Nem, nem mi vagyunk a modell

A múlt héten nagy karriert futott be magyar netfüggő körökben Anne Applebaumnak az amerikai The Atlantic magazinban megjelent cikke. Már a címében az áll, hogy „Amerika jövője: Magyarország”, és azzal a megfigyeléssel, hogy a trumpisták „imádják” Magyarországot, a szerző azt állítja szembe, hogy Orbán miatt ez az ország „korrupttá, stagnálóvá és szegénnyé” vált.

Vég nélkül lehetne vitatkozni, hogy ez a hármas megítélés mennyire igaz, főleg hogy három viszonyfogalomról van szó, ne is bonyolódjunk bele, de tény, hogy térségünk többi országához képest Magyarország lecsúszott.

Ne legyünk igazságtalanok, a lecsúszás nem Orbán másodszori kormányra lépésével kezdődött, hanem az ezredforduló óta gyakorlatilag folyamatos. És az is nagyjából tény, hogy magyar kormány minden egyezményes nemzetközi mércével mérve a tisztességtelenek közé tartozik, akármit mondanak a regionális dolgokban teljesen járatlan, netán orruknál fogva vezetett vagy megvásárolt amerikai „konzervatív” megfigyelők.

Némi pontosítással az is megfelel a valóságnak, amit Applebaum mond Orbán belpolitikai műveleteiről: „[L]assan lecserélte a köztisztviselőket talpnyalókra; gazdasági nyomással és szabályozókkal igyekezett tönkretenni a szabad sajtót; megfosztotta az egyetemeket függetlenségüktől, és az egyiket be is záratta; átpolitizálta a bírósági rendszert; és többször megváltoztatta az alkotmányt, hogy választási előnyöket szerezzen magának. A Covid-járvány idején veszélyhelyzeti hatalmat adott magának, amit azóta is megtartott.”

De sem ez a reális bűnlajstrom, sem az a tény, hogy Orbánnak vannak szűkagyú amerikai rajongói, nem igazolja azt a feltevést, hogy Trump és környezete valami módon az orbáni úton jár, és Amerikából azért válhat korrupt és stagnáló és szegény „Magyarország”, mert a mostani vezető korrupt (amint azt Magyarország esetében az Applebaum által bőven részletezett, 3,6 milliós nézettségű film, A dinasztia oly hatásosan bemutatja), kedvez az oligarcháknak, továbbá az egyetemek és az egészségügyi ellátás ellen dolgozik.

Ezek mind csak következmények.

Nézzük más szögből. Trump egyszerre ijesztő és gyermeteg, úgynevezett vámháborúja rég nem tapasztalt, akár a 2007–2009-esnél is mélyebb válság felé taszigálja a világot. Hogyan lehetséges ez, holott az amerikai Alkotmány 1. cikkelyének 8. paragrafusa szerint a szövetségi adókhoz hasonlóan a vámok kivetésében is a Kongresszus (a törvényhozás) illetékes? Azaz hogyan lehetséges, hogy az amerikaiak nem törődnek a saját alkotmányukkal, ami megakadályozná az elnök randalírozását?

Úgy, hogy a vámoknak az adóknál szorosabb közük van a  világ esetlegességeinek jobban kiszolgáltatott folyó gazdaságpolitikához, és ezért a Kongresszusnak ezt a jogkörét egyfelől az elnökök (a végrehajtó hatalom), másfelől a törvényhozás maga (kivételeket bőven tartalmazó törvényekkel), harmadfelől különböző szintű bíróságok a XIX. század vége óta folyamatosan erodálták. Olyannyira, hogy lényegében már senki sem vette komolyan. Mígnem idén március 11-én a republikánus többségű Képviselőház 216 szavazattal 214 ellenében egy évre lemondott a döntés jogáról az elnök javára.

Az amerikai történelemben az elnökök mindig is harcoltak a hatalmuk korlátozása ellen. És minél inkább polarizálódik az amerikai közélet, annál inkább helyesnek és jogosnak tartják az elnök hívei a végrehajtó hatalom korlátozatlanságát. Azt, amit elvont fogalmazásban gyakran autokráciának neveznek. Feledvén, hogy ha a végrehajtó hatalomnak nincs sem fékje, sem ellensúlya, akkor semmi garancia nincs rá, hogy ne kormányozzon rosszul. Esetleg katasztrofálisan.

Anne Applebaumnak, úgy rémlik, nem tűnik fel – és amúgy az aktuális magyar ellenzék túlnyomó többségének sem –, hogy a rossz kormányzás és a korrupció Magyarországon bármennyire utálatos, csak tünetcsoport, és az oka a rendszer jellege. Politikai szempontból: az, hogy lényegében nincs  hatalommegosztás.

A parlament (elvben törvényhozó hatalom) azt csinálja, amit az Orbán-kormány (végrehajtó hatalom) akar, annak kinyújtott balkeze, amikor éppen a kabinet nem rendeletileg kormányoz, és nincs olyan bírói hatalom, ami ebbe képes lenne beleszólni. Nincs más, mint a központi végrehajtó hatalom, ami a miniszterelnök kezében van. S ez az Applebaum által leírt eredményekkel jár.

De itt nem arról van szó, hogy amerikaiak a számukra vonzó magyar példát követnék, hanem belső fejleményről. A végrehajtó hatalom élén mindkét országban olyan ember áll, aki nyűgnek érzi a demokrácia (mondom, a demokrácia, nem a „liberalizmus” – mármint amit e két országban a hatalommal bírók annak neveznek, és nem a jogállamiságosság) alapjait.

Magyarországon az 1989-ben megszerkesztett politikai rendszer tette lehetővé a demokrácia felszámolását, amit a politizáló közönség már 2006-tól bambán szemlélt, majd 2010 után tizenöt év alatt sem jutott el odáig, hogy nem elég Orbánt leváltani, hanem olyan rendszert kell létrehozni, ami  meggátolja egy önkényes uralkodó („rosszember” fölemelkedését. Amerikában az alapítók sokkal jobb, önkorlátozásra és önkorrekcióra képes, azaz a szabadságot garantáló hatalmi struktúrát szerkesztettek meg, aminek a hasznáról és értelméről a mai elit sajnos, úgy látszik, megfeledkezett.

Különbség továbbá az, hogy nálunk a szabadság politikai rendszerének összedőlésével és elfejeltésével csak egy talpalatnyi kis ország megy tönkre. Ha Amerikában elfelejtik, abba az egész világ beleroppan. A 2026-os félidei választáson visszaállhat valamennyire a hatalommegosztás, de hogy ez mire elég, és hogy a világ kibírja-e addig, azt nem tudom.  Úgyhogy, a részvétnyilvánítás ottani kliséjét alkalmazva: Amerikával vannak „gondolataim és imáim”, a többi meg a sors kezében.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.