Szerelem, gyerekek és exek, de hogyan működhet egy mozaikcsalád? – Nagy Mészáros Krisztina válaszol

Nagy Mészáros Krisztina már tíz éve él mozaikcsaládban, és napi szinten találkozik olyan helyzetekkel, amelyek sok érintett számára ismerősek. Szakemberként és érintettként is azt vallja, hogy a siker kulcsa a tolerancia, az együttműködés és a kommunikáció. Őszintén mesél a mozaikcsaládok valódi arcáról, a legnagyobb buktatókról és azokról a megoldásokról, amelyek segíthetnek az újrakezdésben.

Hogyan találkoztál először a mozaikcsaládok témájával? Miért érzed fontosnak, hogy beszéljünk erről?

A fogalommal később találkoztam, mint a családi modellel, hiszen családanyaként már tíz éve élek benne, működtetek mozaikcsaládot. Azt hiszem minden olyan témáról beszélnünk kellene, nyíltan és őszintén, ami másoknak idegen (emiatt ijesztő) lehet. Gyakran olvasom egy-egy hozzászólásban, hogy az már milyen család, amiben egy idegen neveli más gyerekét…hát, ezért kell kiállni és mesélni, akár szakemberként.

Mi a leggyakoribb félreértés vagy nehézség, amellyel a mozaikcsaládok szembesülnek?

Valljuk be, a mozaikcsaládok összetétele nagyon változatos lehet. Két felnőtt alkot egy párt és közülük a családba hoz saját, biológiai gyereket, de ez lehet úgy is, hogy mindkettőnek van saját csemetéje. Az ilyen családok élete azért is nehezített, mert már újrakezdőkről van szó, egy válási, szakítás utáni gyásszal terhelt volt kapcsolat árnyékában, ahol a biológiai szülőpárnak együtt kell működnie a gyerek életében. Vagyis nemcsak két felnőtt van a kapcsolatban, hanem az exek is, a gyerekek, akik mellett két embernek megszámlálhatatlan mennyiségű helyzetet kell okosan, bölcsen és éretten kezelni. Ellenkező esetben nagyon sokan kínlódnak, mert sokan vannak ebben a családi kötelékben. Biztosan a leggyakoribb ok a gyerekek nevelésével kapcsolatos viták, félreértések, vagy a kapcsolatra szánt minőségi időből fakad. 

Mi a legnagyobb kihívás a gyerekek számára egy mozaikcsaládban? Hogyan segíthetnek a szülők abban, hogy biztonságban érezzék magukat?

A gyerekek akkor lesznek jól, ha stabil szülőkkel tudnak kapcsolódni, ha vannak határok, amiket komolyan kell venniük, ha megkapják az odafigyelést, a megfelelő támogatást abban, hogy önmagunk legjobb részét tudják megélni. Ez így önmagában is sok és rettentő nehéz feladat, egy mozaikcsaládban, ahol annyi féle kötelék, érzelem halmozódik, ahol annyi személyiségnek kell egyensúlyban lennie önmagával és másokkal, biztosan lesznek mélypontok. Fontos tehát ezzel számolni és tudni beismerni, ez most egy nehézség, de fel lehet belőle állni. Ha elrontunk valamit, szülőként vagy gyerekként, mondjuk ki, hibáztunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk jóvátenni a tetteinket. A biztonságot az adja, kicsinek és nagynak, ha a hibák, nehézségek ellenére is éreztetve van velük, hogy szerethetőek és értékesek.

Hogyan lehet jól kezelni a testvérkapcsolatokat egy mozaikcsaládban, ha például az egyik szülőnek újabb gyerekei születnek?

Mindig függ a gyerekektől, hogy fogadják a kistesót, milyen a kapcsolatuk a saját szüleikkel és azok mennyire tudnak a nagyobb gyerekre is figyelni a kicsi mellett. Ha öt percet babusgatom a picit, tizet kell a nagyot, ölelni, karba venni, puszilgatni(, ha ez a gyereknek is megfelel), hogy ne alakuljon ki egy masszív félredobottság, mellőzöttség érzés. Kérdezni, hallgatni a gyereket, de azzal a valódi odafigyeléssel: mi játszódik le benne, mit érez és miért nagyon fontos kimondani.

Tényleg mindig nehéz a kapcsolat a gyerekek és az új partner között? Lehet-e valaki „jó” nevelőszülő, vagy mindig marad egy kis távolság?

