A Zelenszkij-rejtély, avagy vogon elégia

Meglepetés volt, hogy az ukrán kormányzat végül is elfogadta a ritkaföldfémekről és kritikus nyersanyagokról szóló megállapodást. Ezt ultimátumszerűen próbálta letömni az ukránok torkán Scott Bessent új pénzügyminiszter, majd igyekezett realizálni a tárgyalóküldöttség, amit egy amúgy kiváló idős katonaember, Keith Kellogg különleges elnöki megbízott, nyugalmazott tábornok vezetett.

A részletek homályban maradtak. Trump arról beszélt, hogy Ukrajna ezzel visszafizetné azt a 350 milliárd  dollárnyi segélyt, amit Amerikától kapott 2022 óta – sőt, amikor nagyon belelovallta magát 500-at mondott. A valóságos összeg ennek talán negyede lehetett, ebből 66,5 milliárd a katonai támogatás, és szó sem volt horribilis kamatú visszafizetési feltételekről. Épelméjű állami vezetéstől nem várható, hogy belemegy egy ilyen katasztrofális „múltért – jövőt” üzletbe.

Pár nap alatt egy olyan, szelídebb változat szivárgott ki, hogy az ásványkincsek kitermeléséből származó 500 milliárd dollár bevétel 50 százaléka menne egy közös amerikai-ukrán újjáépítési alapba. Ez nem volt ideális, de már elviselhetőbb volt, a szorult helyzetben, kénytelenségből elfogadható, bár hiányoztak belőle a Zelenszkij követelte „biztonsági garanciák” (földhözragadt nyelven, hogy nemzetközi csapatok, eszközök válasszák el az orosz haderőt az ukrántól). Végül is megszületett a megállapodás – a bizonytalanság köde nem száll föl, Podoljak ukrán elnöki tanácsadó szerint ugyanis csak keretmegállapodás – szövege. Nem maradt más hátra, mint aláírni.

Itt jön a következő megmagyarázhatatlan fordulat. Miért kellett a megalázó előzmények után, állítólag rohammunkában kigyötört megállapodást nagy ceremóniával, nagy nyilvánosság előtt a zsaroló üzletfél székhelyén, a Fehér Házban aláírni? Azok után, hogy Trump rossz, illegitim vezetőnek és diktátornak nevezte Zelenszkijt? (Azóta utálta, hogy Zelenszkij nem volt hajlandó vizsgálatot indítani az ukrán oligarchák által felhasznált Hunter Biden és az apja, Joe Biden ellen. A nyomásgyakorlási kísérlet vezetett Trump első impeachmentjéhez, a kongresszusi büntetőeljáráshoz.)

Trump ráadásul nem is akarta fogadni Zelenszkijt, végül Macron beszélte rá, gondolván, hogy jó ügyet szolgál.

Zelenszkij tehát minden józan megfontolással ellenkező módon azonnal elutazott Washingtonba, s ott az invázió kezdete óta viselt gyakorlónadágban, fekete pulóverben beült az Ovális Irodába, kialvatlanul, tolmács nélkül (nemcsak a pontosabb fogalmazás végett lett volna rá szükség, hanem hogy többi ideje legyen átgondolni a válaszait), szemben a deklaráltan ellenséges másik féllel, aki nem csak hazai pályán, hazai nagyközönség előtt játszott, de túlerőben is, Trump oldalán ott volt az ifjú, rámenős és nagyhangú Vance alelnök.

Az ukrán üggyel többé-kevésbé rokonszenvező kommentátorok között is gyakori volt a vélemény, hogy Zelenszkij az Ovális Irodában súlyos hibát követett el, tudnia kellett volna, hogy Trump elvárja az öltönyt-nyakkendőt, nem lett volna szabad ingerülten reagálnia, mikor két oldalról leordították a fejét, tiszteletlenséggel és hálátlansággal vádolták (igaztalanul), nem lett volna szabad ragaszkodnia a biztonsági garanciákhoz, nem lett volna szabad arra céloznia, hogy jobban ismeri Putyin működési módját, mint Trump, hiszen mégiscsak ő volt a segítségkérő helyzetében. Egyáltalán: tudnia kellett volna, hogy mik az új szabályok, ám ő felkészületlen volt. Nem csoda, hogy gorombán kirúgták.

De éppen ez az: Trump és Vance viselkedése példátlan az újabb kori diplomácia történetében, erre nem lehetett (volna) felkészülni. Zelenszkij eleve azzal követte el a hibát, hogy kéretlenül elment a Fehér Házba. Minek?

A botrányoknak általában van pozitív hozadékuk, most sem maradt el. Ahogy a 2022-es invázió (nagyon későn, de mégiscsak) ráébresztette Nyugat-Európát, hogy elboldogul az orosz fosszilis energiahordozók nélkül – a gazdasági bajai más miatt vannak –, úgy most végre, nagyon későn, nyolcvan, de legalább harmincöt év után mégiscsak ráébredt arra, hogy nem számíthat az USA-védőernyőre, és katonailag meg kell állnia saját lábán.

