Megosztás
Valahogy nem tudom átérezni sem a Magyar Péter iránti rajongást, sem az ellene irányuló dühöt, nyilván bennem van a hiba. Ha kiejtem számon a „rajongás” szót, az a szabvány válasz, hogy barátom, avagy ismerősön nem rajong érte, de lássam be, Magyar Péter választási győzelme az egyetlen lehetőség a rendszer megváltoztatására.
A következő logikai (vagy annak vélt) lépés már a rajongás birodalmába visz: aki ellenzéki létére nem rendeli alá magát Magyar Péter akaratának, az Orbán győzelmét akarja, az ő malmára hajtja a vizet (hogyan kell malomra vizet hajtani?), az ő szekerét tolja (városi gyerek vagyok, életemben nem láttam még senkit, aki szekeret tol), nem kívánt közhely törlendő.
A politizáló közönséget most többek között az tartja izgalomban, hogy az eredetileg is kicsi vagy közepes méretűből kicsivé lett ellenzéki pártok sorra jelentik be, önállóan akarnak indulni a 2026-os választásokon, nem pedig visszalépni a Tisza Párt javára. Az egyetlen lehetséges(nek tartott) logikus (vagy annak vélt) következtetés az, hogy ezzel rontják a Tisza Párt esélyeit.
Legyünk precízek: a dolgok mai állása szerint valamikor 2026 első felében tartandó aránytalan, tisztességtelen, sőt manipulált választásokon fogják rontani. (A tisztességtelen itt nem erkölcsi fogalom, hanem objektív, mérhető dolog; azt jelöli, hogy a kormánypárt összehasonlíthatatlanul több erőforrást tud bevetni a maga és jelöltjei érdekében, mint az ellenzék.)
Ha most ezt elemeire bontjuk: 1. A 2026. tavaszi eseményekről nem lehet becsületesen jósolni, addig akármi történhet a világban és Magyarországon is. 2. A mandátumok többsége egyéni választókerületből jön, és aki azt állítja, hogy most meg tudja mondani, hogyan befolyásolja majd 2026 tavaszán a Tisza-jelölt eredményét például egy kutyapárti jelölt feltételes indulása a Taksony vármegyei 6. választókerületben, az csal. 3. Tapasztalatok szerint a vegyes választási rendszerekben könnyen érthető fogalom a szavazatok megosztása, illetve az okos szavazat elve. Ha tehát az ellenzéki szavazó számára a fő indíték a kormány megbuktatása, akkor meg tudja hozni azt az áldozatot, hogy egyéniben a legesélyesebb jelöltre szavaz, akármilyen szimpatikus a saját pártjnak jelöltje. Ha nem olyan erős ez a motíváció, s nem rokonszenvesebb a saját jelölt, akkor meg úgyis mindegy.
Eddig az ellenzéken belül zajló vitának arról az oldaláról volt szó, hogy miért is ne szálljanak versenybe a kis baloldali pártok a választáson. Most nézzük a kis baloldali pártok érvelését, hogy miért is kell indulniuk mindenképpen. Nos, azért van helyük a parlamentben, hogy képviseletük legyen a baloldali és liberális eszméknek, azokat pedig Magyar Péter és hívei nem képviselik.
Két tévhit rejlik emögött. Az egyikkel ellentétben Magyarországon nincs egyetemes értelemben vett bal- és jobboldal. Egyrészt a baloldal elsöprő fölényben van, a tényleges jobboldalnak nincs politikai súlya, általános a meggyőződés, hogy az egyén (orbánista nyelven: az ’emberek’) jólétéért az állam felel, amelyik ad. A jövedelmeket az állam szabja meg, és a jó kormányzás direkt mércéje az államtól járó szolgáltatások minősége. A bal- és jobboldal megkülönböztetésének helyébe az lépett, hogy az egyik oldalt (jelenleg hatalmon) a Trianon-fókuszú nacionalizmus vezérli, a másik számára ez nem központi szenvedély.
A másik tévhittel ellentétben az állampolgárok nem ideológiákra szavaznak, mondjuk liberalizmusra, szocializmusra vagy keresztény konzervativizmusra, hanem a választásokon az érdekeiket követik és szenvedélyeikre hallgatnak.
Ami az érdekeket illeti, a kormány most bajban van, mert rossz vagy nem javul a családok anyagi helyzete a gazdasági kilátások, ezt nem lehet már szómágiával elfödni, és nagy valószínűséggel nem lesz mód olyan otromba és pusztító, több billió forintos szavazatvásárlásra, mint 2022-ben. A mostani ellenzék tehát könnyebb helyzetben van, hacsak a kormány nem vet be valami szokatlanul hatékony gyűlöletfegyvert.
A politikatechnikai szempontból leghasznosabb szenvedély ugyanis a gyűlölet, a közösségi média korában még inkább így van. A Nyugat- és szomszédellenes sérelmi nacionalizmust a Várszínházban roppant alkotókedvvel variálják nemzeti konzultációról nemzeti konzultációra, beszédről beszédre, kormányreklámról kormányreklámra, nem lehet elbújni előle. És az ellenzék csak egy másik szenvedélyt tud szembeállítani vele: az Orbán-gyűlöletet, ami szintén nem egy rokokó intellektuális trilla, és alapvető politikaelméleti ismeretek sem kellenek hozzá.
Én örülnék a legjobban, ha Magyarországon, akár csak ellenzéki körökben, tényleges köz- és szakpolitikai, netán ideológiai viták folynának. De csak azt látom, hogy ugyanazok féltik az „egyeduralomra” törő Magyar Pétertől az ellenzék pluralitását és a pártok saját arcának láthatóságát, akik az előző három választás előtt mindent megtettek azért, hogy az ellenzék – Orbán kívánalmainak megfelelően – „összefogjon”, és egyetlen, ideológiai arculat nélküli pártként viselkedjék.
A legjobban 2022-ben sikerült nekik, közös listával, közös egyéni jelöltekkel, közös programmal és közös miniszterelnök-jelölttel. Akkor bukták a legnagyobbat. Dehát a magyar ellenzéki pártpolitikusok túltesznek a Bourbonokon: semmit sem tanulnak, és lehetőleg minden felejtenek. Magyar Péternek egy előnye van ebből a szempontból: nincs mit felejtenie. Hogy tanul-e? Nem akarom senkitől elvenni a reményt.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
