DAC Film: A klubtörténelemtől a sárga-kék életérzésig

A film a magyar Nemzeti Filmintézet támogatásának köszönhetően közel 620 ezer euróból készült el, az alapötlet pedig Tősér Ádám rendező fejében fogant meg, aki már hat évvel ezelőtt megszólította Világi Oszkár klubtulajdonost a lehetőség kapcsán.

Lévén, hogy a film 94 perces, nem várhatjuk el, hogy minden egyes mozzanatról említést tegyenek, és mivel szubjektív, hogy kinek mi az, amire szívesen emlékszik vissza, előfordulhat, hogy valami kimaradt az összeállításból, noha úgy gondolhatjuk, említést érdemelt volna. A készítők kronológiai sorrendben haladva próbálták összegyűjteni a legfontosabb pillanatokat a korábbi edzők és labdarúgók, valamint a klub dolgozói és a szurkolók beszámolói alapján, a helytörténészek által leírt korképeknek köszönhetően pedig gyakorlatilag nemcsak a klub történetét és mérföldköveit ismerhetjük meg, hanem a csallóközi identitást, annak szépségét és bizony kevésbé vidám oldalát is.

Senki se számítson vontatott, száraz dokumentarista előadásra, gyakorlatilag percek alatt ugrunk évtizedeket az időben, kitérve a klub indulására, az alacsonyabb osztályokban való ténykedésére, majd a föderális ligában való vitézkedésére. Sokaknak feltűnhet, hogy a ’87-es csehszlovák kupagyőzelemnél, a klub eddigi legnagyobb sikerénél csupán pár pillanatot időzünk, mintha csak amolyan felvezetésként szolgálna a hírhedt Bayern elleni meccs apropóján. A rendszerváltás során bekövetkezett mélyrepülés megtárgyalását követően, újabb, akár említésre méltó pillanatokat átugorva (lehet, hogy a dicstelen Mohseni-korszak is megért volna néhány szót) a 2008-as szurkolóverésnél kötünk ki.

Lényegében ezen a ponton körvonalazódik ki, hogy mit is jelent DAC-szurkolónak lenni Szlovákiában. Említést tesznek arról, hogy a DAC-nak mindig árral szemben kell úsznia, nemcsak a futball tekintetében, hanem állami szinten is akadályokba ütközik (lásd az említett indokolatlan szurkolóverést, amit az illetékesek máig nem magyaráztak meg, vagy a Felvidéki Harcosok nevű csoport tagjai elleni 2018-as NAKA-razziát) és így történhet meg, hogy az illetékesek semmit sem kezdenek azzal, hogy bizonyos ellenfelek szurkolói jelentősebb büntetés nélkül skandálhatják egyebek mellett a „Bi Maďara do hlavy” („Üsd a magyar fejét”) magyarellenes rigmust.

Akadnak viszont örömteli, pozitív dolgok is, amelyekre a film felhívja a figyelmet. Az akadémia kiemelkedő szerepe mellett különféle történetek, életsorsok csalhatnak mosolyt az arcunkra – például, amikor Nagy Krisztián, a DAC PR-menedzsere büszkén mutatja a klub címerét, amit még gyermekként rajzolt; ahogy a csapat szlovák nyelvű szurkolója a mérkőzéseken ugyanúgy énekli a Nélküledet, mint mindenki más; vagy, ahogy más szurkolók a DAC-nak köszönhetően találták meg életük párját.

Kétségkívül a film egyik legmeghatóbb pillanata az, amikor a tavaly októberben tragikusan elhunyt Bíró Tomi, a klub bemondója arról beszél: bízik benne, hogy sikerül megélnie, hogy a DAC egyszer bajnok lesz.

Összességében tehát a tartalmat illetően lehet némi hiányérzetünk (a klub legendáját, Éric Davist minden bizonnyal mások is szívesen látták volna), másrészt viszont azt is tudatosítani kell, hogy a végtelenségig lehetne beszélni a DAC-ról mint jelenségről, a történetéről, a sikereiről, valamint közösségépítő szerepéről. Egy biztos, a DAC Film nem is érkezhetett volna jobbkor: a csapat épp a gödörből próbál kikecmeregni a bajnokságban, miközben az őszi idényben a sorozatos sikertelenségek és gyenge teljesítmény miatt a szurkolók jelentős része hátat fordított a klubnak. A filmnek meg lehet az ereje ahhoz, hogy elültesse a szurkolók fejében a „mégis csak ki kéne menni a meccsre” gondolatot, másrészt pedig kötelező “olvasmányként” szolgálhatna minden, a klubhoz érkező új labdarúgó és edző számára, hogy lássák, mi az, amiért küzdeniük kell.