Ami a konkrét ügyet illeti, a nyugati szövetségi rendszer Egyesült Államok nélküli része teljes egyetértésben kiállt Zelenszkij mellett, akivel Washingtonban méltatlanul elbántak, noha igaza volt. Eközben a Trump-kormányzat, aminek most már alkalmas hivatkozási alap lehetett Zelenszkij helytelen magaviselete, leállította az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat, és bejelentette, hogy nem oszt meg több hírszerzési adatot Ukrajnával, ami eddig nagyban segítette az Oroszországnak való ellenállást.

Aztán megint egy váratlan fordulat (sűrű egy kicsit): Zelenszkij bocsánatkérő levelet írt Trumpnak, miszerint „Én és munkatársaim készen állunk, hogy közösen dolgozzunk Trump elnök határozott vezetése alatt”, és a címzett ezt értékelte is, természetesen. A nyugati vezetők inkább nem bonyolódtak ennek a meghökkentő fejleménynek az értelmezésébe, hiszen ellentmondott annak a ténynek, hogy az amerikai elnök, nem először, megalázta az ukrán államfőt, amire – főképp, hogy a szolidaritási hullámmal erősödik a tekintélye – nem célszerű további megalázkodással reagálni. Ahogy az ellenséges intézkedésekre sem. S nemcsak hogy stratégiailag nem észszerű, de Zelenszkijt övező hőskultusszal is ütközik.

Ám még ezzel nem ér véget a történet, legalábbis e néhány drámai hét története. Újabb egy, pontosabban két csavar. Miközben Trump elégedetten hümmögött a Kongresszusban, emberei titkos tárgyalásokat folytattak Kijivben Zelenszkij ellenzéke fontosnak vélt vezetőivel, Porosenko volt elnökkel és Timosenko volt miniszterelnökkel. Azok viszont elvetették az amerikai ötletet, hogy háború idején választásokat kéne tartani.

Összefoglalva: ennyi józan észnek és várakozásoknak ellentmondó fordulat, ilyen sűrűségben nem felel meg annak, amit az emberi s ezen belül a politikusi viselkedés szabályairól tudunk, még akkor sem, ha Trump láthatóan le akar zárni egy korszakot a globális politikában. Egyszerűen nem így működik az emberi elme. Ahol ekkora tétek forognak kockán, ott a szereplők lehetnek aljasok és buták, de nem cselekszenek szürreálisan. Kell lenni valamilyen realisztikus magyarázatnak olyan szereplőkkel és olyan szándékokkal, akikkel-amikkel a távolból dolgozó elemzők nem számolnak. Ilyen magyarázatra teszek kísérletet az alábbiakban.

A gond az, hogy egyik forrás, főbb állítás sem ellenőrizhető. De a történet, ami ezekből az elemekből összeáll, jobban hihető, mint a kívánsággondolkodása termékei vagy az első látásra logikátlan fordulatok gépfegyer-sebességű véletlensorozatnak tulajdonítása.

Első elem: Andrej Illarionov orosz-amerikai közgazdász szerint az ukrán fegyverszállítások leállításáról jóval a washingtoni találkozó előtt döntöttek, Zelenszkij „szabályszegése” csak ürügy volt a bejelentésre. (Illarionov Putyin gazdasági főtanácsadója volt 2005-ig, de a beszláni tragédia és a Rosznyefty vezetőségének 12 milliárd dolláros lopása miatt lemondott, átment ellenzékbe, a klasszikus liberális Cato Intézet főmunkatársa lett, de egy blogbejegyzése miatt, amiben szimpatizált a Capitol 2020. januári ostromlóival, távoznia kellett. Jelenleg a Center for Security Policy nevű radikálisan iszlámellenes és eléggé Trump-párti agytrösztnél van.)

Második elem: Láthatóan a ritkaföldfém-megállapodás terve sem pillanatnyi ötletből fakad. A Trump-Musk tengelyt ez érdekli Ukrajnából. Pontosabban, a kirajzolódó terv szerint az amerikaiak pontosabban nem is csak a ritkaföldfémek kitermeléséből akarnak részesedni, hanem a földgázéból is (holott a mostani termelés nagyjából az ukrán önellátáshoz elég), valamint „a kritikus ásványi nyersanyagokéból”, amilyen a lítium vagy a hadiiparban (meg a repülőgép-és űriparban) kulcsfontosságú titán. A lelőhelyek egy része stabilan ukrán ellenőrzés alatt álló területen, más része a frontok közelében, megint más, elég nagy része az oroszok által elfoglalt vagy Oroszország részévé nyilvánított oblasztyokban van.

