A forradalmat nem lehet megúszni

Kétségtelen, hogy olyan rendszerben, ahol az utóbbiak érvényesülnek, jobb élni (Orbán Viktoron nem a személy értendő, hanem az egyetlen és leválthatatlan teljhatalmú szereplő a hatalmi piramis csúcsán, függetlenül attól, hogyan hívják), de ez mind nem a lényeghez tartozik, hanem – mondjuk úgy – a közéleti jelenségvilág része.

Ahol a szabadsághiány és a korrupció (nem csupán a kenőpénzről van itt szó, hanem, a kifejezés eredeti értelmében, általános erkölcsi romlottságról, amire a kormányzó hatalom minden erejével ösztönzi az állampolgárokat), tehát ahol a szabadsághiány és a korrupció a rendszernek nem a lényege, hanem legföljebb esetleges hibája, nyilván ott jobb élni, de ezzel az alapintézményekről és a tulajdonviszonyokról még nem mondtunk semmit.

A lényegről, a szabad politikai és gazdasági rendszerről, egzaktabb nevén a liberális képviseleti demokráciáról és a piac-, avagy versenygazdaságról, illetve hogy miként vezetnék be mindezt, az új ellenzék hallgat. A hallgatás bizonyos fokig természetes. Egyfelől azért, mert egy választási győzelem nem elég a rendszer megváltoztatásához (alább részletezendő okokból). Másfelől mert nemcsak fölösleges, de súlyos kárt is okoz (a. r. o.) , ha még azelőtt tervezik meg a rendszert, hogy  a valóságban – nem az agyakban – felvetődne a konkrétumok kérdése. A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk, mint a klasszikus mondja.

Keresetlen konkrétsággal: egy új kormányt nem tudná megváltoztatni a rendszert, mert kétharmad híján az alapintézményekhez nem nyúlhat, de a tulajdonviszonyokhoz még kétharmaddal sem nagyon, ha betartja a jogot.

Múlt szombaton végre nyilvánosságra került a Tisza Párt programja, lásd a Telex ismertetését. Tömérdek pont szól arról, hogyan lehetne jobban és tisztességesebben kormányozni, de a kormányzás és a rendszer két más dolog. Keverni a kettőt: amatőrség. Én pedig a tömérdek pont között viszonylag kevés olyat találtam, ami az alapintézményekre és a tulajdonviszonyokra vonatkozik. És mindegyikhez fűznék egy kis kommentárt.

– A stabilitási alap bázisát „a Nemzeti Együttbűnözés Rendszerétől visszaszerzett vagyonelemek fogják biztosítani”. Itt esik szó arról, hogy hozzányúlnának a tulajdonviszonyokhoz. De hogyan? A „visszaszerzés” valamiféle államosítást jelent.

Csakhogy a) azokat a „vagyonelemeket” a hálózat jellemzően nem az államtól, hanem közvetlenül vagy a tranzitállamosítás kerülőjével magántulajdonosoktól vette el. Akkor milyen alapon rendelkezik róluk most az állam? b) A mostani tulajdonosok nem a hálózat tagjai név szerint, hanem különféle alapok, fedő- és fantomcégek többszörös áttétellel, s még inkább azok lesznek, ha a hálózat felső szintjein veszélyt érzékelnek majd, úgyhogy csak hosszú és bonyolult pereskedéssel lehet bármit „vissza”-szerezni, ha egyáltalán. Hasonlóan eső után köpönyeg a vagyonosodási vizsgálat bevezetése. Jellemzően nem a nevükön van a vagyon.

Azt sem tudom, hogyan és kinek lehetne „visszaszerezni” a mindennapi életvitel fenntartásához szükséges monopóliumokat a bankoktól a gyorséttermeken át az internetszolgáltatóig, amelyeket a hálózat az utóbbi évek során módszeresen megszerzett, a médiáról nem is beszélve – de ha náluk maradnak, akkor minden választástól függetlenül továbbra is övék a mindennapi életünk feletti hatalom java része.

És ha már itt tartunk, mi lesz a hazai eleven gazdaság vérét, fejlődési lehetőségeit elszívó szerződések sorsa, melyeket más kormányzatokkal és külföldi cégekkel kötöttek? A felmondásukból ugyanúgy gyors bukta lenne, ahogy nemzedékekre szóló romlás a betartásukból. (Persze jobb a rövid távú nagy kockázat, mint a hosszú távú biztos veszteség, de az előbbit nem szokták vállalni.)

