Farkas Melinda, aki tintával és dallamokkal ír történeteket (FOTÓK)

A féli születésű művész korábban cukrászként dolgozott, ám 2017-ben úgy döntött, hogy mer nagyot álmodni, és belevág a tetoválóművészet izgalmas világába. Azóta a Meli Wolf Tattoo Stúdió falai között nemcsak egyedi minták, hanem igaz történetek is születnek. Számára a tetoválás egy érzelmekkel és élettörténetekkel átitatott alkotás. Munkái személyesek és különlegesek, minden egyes vonás mögött ott rejlik az az emberi történet, amely inspirálta. De vajon hogyan találta meg saját hangját a tetoválásban és a zenében? Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie női művészként egy alapvetően férfias világban? És hogyan ötvözi ezt a két szenvedélyt a mindennapokban? Melinda őszintén mesél az alkotás öröméről, a kihívásokról és arról, hogy mit jelent számára a művészet – legyen az tinta vagy zene.

Hogyan és mikor kezdtél el tetoválni? Mi vonzott ehhez a művészeti ághoz?

Március elején „ünnepeltem“ gondolatban, hogy elkezdtem számomra az egyik legszebb és legizgalmasabb szakmát elsajátítani. Az előző munkahelyemen, ami egy cukrászműhely volt, már nagyon éreztem a kiégést minden téren, és tudtam, hogy ezen változtatnom kell, mert elveszítem önmagam. Szerettem tortákat díszíteni, figurákat gyártani, de éreztem azt is, hogy a magam ura szeretnék lenni, továbbra is emberekkel dolgozni és valami maradandót alkotni. 2017-ben jött is az isteni sugallat tinta formájában: elmentem tetováltatni. Megvolt az elképzelésem, hogy mit hova szeretnék és édesmindegy volt, hogy ki csinálja, de ha lehet, akkor azt azonnal. Ma már tudom, hogy akkor az igénytelen kliensek lelkibékéjével ültem abba a székbe és azóta is zavarnak az apró bakik a tetoválásaimban, de nem bántam meg. Sőt! Nem is hiszek a véletlenekben. Ennek akkor ott meg kellett történnie, hogy lássak egy másfajta munkastílust, ami nem a szalaggyártásról szól, hanem főleg az együtt alkotásról.

Nálunk a családban tabu volt beszélni a tetoválásról, soha nem oldottuk, senkinek nem volt a szűkebb családi körben, viszont engem titkon mindig is lenyűgöztek ezek a testdíszek. Felfoghatatlan volt számomra, hogy voltak képesek a tetoválók úgy festeni a bőrre tűvel, ami folyamatosan vérzik, hogy azok a munkák szinte lemásztak az emberről. Egyszerűen levoltam nyűgözve ott a pozsonyi stúdióban, amikor láttam azt a munkamorált, ahogyan a tetoválók dolgoztak: szórakoznak, zenét hallgatnak, rajzolnak, jól érzik magukat és még jól meg is vannak fizetve. Kecsegtetőnek hangzott ez akkor egy magamfajtának, de ennél sokkal komplexebb, felelősségteljesebb ez a munka. Így beadtam a felmondásom, ami az életem egyik legjobb döntése volt. Mentem az érzésem után. Egyszerűen ki akartam próbálni, hiszen minden adott volt: pici korom óta rajzoltam, mindig foglalkoztam a művészet több ágával, van esztétikai érzékem, önkritikám, szeretek emberekkel kommunikálni stb. Rengeteg videót néztem online és kurzuson vettem részt, gyakoroltam műbőrön, narancson, banánon, disznóbőrön, míg végül mertem emberhez nyúlni. Tudtam, hogy vagy nagyon érezni fogom, vagy nagy csalódás lesz önmagamban és keresnem kell tovább a lehetőségeket. Szerencsére az első szúrás teljesen magával ragadott és totál beleszerettem, szárnyaltam a sikerélménytől. Azóta eltelt 7 év és mind a mai napig izgalommal várom az újabb kihívásokat. Ezt nem lehet megunni. Olyan hálát érzek a vendégeim felé, amit szavakkal nehéz leírni. 

