Megosztás
M.-nek fáj a térde, most. A háziorvos azt mondta, ezért nem érdemes a magánegészségügybe menni, a területileg illetékes szakrendelőben nagyon jó az ortopédia. De hát a kezeléshez előbb meg kell röntgenezni M. térdét, és oda a háziorvos nem tudja küldeni, csak az ortopédus. Ezért M. a kerületi egészségügyi oldalon időpontot kért a kerületi ortopédushoz, hogy egyáltalán beutalót kaphasson röntgenre. Ám a legközelebbi időpont az „ingyen” doktorhoz május 11. Neki pedig most fáj a térde, január végén.
M., aki nem valami távoli faluban lakik, nem is egzotikus külvárosban, hanem Budapest 1949-es határain belül, tehát elvileg szerencséje van az orvosi ellátás hozzáférhetőségével, ekkor döntött úgy, hogy mégis a magánegészségügyhöz fordul. Hogy már lelettel tudjon beállítani, megnézte egy diagnosztikai szolgáltató magáncég. honlapját, ahol három napon belül időpontot kapott röntgenre, s azzal mielőbb el tud menni egy egészségügyi magánközpontba, ahol, meglehet, ugyanaz az orvos rendel, csak sokkal előbb, mint aki a kerületben május 11-én.
A szándékot ilyen egyértelműséggel természetesen nem vágták a nép – orbánistául, hiperbárgyú kifejezéssel „az emberek” – arcába, de az eredmény láttán világos: papíron fenntartják az „ingyenes” állami egészségügyet, miközben azt, aki fizetőképes, átterelik a magánegészségügybe. Akinek nincs pénze, vagy illúziókat táplál, vagy túl messzire lakik a központoktól, annak a sorsa a fizikai elnyomorodás és a viszonylag korai halál. (A születéskor várható átlagos élettartam 2003-ban az Eurostat szerint a negyedik legalacsonyabb volt az EU-ban, a CIA Factbook 2024-re vonatkozó becslése szerint a legalacsonyabb. Alighanem az Oroszország elleni szankciók miatt, nanáhogy.)
Nem lehet azt mondani, hogy az ellenzéki megszólalók ne használnák ki a lehetőséget. A kormány, sőt a rendszer leváltásának szükségességét főképpen az állami szolgáltatások pocsék minőségével igazolják, azok között pedig főhelyen van az egészségügy, amikor éppen nincs más, hálásabb, de még mindig az állami ellátásokkal kapcsolatos felháborodnivaló. És könnyen adódik a keretezés: Orbán teszi ezt velünk.
De valóban alapállapotnak kell-e lennie, hogy az egészségügy állami szolgáltatás, és valóban úgy van, hogy ezt Orbán teszi velünk, nem pedig a nép saját magával? Emlékezzünk a 2004-es népszavazásra a kórházprivatizációs törvény visszavonásáról – kommunista kezdeményezés volt, a Fidesz felkarolta, „az egészség nem üzlet” ordítóan hazug jelszavával –, ahol a résztvevők elsöprő többsége igennel szavazott.
Emlékezzünk az orvosi kamara heves ellenállására („nemzeti kockázatközösség” a misztikus szlogen, aki nem érti, vessen magára) és a kormányon lévő szocialisták hol csöndes, hol hangosabb szabotázsára, amikor 2005 táján felmerült a magán-egészségbiztosítók bevezetésének terve. Emlékezzünk a hisztériára és a 2008-as népszavazáson is megnyilvánuló ellenállásra a vizitdíj és a kórházi napidíj körül. (Igaz, itt Gyurcsány volt a célpont, de a Fidesz jól látta, mit lehet hatásosan felhasználni ürügynek.) A nép hallani sem akart arról, hogy a privát gazdaságnak köze legyen az egészségügyhöz. Hát ez lett belőle.
És ne emlékezzünk rá, és ne lássuk, mert kevesen figyelnek oda, hogy Magyarországon megszűnt a társadalombiztosítás. Van egy röviden társadalombiztosítási járuléknak nevezett dolog (18,5 százalék, amiből az egészségbiztosítási járulék 7 százalék), amit az adóhivatal hajt be, de hogy az állam mit csinál vele, illetve, másfelől, miből kerít pénzt mondjuk a központosított kórházakra, az nem az állampolgárra tartozik. Nincs papír, nincs szerződés, nincs információ.
Ennek megfelelően az állampolgár nem tudja, mit kérhet számon, és nem is kér számon semmit, csak próbál életben maradni, és ha ráér, tiltakozni azokkal a szavakkal, amiket a helyzetből retorikai fegyvert kovácsolók ellátják. Mely tiltakozásnak semmi foganatja.
Beteg a magyar egészségügy, de a magyar állampolgárnak a saját államához való viszonya sem egészséges. Fizeti az adót, de belenyugszik abba, hogy a rablóállam, ha úgy tartja kedve, nem ad érte semmit, vagy pocsék szolgáltatást nyújt, mert ő, az állampolgár, semmit nem kérhet számon a szolgáltatón. Az állam meg röhögve eteti újabb és újabb kamukkal. És ide-oda terelgeti az állampolgár gyűlöletét, addig is elvan.
Ugyanez a helyzet az áfával. Az általános forgalmi adó a magyar költségvetés legnagyobb bevételi tétele. Mindenki fizet, mint a köles, perkálja az Európa-rekord áfát, amit az állam arra költ, amire akar, és nem lehet számonkérni rajta, mert nincs demokrácia, például feladatát ellátó parlament.
Nézzünk csak egy élelmiszerbolti számlát. A szoftver megvolna ahhoz, hogy az áfát ráírják, hiszen a pénztárgéptől az adóhivatalig eljut, és nem is lenne akadálya, hiszen amúgy rá tudják írni a havi közműszámlákra is. De azon a papírfecnin, amit az állampolgár naponta a kezébe kap, semmi nyoma az áfának, a láncokat sújt különadónak, a benzinkútnál a jövedéki adónak, amire az áfát még rászámolják. Mert még el találna gondolkodni rajt.
Az állam gondoskodik róla, hogy a polgárának ne hozza tudomására, mennyit rabol el tőle, és inkább a multikat utálja. Meg a szankciózó Brüsszelt. Ki van ez találva.
A magyar állam tudatosan tartja fenn és táplálja a gazdasági és állampolgári analfabetizmust, az állampolgárok tömegét pedig ez nem zavarja, mert nem látja. A kör bezárul. Szeretnék látni egyszer egy olyan politikust, akinek van mersze, hogy megtörje. Ígérem, akkor majd lelkesedni fogok.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