– „Támogatják a kkv-kat és a családi gazdálkodókat”. Miért is kell a kettőt egy kalap alá venni? Azon kívül, hogy a szolgáltató és ipari kkv-k sokkal nagyobb részt képviselnek a GDP-ból is, a választásra jogosultak sokaságából is, korántsem azonosak az érdekeik a gazdálkodókéval. A „támogatás” pedig ködös szó, de eddigi tapasztalataim szerint valamiféle pénzosztást jelent, és akkor felvetődik a kérdés: miből? (Ez általában érvényes a tervezett jobbítások fedezetére.)

– „Adómentességgel és valódi bürokráciacsökkentéssel segítik az újonnan alakuló vállalkozásokat és a külföldről hazatelepülő magyarok vállalkozásait.” Rendben, ez rég esedékes volt. De piac-és versenygazdaság ebből csak úgy lesz, ha vannak kockázatvállaló magáncégek, mert érdemes befektetni,  növekedni és fejleszteni. Ám mindez csak úgy lehetséges, ha megszűnik a politikai és jogalkotó hatalom üzleti befolyása, azt pedig legalább deklarálni kéne. Magyarán, hogy a sikeres cégeket ne rabolhassák el politikailag támogatott figurák fenyegetéssel vagy visszautasíthatatlan ajánlattal. Lehet, hogy a Tisza Párt szakmai munkabizottságaiban nem tudják, ez mennyire a magyar valóság szerves része? Nem adják jelét.

­– Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez. Üdvös lenne bizony, de nem lennénk vele kinn a vízből. A közreménykedéssel ellentétben az Európai Ügyészség ugyanis nem pótolná azt, amit a hazai bűnüldözés menetrendszerűen hanyagol, mivel hatásköre csak a gazdasági bűncselekmények viszonylag kis hányadára (uniós pénzek, nemzetközi áfacsalások) terjed ki. És tágabban: nem pótolná a végrehajtó hatalom bírói és törvényhozási számonkérhetőségét.

– Megnyitják az ügynökaktákat. Jókor, miután a BM III. főcsoportfőnökség állománya lassan már az utolsó emberig túl lesz a nyugdíjkorhatáron, és az egész a több évtizedes fárasztás és sunnyogás után már a kutyát sem érdekli, és főleg nem teszi jóvá azt a bomlasztást, amit a továbbszolgáló állambiztonságiak végeztek 1990 és 2010 között a magyar demokráciában, béke poraira. Szimbolikus – kivételnek nem mondanám, inkább emblémának – Horváth József esete, aki III/III-as tiszti múlttal lett hol állami, hol Kövér Lászlónak dolgozó magán-titkosszolgálati vezető, végül a mai ellenzéket zaklató Szuvéhá kutatóintézetének feje. Ezek nem olyanok, ezek azok.

– Biztosítják az igazságszolgáltatás függetlenségét, a bírók és rendőrök is szabadon végezhetik a munkájukat. Ha egy országban már a bírák tüntetnek, ott ég a ház. Valóban. De szólt-e valaki az illetékes munkacsoportnak, hogy például az Alkotmánybíróság elvileg most is független. A kérdés az, hogy a mostani kormányerő által kinevezett többség nem maradna-e lojális ugyanehhez az erőhöz egy feltételezett kormányváltás után. A másik fele, hogy a bírói hatalom, az bírói hatalom (nem csak függetlenség), a rendőrség viszont a végrehajtó hatalom alá tartozik; demokráciában nem lehetne őket egy kategóriába csapni. Sőt, szerencsésebb országokban a rendőrség, legalább részben, a helyi önkormányzat szerve, nem pedig országos félkatonai szervezet országos hierarchiával, mint a csendőrség volt? Jutott-e valakinek eszébe? És ezzel meg is érkeztünk egyik kedvenc témámhoz.

– Visszaadják az önkormányzatok hatásköreit, feladatait és az ehhez szükséges forrásokat. Itt is ez a „vissza-” a kérdéses: melyik állapothoz térnének vissza? A 2010-es 10 százalék helyben maradó szja-hoz? Az a nyomorra meg az eladósodásra volt elég. És az önkormányzati törvény különben is kétharmados. Ha nincs kétharmad, fújhatják.

– Végül még egy alapintézményi kérdés, Magyar Péter vesszőparipája: „Csak két ciklusig, maximum nyolc évig lehet valaki miniszterelnök.” Nem tűnik föl senkinek, hogy ez a beteg magyar állapot szentesítése? Egyrészt még jobban bevési, hogy a miniszterelnöki kiléte a négyévenként tartott országgyűlési választáson dől el, s a parlamenti választáson nem pártokra szavazunk, hanem miniszterelnökre, azon belül is arra, hogy Orbán legyen, esetleg egy Nemorbán?