Mennyire van hatással az egyik művészeti formád a másikra? Inspirálnak-e a dalaid a tetoválásaidban vagy fordítva?

Konkrétan a dalaimból nem szoktam meríteni, de tetováltam már Gorlo Volka dalszöveget, ami nagyon megtisztelő volt. Azt hittem, hogy a csaj hülyéskedik! Másnaposan jött tetováltatni, a karján ez áll: „A labirintus is egyenes annak, ki részeg!“ a Tarantínó dalunkból. Mivel nagyon személyesek a tetoválásaim, történetek mesélnek, nem gondolom azt, hogy az én érzéseimet mintába foglalva rá tudnám erőltetni a másikra. Ezért is kevesebb a szabad mintám a konceptuális stílusban. Az már nem az ő története, az már nem lenne az ő érzése, lehet szép meg jól mutatna, de csak esztétikailag, amivel szintén nincs baj. Nem azt mondom, hogy minden tetoválásnak jelentéssel kell bírnia, de a személyiséghez biztos, hogy hozzáad. Egy tök csendes, visszafogott srácnak például nem egy üvöltő medve tetkót kezdek el tervezni. 

Mit gondolsz, mi tesz egy tetoválást igazán művészivé?

Ha egyedi, esztétikus, jól illeszkedik az emberi test áramvonalaihoz és látható, felismerhető a művész kézjegye. 

Sokan a tetoválást az önkifejezés egyik legerősebb formájának tartják. Számodra mit jelent a tetoválás művészete?

Nálam egy tetoválás nemcsak egy mintát jelent a bőrön, hanem egy történetet, érzést vagy emléket, amely jobbik esetben örökre megmarad. Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, megfogadtam, hogy nem másolok, nem fogok pecséteket gyártani, hanem saját terveket készítek a vendég elképzelése alapján. Ez szabadságot ad és egyben óriási felelőséget a vendégeim iránt.

Volt-e olyan ügyfél vagy történet, ami különösen megérintett, és amit szívesen megosztanál?

Van jó pár emlékezetes történet, ami egészen mélyre hatott és annál nehezebb volt a tervezésük. 2023-ban volt egy kiállításom a Rozsnyói Bányászati Múzeumban INK STORIES címen. A célom az volt ezzel a kiállítással, hogy leromboljam a tetoválással kapcsolatos, ma is élő előítéleteket. A kiállított fotók alá, amelyen a munkáim szerepeltek, csatoltam a vendégeim történeteit. Némelyek egészen személyesek voltak, mint például egy lány nagyija emlékére egy tyúkanyót szeretett volna surcban, amit állandóan viselt a mamája, ezt kiegészítve fokhagymával, ami a halála után kelt ki mellette egy nefelejcs virággal. Ezt többen megkönnyezték a megnyitón. Volt egy vendégem Tornaljáról, aki iszonyatos balesetet szenvedett az autópályán, hátulról belehajtott egy kamion, miközben állt a dugóban. Teljesen összepréselődött, csípő és gerinc törése volt pár helyen, 1 évébe telt, míg újra megtanult járni. Ez a baleset teljesen megváltoztatta az életszemléletét. De volt már szerelmi csalódásból továbblépés téma, újrakezdés, egy srác az ukrán háborúban odaveszett gyerekkori barátainak állított emléket egy felirattal, egy lány a barátait veszítette el szintén balesetben… Nehéz ezeket a történeteket hallgatni és nem tudom elégszer elmondani nekik, hogy mennyire hálás vagyok, hogy a bizalmukba fogadnak és rám bízzák magukat.

Tapasztaltál-e előítéleteket vagy sztereotípiákat női tetoválóművészként? Van-e különbség abban, ahogyan a férfi és női művészeket kezelik ebben az iparágban?