Az új amerikai vezetésnek tehát üzleti érdeke, hogy a) ellenőrizze a bányákat, jobban függetleníteni tudja magát és potenciális üzletfeleit a kínai forrásoktól, b) szűnjenek meg a harcok bármi áron, ne zavarja semmi a kitermelést és szállítást, de c) az ukrán állam, bármit harsog Putyin, ne szűnjön meg, mert akkor nincs kivel megállapodni, viszont d) lehetőleg más vezesse Ukrajnát, ne a háborúzó Zelenszkij. (Trump feltehetően komolyan gondolja, hogy Putyin őt nem veri át, ennek szellemében talán azt képzeli magáról, hogy a donbászi kitermelésről is meg tud állapodni valahogy, „The Art of the Deal”. Putyin mindenesetre felajánlotta az együttműködést ). De éppenséggel Oroszországot is szankciókkal meg vámokkal fenyegeti. Hogy ez így, együtt mennyire megvalósítható, s ha igen, milyen eredménnyel, nem találgatom, mindenesetre az elgondolás Moszkvának nagyon kapóra jön.

Harmadik elem: Ha igaz az, amit Illarionov mond, akkor a fehér házi találkozó leginkább arra szolgált, hogy ürügy legyen a fegyverszállítások leállítására, ami az ukránoknak s így Zelenszkijnek nem érdeke, az oroszoknak igen. Újabb ellenőrizhetetlen forrás, de reálisnak látszó forgatókönyv: a New York Post nevű konzervatív bulvárlap – amit Trumphoz bonyolult, de már rég nem szolgai viszony fűz – azt írja, hogy a washingtoni túrát (és a kemény fellépést ) Andrij Jermak elnöki hivatalvezető erőltette, szemben Kellogg tábornok tanácsával, hogy előbb rendezni kéne a két elnök viszonyát.

Itt meg kell jegyezni, hogy Jermak – nemcsak hivatalvezető, hanem Zelenszkij legfőbb tanácsadója, mindenese és „Leója”, aki egyébként már decemberben járt washingtoni ismerkedő körúton – nem túl népszerű személyiség Ukrajnában, sokan gyanúsnak találják. Jogász és tévéproducer; mielőtt Zelenszkijjel összebarátkozott, és a kampányembere, majd a külügyi asszisztense lett volna, három parlamenti cikluson át a Janukovics-féle oroszhű Régiók Pártja egyik képviselőjét, nevezetesen Elbrusz Tegyejev Észak-Oszétiából származó olimpiai bajnokot segítette. És ő nyugtatta meg Trump embereit, hogy Zelenszkij majd vizsgálatot indít a Hunter Bindent alkalmazó Burisma oligarchacég ellen, amit mégsem tett meg.

Bármennyire kényelmes értelmezési keret, hogy Ukrajnában minden fekete-fehér, nem így van. Jermak indítékait nem ismerhetjük, de ha tőle jött az a józan megfontolással ellenkező tipp, hogy  Zelenszkij az Ovális Irodában keresse saját dicsőségét egy megalkuvás után, akkor nagy valószínűséggel az a józan megfontolással ellenkező tanács is az övé lehetett, hogy megaláztatása után még Zelenszkij kérjen látványosan bocsánatot Trumptól. Az indítékot nem ismerjük, de a kimenetel az, hogy mindkét két aktus Zelenszkijnek ártott.

Ahogy különben utóbbi sem az a mithrilpáncélos, biztosan célzó legendahős, aminek külföldön szeretik látni. Glent Grant angol katonai tanácsadó, akinél kevés elszántabb híve van az ukránok ügyének, azt mondta e cikk szerzőjének: „Zelenszkij és csapata közben olyan játszmát játszik, amit politikailag nagyon nehéz megítélni, katonailag pedig nonszensz. Hagyják, hogy az emberek ostobának gondolják őket, és semmiből sem tanulnak.”

Háborús helyzet ide vagy oda, egy szabad elnökválasztás demokratikusan lehetőséget adna (adott volna), hogy Ukrajnának jobb kormánya legyen, bár Trumpék nem ezt szeretnék, hanem hogy Ukrajnának kezesebb kormánya legyen. Erről szól a helyi viszonyokban abszolút tudatlan, kétbalkezes tapogatózás a fontosnak vélt ellenzéki emberek között.

Az eseményekről sok mindenkinek jutottak eszébe történelmi párhuzamok, nekem is München meg a Molotov-Ribbentrop paktum. De ugyanígy gondolhatnék 1914-re is, amikor különféle birodalmak rosszul mérték föl erejüket, és még nagyobbak akartak lenni, a világ tengere felforrt, majd tömérdek szenvedés után az öt indító birodalomból háromnak befellegzett. A fennmaradó kettőnek kellett hozzá még egy világháború, amit az 1918-19-ben porig alázott, de újra nagyságra vágyó (Make Germany/Russia Great Again) birodalom egymással szövetségben robbantott ki. Dőljünk hátra, hallgassuk a vogon líra remekeit, és mindig legyen nálunk törülköző.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.