Másrészt demokráciákban nem azért nincsenek hivatalban beláthatatlan ideig a miniszterelnökök, mert ők így akarnák, de a törvény megtiltja nekik, hanem mert a kormányt alkotó párt vagy – gyakrabban – több párt egy idő után elveszíti szavazóit, vagy megelégeli a miniszterelnököt, és akkor az illetőnek távoznia kell, a hivatali idejének alkotmányba foglalt, mesterséges korlátozása nélkül. Amúgy ehhez a változtatáshoz is kétharmadra lenne szükség. De ha már egyszer létezne ilyen kétharmad, mért ne lehetne átalakítani az egész, zsarnokságnak kedvező intézményrendszert?

Talán azért, mert egyelőre senkinek sem jutna eszébe.

*

A Magyar Péter iránt nálam megértőbb, kiváló barátaim azzal magyarázzák a roppant energiájú szónoknak és az aktivisták táborának következetes óvakodását a rendszer lényegi kérdéseitől, hogy az elsődleges cél a szavazók megnyerése, őket pedig elriasztanák ezek a „csak belpesti értelmiségieket érdeklő”, nem jóléti tárgyú, nem hétköznapi szinten moralizáló, nem direktben orbánozó kijelentések, sőt nem is értenék őket. Plusz Magyar Péter nem akarja idő előtt kijátszani a kártyáit.

Ám erre semmi bizonyíték nincs, ahogy a kártyák létezésére sincs. Elnézve a programpontokat, legalább ennyi a valószínűsége, hogy el sem gondolkoztak az alapintézményi konstrukció hibáin vagy a magyar gazdaságot ténylegesen mozgató szándékokon és erőkön. Nem akartak vagy nem mertek elgondolkodni.

Ha ez túl elvont lenne, összefoglalom: a gondolkodást az gátolja, hogy sem az alkotmányos alapintézményeken, sem a gazdaság működését torzító és bénító, ezáltal a mindennapi életet megkeserítő alaptényezőkön nem lehet változtatni a fennálló magyar jogrendszeren belül.

Először is mert az alapintézmények magyar alkotmányos rendszere önmagában, a csúcson lévő személytől függetlenül a hatalom extrém központosítását, azaz a zsarnokságot alapozza meg. Egy választáson netán nyertes másik erő szembetalálja magát a kétharmados, azaz választástól függetlenül ható törvények tömkelegével – ez világunikum.

Szembetalálja magát az elvileg független, papíron – közvetve vagy közvetlenül – minősített többséggel, gyakorlatilag egyetlen párt által kilenc meg tizenkét évre kinevezett funkcionáriusok hadával.

Szembetalálja magát – azazhogy találná, ha észrevenné – egy olyan politikai intézményrendszerrel, ahol hiányzik a hatalommegosztás, hiányoznak a fékek és ellensúlyok. Ahol a parlament nem ellenőrzi vagy, alkalomadtán, leváltja a miniszterelnököt, hanem a miniszterelnök meghosszabbított keze (már amikor szüksége van arra, hogy törvényekel bajlódjon, és nem elég egy éjfélkor hozott kormányrendelet). Ahol az alkotmánybíróságot és a Kúria elnökét de facto a miniszterelnök nevezi ki, két választási cikluson túl ívelő mandátummal.

Ahol a köztársasági elnöknek semmi szerepe nincs, és őt is de facto a miniszterelnök nevezi ki. Ahol az önkormányzatoknak még a városok működésének finanszírozásához sincs önálló, normatív bevételük, azaz nem igazi önkormányzatok. És ahol mindezt az adott választások eredményétől független kétharmados törvények, illetve az Alaptörvény tetszőlegesen módosítható paragrafusai rögzítik. Amiken csak kétharmaddal lehetne változtatni, úgy is csak akkor, ha lenne ilyen szándék. Logikus, hogy ha a politikai közösség nem akar visszaesni ebbe csapdába, akkor a kétharmadot a komplett kétharmados rendszer megszüntetésére kellene fölhasználni, de ilyen szándékot meg végképp nem látok.

Másodszor, az új kormány szembetalálja magát egy olyan gazdasággal, ahol a „nagy” vagyontárgyak jó – talán döntő – része nem piaci folyamatok eredményeképpen, hanem a politikai hatalom által befolyásolt adásvételi és nemzetközi szerződésekkel, de jogilag támadhatatlanul vagy nagyon nehezen támadhatóan került mostani névleges tulajdonosához. Akiről ráadásul gyakran azt sem tudni, hogy kicsoda, mondjuk egy Belize-ben bejegyzett LLC.

