. Ki tudja? Nincs rá bizonyíték.  Lehetséges, hogy Magyar Péter nem csak úgy tesz, mintha nem tudná a különbséget, hanem valóban nem tudja. Nem lehet bizonyítani ezt sem. De ha nem demokráciát követel a Facebook-oldalán, szabad, tisztességes és arányos választásokkal, valódi hatalommegosztással, hanem azt közli, hogy „dolgozunk [kik?] egy olyan társadalmi szerződés összeállításán, amelyhez jó szívvel csatlakozik a magyar emberek döntő többsége”, azaz olyan átfogó kormányzási programon, ami a nagy többségnek kedvére való, akkor a legjobb esetben is csak azt feltételezhetjük, hogy nem tudja, mire való a plurális demokrácia.

Az újkori demokrácia éppen hogy nem a számszerű többség elvén alapul. Amiben a többségnek egyet kell érteni, az a demokrácia (meg a kormányzás) intézményi és alapjogi kerete, vagyis az alkotmány. Ha viszont Magyar Péter új, demokratikus és számonkérhető alkotmányra gondol, akkor miért nem azt mondja?

Lehet továbbá, hogy tudja, mi az a rendszer, és mi az a rendszerváltozás, csak nem akarja. Ezt megint csak nem lehet bizonyítani (ahogy az ellenkezőjét sem). Jóhiszemű maradok, csak megjegyzem, hogy Magyar Péter villámgyors felfutása minimális gyakorlati politikusi tapasztalattal, lényegében csak a közösségi médiát használva, legalábbis nem zárja ki, hogy megtervezett politikai jelenségről van szó, amire más európai országokban volt már példa. Persze lehet, hogy csak a leromlott politikai közegben volt égető kereslet valakire, akiből nem árad a lúzerség.

Mindenesetre az, hogy az egész megmaradt one-man shownak; hogy Magyar mellett nincs folytonosan négy-öt, akár csak másodvonalbeli személyiség, hogy az állítólagos hatvanvalahány munkacsoport munkájának eredményeiről semmit sem lehet tudni, hogy szinte senki nem nyilatkozik sehol rajta kívül, egyszóval nem látni mellette a becsvágyó és autonóm politikusok és szakértők csapatát – mindez nem használ a jóhiszeműségnek és a változásba vetett reménynek.

De túl hosszúra nyúlt már. Folytatjuk nemsokára.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.