Minden lehet. Vannak nagyon erős mozaikszülős családok, ahol a nevelőszülő tud fontos, kiemelkedő szerepű kísérője lenni a ,,mostohagyermekének”. Néha nem a szülőt kell helyettesítenie egy mozaikszülőnek, hanem új szerepet kell kialakítania: lehet egyfajta bástya, emberi példa, szövetséges. S van akinél ez tényleg jól működik! De mint a vérszerinti szülőkkel, úgy az új felnőttel is akadnak összetűzések. Az nem mindegy, ezeknek mekkora jelentőséget tulajdonítunk. Van, amin nem kell megsértődni rögtön. Ilyen mondat a ,,Te nem vagy az apám/ anyám!”. Miért is haragszunk emiatt? A gyerek tényt közöl. Ha ezt válaszoljuk neki, hogy ok, világos, ezt eddig is tudtuk, de vajon miért is mondod ezt most nekem, mi az okod rá, azonnal elveszti a súlyát és a gyerek bántási szándéka is semmivé válik.

Mennyire él még a “gonosz mostoha” sztereotípia a társadalomban? Hogyan lehet ezen változtatni?

Igen, igen, a mostoha szó kissé pejoratív csengésű még mindig. Persze, valós alapokon nyugszik ez is. Gondoljunk bele, mennyire nehéz más gyermekét úgy elfogadni, szeretni és annyi áldozatot (be kell vallani, hogy a szülői szerepben igenis vannak áldozatot igénylő helyzetek) hozni érte, mintha a sajátunk lenne és közben sosem vonni kétségbe, tényleg ezt akartam-e. S ha már kételkedem, ezt ne a gyerekre vonatkoztassam… Kőkemény meló ez egy ember lelkében és stabil személyiségnek kell annak lennie, aki erre rálát és nem okoz maradandó sérüléseket.

Milyen lépések segíthetnek abban, hogy az új partner és a gyerekek elfogadják egymást?

Fura, tudom, de a jó azt gondolom a jó párkapcsolat két érett személyiség közt. Másrészt az igyekezet a felnőttek részéről, mert sosem a gyereknek kell kezdeményezni, hanem a nagynak, a felnőttnek. Kiállás egymás mellett, a párkapcsolatba fektetett munka nagyon fontos. A gyereknek két jól működő felnőttre van szüksége a biztonságos otthonban, két stabil személyiségre, akik ha nem is tökéletesek, de tudnak együttműködni. Ő ehhez tud kapcsolódni.

Mit lehet tenni, ha az egyik szülő együttműködőbb, de a másik gátolja a mozaikcsalád működését?

Hát igen, ezek a bonyolult esetek. Ilyen esetekben voltam jelen leggyakrabban mediátorként. Sokszor éreztem magam tehetetlennek, ezért kezdtem családterápiát tanulni. Mert a válás fel nem dolgozása, az elengedés hiánya, a bosszú vágya, megmérgezi a különélést is. Első lépésben keressünk szakembert. Nem tudjuk oldani kommunikációval, akkor más kell. Ebben tud segíteni egy független harmadik fél.

A váltott felügyelet valóban minden esetben jó megoldás, vagy vannak helyzetek, amikor többet árt, mint használ?

Hiszem, hogy ahogy anyára, úgy apára is szüksége van a gyereknek, kivéve, ha a szülő súlyosan bántalmazó, agresszív. A váltott felügyeletnél nagyon fontos folyamatosan figyelni a gyermeket és merni változtatni, ha neki nem jó ez az életforma. Mindig nehezebb a gyerekeknek az, ha két otthona van, két szabályrendszerben működik, mint a tanulási szokások és tanulmányi eredmények megsínylik, mint a gyerek mentális állapota. De nincs egyenes válaszom, jó, vagy rossz, mert ez inkább emberi tényezőktől függ.

Milyen kommunikációs hibákat követnek el ilyenkor a szülők? Hogyan lehet ezen javítani?

Nagyon bele szeretnénk szólni abba, mit és hogyan csinál az ex, és vele a gyermek. Sokan nem tudatosítják, hogy a másik szülő idejében ő vállal felelősséget a gyermekért és vannak döntések, amikbe nem folyhatunk bele. Nehéz helyzet ez, sok konfliktus forrása. Javítani a kommunikáción érdemes, fontos, leginkább akkor, amikor nem hirtelen haragból kezdünk neki. Az impulzív megoldások ritkán válnak be.

Ha egy mondatban kellene tanácsot adni a mozaikcsaládban élőknek, mi lenne az?

Egy dologra biztos szükség lesz, sokkal erősebben, mint bármilyen más életfeladatunk során, az pedig a tolerancia. Elfogadás. Annak is, amin nem tudunk változtatni, de olyan dolgokban is, amiket csak át tudunk beszélni, de nincs rá megoldásunk. A mozaikcsalád sok csodálatos dolgot is ad, nagyobb családot, több olyan személyt, akivel bár nem köt össze vérszerinti kapcsolat, de családi minőségben közel kerülhetünk egymáshoz, hála az együtt töltött időnek. Értékek ezek, csak hát ezeket annak is kell megélni.