Nem ütköztem a pályám során nehézségekbe azért, mert nő vagyok. Ma már nagyon sok jó, világhírű művésznő van ebben a szakmában. Olyat már tapasztaltam, hogy azért kerestek fel, mert azt gondolták, hogy nőként finomabb vonalakkal dolgozom vagy a lány barátja nem engedte, hogy férfihez menjen tetováltatni. Mivel egyedül dolgozom, nem tartozom kollektívhez – aminek megvan ugyan a varázsa, nem tapasztaltam sztereotípiákat vagy megjegyzéseket, mint más női ismerősöm a szakmában. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy elkerültek ezek az arcok. Jófej emberekkel dolgoztam eddig, nagyon kedves a vendégseregem.

Mit gondolsz arról, hogy egyre több nő kerül be a tetováló szakmába? 

Nagyon pozitívan élem meg. Finomabb, precízebb stílusok jelennek meg vagy keverednek. Azt látom, hogy megbecsülnek minket. 

A tetoválásokon belül is vannak nemi sajátosságok? Például más stílust keresnek a nők, mint a férfiak?

Van rá példa, igen. Nagyon elterjedtek az utóbbi években a botanikus minták, amit főleg nőkön látni. Ezek finom, vékonyvonalakkal készülnek. Mezei virágok csokorban, szanaszét a lábakon nagyon jól mutatnak. Most nagy fénykorát éli a mikrorealizmus, amit mind a két nem szívesen visel, de továbbra is divat a realisztika, blackwork stb. Azt vettem észre, hogy időszakosan jelennek meg trendek, amik később keverednek a régiekkel. Nehéz már újat hozni a szakmába. Én sem azt a stílust csinálom már, amit a kezdetekben és ez így van jól. Látom az alakulást, a fejlődést.

Hogyan írnád le a tetoválásaid stílusát? Van valami, ami különösen jellemző rád?

A konceptuális stílust képviselem, ehhez tudnám hasonlítani leginkább a mintáimat, ami itthon még kevésbé elterjedt. Ez olyan irányzat, mely szakít a hagyományos konkrétumok ábrázolás formáival, és a gondolati tényezőket helyezi előtérbe, kiegészítve mikrorealizmussal, geometriával, pici szimbólumokkal, mind ezt vékony vonalakkal megspékelve, kiegészítve. Mindennek megvan a helye és miértje. Minden ilyen mintába belecsempészek apró kiegészítő díszelemeket, ami rám jellemző. Igyekszem úgy, hogy nem legyen zavaró, de pont elég. 

Szerinted változott az emberek véleménye a tetoválásokról az elmúlt években? 

Igen, változott pozitív irányba. Sokkal elfogadottabb már olyan munkaterületeken is, mint például a nemzetbiztonság vagy banki alkalmazott, egészségügyben dolgozók. Sok pszichológus vendégem is volt, na azok a munkanapjaim felértek egy terápiával. 

Egyesek számára a tetoválás még mindig lázadás, másoknak viszont egy teljesen természetes önkifejezési forma. Te hogyan látod ezt?

Pontosan így látom ezt én is. Az a tapasztalatom, hogy már egyre kevésbé szól a lázadásról, mivel egyre inkább elfogadottabb, nyitottabb a társadalom a tetoválással szemben, amit már említettem korábban is.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik most szeretnének belevágni a tetoválás művészetébe?

Rajzoljanak, rajzoljanak és még többet rajzoljanak. Kérjék ki egy szakember véleményét, akik nem az elfogult család, barátok és vágjanak bele. Sokat gyakoroljanak műbőrön, tanulják meg a gép és értsék meg a tű működését a bőrben. Ha lehet, próbáljanak ki minél több technikát előtte, ami élesben folyamatosan alakul majd úgyis. Legyen bennük alázat és egy jó adag önkritika. 

Ha bárkit tetoválhatnál a világon – akár élőt, akár egy történelmi személyiséget –, ki lenne az, és mit varrnál rá?

Jézust. Konzultálnék vele előtte mindenképp, de a lényeg az volna, hogy a konzervatívabb gondolkodásúak számára is világos legyen, hogy a tetoválás bizony nem az ördögtől való.