Megosztás
Magyar Péter – vagy akárki, aki a stratégiáját tervezi – azt az (önmagában) hibátlan logikát követi, hogy ha az egyetlen észszerű politikai cél a jövő évre kitűzött választások megnyerése, akkor a jelenlegi választási rendszerben az „egyéni” választókerületekre kell koncentrálni. A választókerületek nagy többsége pedig – 106-ból körülbelül 70 – „vidéki”, vagyis olyan, ahol a szavazókörök zöme kisvárosokban és községekben van. Tehát: irány a vidék!
Más kérdés, hogy a hibátlan logika szerintem kikezdhető alapfeltevésekre épül, de ne bonyolódjunk bele. Ebben a vonatkoztatási rendszerben Magyar Péterék építkezése teljesen racionális. Országszerte alakulnak – értelem szerint zömmel „vidéken” – Tisza-szigetek a jelenlegi rezsimmel elégedetlen emberekből, és ezeket a csoportokat igen gyakran helyi vállalkozók finanszírozzák.
Társadalomtörténészek és szociológusok már kimutatták, milyen változások mentek végbe a magyar társadalomban – más szemszögből nézve a politikai közösségben – 2010 után és közelebbről 2022, a legutóbbi választás óta. Nem vagyok biztos benne, hogy Magyar Péter, munkatársai és hívei olvasták ezeket a tanulmányokat, de a valóságot nemcsak, sőt nem elsősorban könyvekből, tudományos módszerekkel lehet politilag hasznosíthatóan megismerni, hanem inkább saját bőrön, tapasztalatból.
Minden jel szerint van egy középosztálybeli réteg a falvakban és kisvárosokban, amelyik a 2014 és 2019 közötti, költségvetési eszközökkel 2022 elejéig meghosszabbított kis Kádár-kor haszonélvezője volt, azaz jól érezte magát az Orbán-rendszerben. Ám mostanra elege lett belőle – pontosabban nem is a rendszerből, hanem abból, ahogyan Orbán és belső klikkje működteti.
Nem tudták nem érezni saját bőrükön a gazdasági bajokat – az inflációt, 2023-ban a még hivatalosan is kimutatott reáljövedelem-zuhanást. Azt, hogy elapadnak az uniós források, és beszűkülnek a hazai költségvetési pénzek. Hogy a kormány ötletszerűen, figyelmeztetés nélkül módosítja a jogszabályokat a vállalkozók többségének kárára. Hogy egy belső, kivételezett kör – helyi viszonylatban mondjuk a fideszes választókerületi elnök sógornője unokaöccsének a menyasszonya – még a maradék forrást is ellopja, maga felé téríti. Hogy a hivatalosan is állami vagy a központosított maffia kezébe vett szolgáltatások csapnivalóak, miközben a bürokrácia őrjítő.
Ez a réteg egymagában ugyan nem alkot olyan elsöprő többséget, mint amilyen a Fidesz–KDNP-t támogatta a legutóbbi négy választáson, de a „vidéki” választókerületek sokaságában – a helyi közvélemény befolyásolásával – éppen elég lehet ahhoz, hogy Magyar Péterék felé billentse a mérleg nyelvét. De ne jósoljunk, és főleg azt ne feltételezzük, hogy nem jön közbe semmi váratlan fordulat.
Orbán Viktor mindenesetre érzékeli a veszélyt, és a viszonylag alacsony iskolai végzettségűek (munkáshitel), a nők (anyák jövedelemadó-mentessége) és a nyugdíjasok (zöldségáfa-visszatérítés) után arccal a falu felé fordul. Kakaskukorékolással bevezetett kis, kompakt videóban jelenti be, hogy a kormány szerint „a falu nem a múlt, hanem a jövő”, ezért „a 2025-ös év a falvakban is az áttörés éve lesz”. (A falvakon kívül még hol?)
Ilyen okosságokat én is bármikor tudok rittyenteni, csak velem nem készül YouTube-„short” videó adófizetői milliókkal megtámogatva. Hogy mit nevez ki a miniszterelnök áttörésnek, azt Magyarországon mára már mindenki fejből zengi: boltonként hárommillió forinttal támogatják a falusi kisboltokat, ugyancsak hárommillióval a kocsmákat, minden faluba „viszünk” (kicsoda?) legalább egy ATM-et, és templomfelújítási programot hirdetnek.
Mindebben szétválaszthatatlanul elegyednek a praktikus szempontok (a 2021-22-es eszméletlen választási pénzszórást több okból nem lehet megismételni, ez az egész „áttörés” viszont csak néhány tucat millió euróba kerül) a kamukonzervatív állami giccsel (templom, kocsma, boltocska – úgy igazi és úgy jó a magyar falu, ahogy 1711 és 1945 között volt, amíg a komonisták és a globalisták el nem rontották) és a sebészi pontosságú politikatechnikai művelettel (ha már nem lehet a szavazók zömét megvenni, a helyi élő véleményformálók megvételére talán még van adófizetői pénz).
Ami az állami giccset illeti, nem egyszerűen az van mögötte, hogy az emberek visszavágynak egy olyan világba, ahol minden egyszerűbb volt, mindenki tudta a helyét, és aki becsületesen dolgozott jó levegőn, madárfüttyben, orcája verejtékével, az nem nyomorgott (ilyen időszakra elég kevés a példa Magyarország valóságos történetében), hanem az elv sokkal gonoszabb. Nem az a fontos, hogy a falvak lakóinak élete rossz, sivár és reménytelen, hanem hogy gyűlöljék azokat, akik azt mondják, hogy az életük rossz, sivár és reménytelen.
A magyar falu akkor lesz „a jövő” – akkor lesz érdemes fiataloknak helyben maradniuk és családot alapítaniuk –, ha helyben lesz lehetőség anyagi előrejutásra akár vállalkozással, akár jól menő vállalkozás alkalmazottjaként és nem a politikai hatalom által lepotyogtatott pénzből; ha a helyi iskola nem predesztinál rosszul fizetett munkára vagy hazai munkanélküliségre; ha nem tizenöt-húsz kilométerre van a legközelebbi gyermekorvos, és a munkáshitelből vett használt kocsival nem tengelyrepesztő, pocsék utakon lehet csak odajutni stb. Mindezen természetesen nem segít sem a kocsmárosnak vagy a boltosnak letolt hárommillió, sem az újravakolt templom.
Utóhang: Lehet, hogy a régi módszerek most nem válnak be, és ha kellően sokan néznek szembe azzal a ténnyel, hogy az életük rossz és sivár, akkor a Fidesz–KDNP a választókerületek nagy részét elveszíti. De a Tisza Párt köreiben is sokat emlegetett rendszerváltás – mondom, rendszerváltás, nem a rendszer javított kiadása Orbán nélkül – ebből csak akkor lesz, ha kellően sokan el is gondolkoznak azon, hogy miért rossz és sivár az életük. És ez nemcsak a „vidéki” Magyarországon múlik. Pozsonytól Belgrádon át Isztambulig nem a falusi utcákon özönlik a tömeg. A magyar vidék állapota szégyen – de az urbanizáció tudatos fékezése: gyalázat, azon is föl lehetne háborodni.