Két út van: vagy belenyugodni, hogy ami az ebeké, az az ebeké, néhány kétséges kimenetelű pertől eltekintve a piacra bízni, hogy gondoskodjék a mesterséges vagyonok bukásáról (de ez sokáig tartana, mivel a gazdaság jelenleg nem piacgazdaság); addig meg tűrni a gazdaság vergődését, s a lemaradásunk újabb egy-két évtizeddel nő, a választópolgárok pedig megelégelik az elhasználódó kormányt. Vagy a tulajdonviszonyok olyan átalakításáról rendelkezni, ami csak az államosításhoz és a privatizációhoz fogható, de amire még nem volt példa a világon (mivel ilyen jellegű tulajdoni rendszerre sincs példa Oroszországon és talán még egy-két iszlám hagyományú posztszovjet országon kívül).

A hatalmi alapintézmények rendszerének gyökeres átalakítását és a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását forradalomnak hívják. A „forradalom” szó 2025-ben, Magyarországon mindenkit megijeszt.

Mármost tisztában vagyok vele, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló cselekmény: bűntett (5–20 év börtön), és bűncselekmény az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló előkészület is (1–5 év).  Ezért a félreértések elkerülése végett leszögezem: nem akarok és nem javaslok erőszakos forradalmat, sőt ellenzem. Egész lényem tiltakozik ellene,

Chenoweth és Stephan alapkönyve szerint éppenséggel akkor nagyobb az esélye a hatalomváltásnak, ha a kellő méretű tömegmozgalom békés (a résztvevők nagyobb száma pedig éppen az erőszakmentes jellegből következik). De a forradalmat, úgy látszik, nem lehet megúszni.

Térségünk többi országában voltak politikai válságok, voltak és vannak demagógok és nacionalista megszállottak, börtönre érett és néha bebörtönzött korrupt politikusok, volt máshol is orosz titkosszolgálati és dezinformációs behatolás, nem utolsó sorban pedig voltak többé vagy kevésbé súlyos autokratikus kísérletek.

Ámde a kísérletekkel szemben máshol volt, van vagy lehet sikeres ellenállás. A demokrácia személyektől független intézményrendszere megmaradt, kezdve a hatalommegosztással és a szabad, tisztességes, arányos választásokkal. Nem ült a főváros feletti várszínházban egyetlen, legfőbb politikai vezető, és nem tudta uralma alá hajtani a gazdaságot. (S ezzel összefüggésben a felzárkózás üteme rendszerint gyorsabb, mint Magyarországon.) A remény nem veszett el, mert sok a… baj (ide egy másik egytagú szó képzelendő), de a politikai intézményrendszer magában foglalja, a gazdaság szerkezete pedig nem fojtja meg a korrekció lehetőségét.

Ennek alighanem az az alapvető oka, hogy a többi országban a rendszer születésekor forradalom történt. (A kioktatások megelőzésére pontosítok: Lengyelországban a forradalom 1980–81-ben már lezajlott, Bulgáriában pedig 1989-ben ugyan elmaradt, de a 2020–21-es békés tömegdemonstrációk 5,7 százalékos részvételi aránya messze meghaladta a Chenoweth-szabályban a siker feltételeként meghatározott 3,5 százalékot.)

Kivétel Magyarország, ahol az elit erre sokáig büszke is volt. Nem az utcára kitóduló sok százezres tömeg követelte ki a kommunista kormányzat távozását, hanem csöndes (és nyilván bepoloskázott) tárgyalókban jutottak megegyezésre leginkább értelmiségiekből álló, viszonylag szűk csoportok és a kommunista hatalom oldalának szintén kevés, arra vállalkozó képviselője.

Forradalom nélkül tervezték meg az új rendszert, a kockázatminimalizálás elvét követve. Ami nem célravezető, mert a kedvezőtlen véletleneket nem lehet sem kiszámítani, sem kikapcsolni. A gyakorlatban pedig katasztrófához vezetett, mert a főbb óvintézkedések, amikkel be akarták biztosítani a majdan létrejövő demokratikus kormány, főleg a miniszterelnök pozícióját, és megvédeni az ellenzéket – nevezetesen az aránytalan választási rendszer és a kétharmados utalószabály a tényleges hatalommegosztás és az arányos választások helyett –, dögletes kombinációnak bizonyult. Valósággal felkínálta a politikai (s ennélfogva a gazdasági) szabadság megszüntetésének lehetőségét annak, aki ezt az anomáliát fölismerte.

