München 2.0: Amerika a szégyent választotta

Vannak történelmi mondatok, amiket nem lehet elégszer felidézni. Ilyen Winston Churchill nyilatkozata az 1938-as, Csehszlovákiáról szóló, Csehszlovákia nélkül megtartott müncheni tárgyalásokról: „Úgy tűnik, nagyon közel vagyunk a háború és a szégyen közötti sivár választáshoz. Az az érzésem, hogy a szégyent fogjuk választani, és kicsit később, még a jelenleginél is kedvezőtlenebb feltételek között a háborút fogjuk kapni.”

Az ember azt hinné, közel kilencven évnek elég kéne lennie arra, hogy tanuljunk a múltból, hogy  értsük, mit jelent a megbékélést (appeasement) keresni olyan állami vezetőkkel, akik be akarnak jönni a házunkba, elfoglalnák a teljes földszintet, majd közölnék, köthetünk egy megállapodást arról, hogy megtarthatom az emelet felét. Az ember azt hinné, elég a józan paraszti ész: ha a Krím Anschluss-ja óta az agresszor azt látja, hogy nem történik semmi, akkor az egész országot fogja célba venni.

Európa az elmúlt napokban két komoly sokkot is kapott Amerikától, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy kész, ill. képes hatékony válaszokat adni.

Először Trump bejelentette, hogy másfél órát diskurált Putyinnal telefonon egy lehetséges megállapodásról, kedélyesen elmosva a különbséget tettes és áldozat között („Azt hiszem, Putyin elnök békét akar, Zelenszkij elnök békét akar, és én is békét akarok”), előre elismerve, hogy „nem valószínű, hogy az ország visszanyeri teljes területét”, majd igen arcátlanul kitért az elől a kérdés elől, hogy Ukrajna egyáltalán egyenrangú tagja lesz-e a békefolyamatnak: „Érdekes kérdés. Szerintem békét kell kötniük” – közölte.

Másodszor pedig, miközben az új amerikai adminisztráció vezető tagjai koordinálatlan, egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokat tettek Ukrajnáról, JD Vance alelnök nagy figyelmet keltett müncheni beszédében alaposan kiosztotta Európát. Míg azonban a jelenlévők és a lapok azon háborogtak, hogy Vance az AfD körüli tűzfal lebontását sürgette, vagy hogy elítélte a románai elnökválasztás bírósági megsemmisítését, egy lényeges kitétele teljesen elsikkadt: az, hogy nem Oroszországban vagy Kínában látta az Európát érintő legfőbb fenyegetést, hanem magában Európában, amely elfordul a közös értékektől.

Ez az újtrumpi gondolat, az orosz és a kínai fenyegetés relativizálása és lekicsinylése – ami az appeasement szerves része – jelentős problémát fog még okozni abban, amit azelőtt transzatlanti együttműködésnek hívtunk (R.I.P.). Timothy Snider fontos cikke egyébként a müncheni analógia relevanciájáról itt olvasható el.

Vance-nek nagyon sok mindenben teljesen igaza van: Európa elhagyja magát, se védelemre nem költ eleget, se a szabadság megőrzésére nem figyel a sok kollektivizmus közepette, kettős mércét alkalmaz számos területen, az AfD-nél pedig valóban a tűzfalra figyel, nem az AfD által felvetett legitim problémákra (illegális migráció, klímahisztéria).

De ez nem azonos fajsúlyú gond a Kreml és Peking clear and present danger-t jelentő fellépésével. Zelenszkij a müncheni értekezleten, Kaja Kallas külügyi főmegbízott néhány hete világosan figyelmeztetett, hogy Oroszország simán megtámadhat EU-, illetve NATO-tagállamokat is, a hibrid háborút ugye eleve rég megkezdte.

