Álom van, remény nincs

Az előző rész tartalmából: megállapodott a magyar kormányzat Trump vejének abu-dzabi üzletfelével a Rákosrendező nevű szemét- és nyomortelep eladásáról. A terv szerint az arab cég a főváros egyik feltűnő szégyenfoltja helyén csilivili új negyedet építene felhőkarcolókkal, plázákkal, luxuslakásokkal.

Általános vélemény szerint ez a „mini-Dubaj” nem lenne odavaló, s Karácsony Gergely főpolgármester stábja fölélesztett a tetszhalálból egy 2019-es szakérői tervezetet, miszerint itt parkvárosnak kéne épülnie, lehetőleg olcsó bérlakásokkal fiataloknak, enyhítvén a sokat emlegetett lakhatási válságot. S találtak is legott egy dokumentumot arról, hogy a területre egy fővárosi cégnek elővásárlási joga van, tehát az adásvétel nem jöhet(ett volna) létre.

Az új epizód azzal kezdődött, hogy a kormány visszalépett az üzlettől. Ha a nagyon ragaszkodott volna a tervhez, bevethette volna jogászait, azonban láthatóan nem ragaszkodott nagyon – a bejelentést némi lélektani felvezetés előzte meg a kormányoldali sajtóban, ott ugyanis azt fedezték fel, hogy a környezeti károk helyretétele, amit a nagykönyv szerint az eladónak kell elvégeznie, 130 milliárd forintot emésztene föl (az ingatlan vételára 50.9 milliárd volt). Nem látok bele a két, nyilván agyafúrt fél játszmáiba, de akárhogy nézem, így már nem is olyan jó üzlet.

Geológus barátom szerint a száz éven át gátlástalanul szennyezett, utána még harmincöt évig tökéletesen elhanyagolt környék méregtelenítése, netán rekultivációja csakugyan roppant összegbe kerülne, s a magyar környezetvédelmi fegyelem ismeretében még évtizedekig nem szabadna itt építeni semmmit. Ami azt jelenti, hogy a Mini-Dubaj lehet rossz, oda nem való terv, de a „Parkváros”-koncepciónak sincs semmi realitása, több okból.

A főpolgármester-választáson még egymás ellen induló Karácsony Gergely és Vitézy Dávid egységfrontot alkotott az ügyben. Megnyilatkozásaikból az derül ki, hogy nem csupán zöld elveikben egyeznek, hanem abban is, hogy ez a két önkormányzati ember – az aktív főpolgármester és a frakcióvezető – megmásíthatatlan adottságnak, örök fátumnak tartja a tényleges önkormányzatiság hiányát és ezáltal a demokrácia sorvadt állapotát Magyarországon.

Vitézy nyilvánosságnak szánt, hosszú Facebook-posztját elemzem egy kicsit.

A háttér annyi, hogy a főváros a fent említett vételárat három részletben egyenlítheti ki. Az első részletet nagyon gyorsan le kell tennie. Mármost ahogy az évek során néhánypárszor megírtam, a magyar önkormányzatoknak és kiváltképp a budapestinek nincs forgatható pénze. Nem azért, mert a központi kormányzat „szolidaritási hozzájárulás” címén újabban még azt is elveszi, ami szerencse folytán a városnak jutna főleg az itteni székhelyű cégektől, hanem mert lassan másfél évtizede nincs normatív bevétele a saját polgárainak adójából.

Ezt az állapotot a fővárosi önkormányzat és összes politikusa természetes adottságnak veszi, és eszébe sem jut követelni a megváltoztatását, vagy akár csak álmodozni róla. (Ha mégis van valaki, attól bocsánatot kérek, mély tisztelettel.)

Ezért az önkormányzatnak meg kellett találnia a 12,73 milliárd forintnyi első részlet fedezetét. Ez olyan összef, amit egy első vonalbeli magyar oligarcha zsebből kipenget (miután átcsatornéztk hozzá az adófizetők zsebéből), illetve amit a központi kormányzat arcrebbenés (plusz felelősségrevonás) nélkül kidob az ablakon (a nevezetes lélegeztetőgépek 2020-as árfolyamon 300 milliárdba kerültek).

A Fővárosi Közgyűlés tehát „döntött” a fedezet forrásáról, már amennyire a kutya vacsorájáról dönteni lehet, szó szerint idézem Vitézyt: „a MOHU-tól a hulladékkoncesszió miatti feladatátadás révén a Hulladékhasznosító Mű megvásárlásának ellenértékeként érkezett szabad felhasználású bevételek terhére fizeti ki ezt a BKM [Budapesti Közművek Nonprofit Zrt., az önkormányzati cég, amelynek tulajdonképpen elővásárlási joga van].

A viszonyokban járatlanok számára értelmezem: a Fővárosi Közgyűlés azt döntötte el, hogy bízik  kormányzatilag védett monopóliumot élvező hulladékgazdálkodási cég jóindulatában. Mire a MOHU sietősen közölte, hogy a pénz ugyan a BKM számláján van, de ilyen célra nem lehet felhasználni. A kétségbeesett ötletelés nem szabadít meg a nyomortól, a hatalomhiány és a pénztelenség elől nincs menekvés.

Továbbhaladva Vitézy posztjában: A második részletet akkor kell kifizetni, ha a Kormány teljesít bizonyos feltételeket, úgymint a vevő érdekeinek megfelelő intézkedéseket hoz, rendeletet, sőt törvényt módosít. Vitézynek fel sem tűnik, hogy itt egy adásvételi szerződésben a kormány – azaz a végrehajtó hatalom – törvények módosítására tett ígéretet a bármikori parlament helyett. Természetes is lehet az Emirátusokban, amelyeknek politika berendezkedéséhez, lám, ennyire közel állunk. Ők lehet, hogy még demokratizálódni fognak, ott semmi sincs kizárva.

Vitézy Dávidnak, a jelek szerint Karácsony Gergelynek és a Fővárosi Közgyűlésnek csak azt tűnik fel, hogy a második lépéshez a kormány maximális jóindulatára és együttműködési készségére lenne szükség. Ami eddig sem létezett, és józan ésszel ezután sem lehet számítani rá.

A harmadik részletet akkor lehet kifizetni 2039-ig, ha a kormány teljesít bizonyos infrastukturális fejlesztéseket 800 millió euró értékben. Ezt az adásvételi szerződés értelmében lehetne számon kérni. Egy lehetséges univerzumban. És ha, ha és ha mindez megvalósul, akkor megvalósulhat „az új, európai szemléletben fejlesztett zöld lakónegyed”. A maximális jóindulathoz számítsuk hozzá a mai áron 130 milliárdos (remélem, beépített korrupció nélkül becsült) rehabilitációs költséget.

Összefoglalva: ebben a rendszerben akkor lehet valami Rákosrendezőből, vegyi Mini-Csernobil nélkül, ha a következő kormányok maximális és még az felüli jóindulatot tanúsítanak a főváros iránt. Az pedig most maximálisan hiányzik, jóindulat ebben a rendszerben akkor lehetséges, ha a fővárosnak nem ellenzéki kormányzata van. (Az „ön” szócskával ez esetben takarékoskodnék.)

A rendszer megváltoztatására irányuló szándéknak azonban a Városháza környékén semmi nyomát nem látom. Vitézy (Karácsony, a Közgyűlés) a látható jelek szerint azzal számol, hogy a rendszer legalább 2039-ig marad. Biztosan kényelmes, meghitt érzés. Lehet, hogy összedől a világ, de nálunk már nincs mit összedönteni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.