A forradalom elmaradása magyarázza talán a minden változatában hamis állami 56-kultuszt: „Mi nem csináltunk forradalmat, de lám, »a magyar emberek« nem gyávák, akkor, régen volt, aki kockáztatta, sőt feláldozta az életét, nekünk ezért nem kell már”.  De nincs így. Ahol valóban zsarnoki rendszer van, ott a forradalmat, úgy látszik, nem lehet megúszni.

Magyarországon hiányoztak a lakosság legalább 3,5 százalékára kiterjed békés, de kockázatvállaló tömegmozgalom feltételei (ennél a 3,5 százaléknál a mai kommunikációs viszonyok és az autokráciára hajlamos rendszerek tanulékonysága miatt ma már valószínűleg több kell.). A gyermekkoromban erőltetett maxista terminológiával: nem volt forradalmi helyzet. Nem elég, hogy Magyarország volt a „legvidámabb barakk”, de még ez a barakk is a rendszer búcsú évében, hónapjaiban volt a legélhetőbb (többpártrendszer, világútlevél, végső eladósodással felpumpált reáljövedelem). Ennek megfelelelően a rendszerváltás nem váltás volt tömegakaratból, hanem átmenet egy másik, megtervezett rendszerbe, amit azonban egy szűk kör olyan, időhöz kötött szempontok alapján tervezett meg, amelyek pár hónap múlva érvényüket veszítették. Tehát szükségképpen rosszul.

Annak idején, bevallom, dühített Antall József fogalmi újítása, a „rendszerváltozás” a rendszerváltás helyett, de ma már úgy gondolom, magyar viszonylatban ez a megfelelőbb szó, ahogy elismerem annak a mondásának a mély igazságát is, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Úgy is mondhatnám, Magyarország a forradalom egy generációval korábbi elmaradását szenvedte meg, és szenvedi máig.

Pontosan tudom, hogy a „Vesszen a kétharmados regula, de mindenestül!”, az „Arányos választási rendszert!”, a „35 százalék helyben maradó szja-t az önkormányzatoknak!”, a „Bedöglő európai piacra termelő kínai akkumulátorgyárak helyett magyar tech-startupokat angyalbefektetőkkel!”, „Szabadítsátok fel az árampiacot!” vagy a „Vezessük be mégis a magán-egészségbiztosítást!” és hasonló jelszavakkal nem lehet az utcára vinni tömegeket, nem lehet nagygyűléseken fölszítani az indulatokat.

De itt bosszulja meg magát, hogy az ellenzék és elitje egy emberre bízza a kockázatvállalást, olyan emberre, aki minden energiájával és verbális képességével együtt is kívánsághangversenynek fogja fel a politikai cselekvést: sorra veszi, hogy a publikumot a felmérések szerint mi foglalkoztatja a legjobban (atrocitások a gyermek-”védelmi” intézményekben, rosszak a kórházi állapotok, késnek a vonatok”),  és arra irányozza az aktuális akcióit. A cél a választások megnyerése, hogy aztán mi lesz, az gomolygó tejködbe vész.

Én elfogadnám, hogy ez a leghatékonyabb politikai technika, de roppant hatékony volt Orbán 2010 előtti technikája is: elég volt Gyurcsányból, mi majd megoldjuk az ország bajait, miközben hallgatott arról, hogyan fogja átformálni a politikai és gazdasági rendszert. Mindenkinek joga van feltételezni, hogy Magyar Péter távlatilag olyan rendszert akar, ami nem engedi meg a zsarnokságot. De nem tartom bölcs dolognak, ha valaki ebben minden látható bizonyíték nélkül hisz. Az, hogy „Hallod-e, te Rogán Antal/Lázár János/Orbán Viktor”, nem rendszer.

Másképpen fogalmazva: megnyugtatna, ha Magyar Péter mellett látnék legalább négy vagy hat olyan politikust, akit nem köt a rövid távú népszerűség-gyarapítás kényszere, és mivel ezzel nem kockáztat semmit, elárulná, hogy van fogalma a rendszer mibenlétéről. De nem látok.

Lehet, hogy összedől a világ, legalábbis ahogy most ismerjük, és ugyanolyan fordulatot élünk meg, mint 1989-ben, csak fordított irányban: akkor kifelé a zsarnokságból, most a megerősödik zsarnokság pozíciója, és akkor mellékes kérdés lesz, hogy Magyarországon éppen milyen a rendszer. De az eddigi történeti tapasztalatok szerint kaotikus időkben sem vesztes játékstratégia, ha az ember tisztességes.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.