A rijádi megbeszélések előtt és alatt Európa vezetőinek egy szelektíven Párizsba összehívott csoportja megpróbált órák alatt felnőni a feladathoz, ez csak kis részben sikerült: miközben elpanaszolták, hogy az EU-t meg se hívták sehová, egyetlen névvel sem álltak elő, aki Európa közvetítője lehetne, és aki Kijevvel lehetőleg egyeztetve képvisel néhány fontos alapelvet, amit időnként le kell szögezni:

– Ukrajna nélkül nincs tárgyalás;

– nem a gyors, hanem a tartós és igazságos megoldás a cél;

– a tűzszünet nem béke, béke akkor lesz, ha Moszkva kitakarodik a megszállt országból;

– Ukrajna szuverenitása, területi integritása soha nem lehet alku tárgya;

– sürgős biztonsági garanciák, pénz és fegyver kell Ukrajnának, hogy az erő pozíciójából ülhessen a tárgyalóasztalnál. Ez nem altruizmus: ez a saját, jól felfogott önérdekünk, befektetés a Kreml nélküli jövőbe.

Ehhez képest az orosz külügyminiszter, a Szijjártó Péternek Barátságért kitüntetést adományozó Szergej Lavrov úgy szelektált Rijádban Ukrajna opciói közül, mint az EU és a NATO fontos, vétójoggal rendelkező tagja: az EU-tagságot nagyvonalúan megengedi, a NATO-hoz már nem járul hozzá.

Amerikának (és persze Európának) ezt látván csak egyetlen legitim kérdése lehetne: te ki a fasz vagy, barátom, hogy így mérlegelgetsz egy országról, ami nem a tiéd? És ahhoz eleve hogy jöttetek, hogy 2021. decemberében, egy Nyugatnak adott ultimátumban megszabjátok, ki lehet NATO-tag és ki nem? Hogy a demokratikusan megválasztott Zelenszkijt „illegitimnek” nevezzétek? Ti beszéltek? És egy agresszor, népirtó hatalomnak mióta van „legitim biztonsági igénye”? Hát pont miattatok kell Ukrajnát sürgősen a NATO-ba engedni.

Ehhez képest még a kiváló Marco Rubio is a jelek szerint simulékonyan tárgyalt Lavrovval négy és fél órán át, jelezve, hogy Európa ugyan előbb-utóbb odaülhet majd a tárgyalóasztalhoz, de Oroszországnak létezhetnek legitim igényei. Az orosz fél szerint legalábbis teljes siker volt a tárgyalás: megállapodtak arról, hogy „tiszteletben tartják egymás kölcsönös érdekeit”. Tényleg?

Mit jelent vajon az orosz érdekek tiszteletben tartása a lerohant, legyilkolt, 20 százalékban megszállt Ukrajna számára? Amelynek a szabadságharca sokak számára csak gúnyos szmájlikat, lenéző kommenteket, „reálpolitikai” putyinizmust ér meg? Elgondolták ezek az emberek, hogyan reagálnának, ha holnap orosz katonák jelennének meg Nyíregyháza vagy Kassa tágabb agglomerációjában?

Winston Churchill fenti, ismert idézetének van folytatása is, eztn már ritkábban szolták ismertetni, arról szól, hogy a megbékéltetésnek nem egyszerűen pragmatikus, de elvi, morális gátjai is vannak: „…soha nem létezhet barátság a brit demokrácia és a náci hatalom között, amely hatalom megveti a keresztény erkölcsöt, amely barbár pogánysággal ünnepli előrehaladását, amely az agresszió és a hódítás szellemével dicsekszik, amely az üldözésből merít erőt és perverz örömöt, és amely, mint láttuk, könyörtelen brutalitással használja a gyilkos erőszakkal való fenyegetést. Ez a hatalom soha nem lehet a brit demokrácia megbízható barátja.”

Ha ezt az idézetet a Facebookon osztanám meg, az ilyenkor szokásos egy szót biggyeszteném fölé: „Így”.

A szerző újságíró, publicista, blogja: individualista.hu