A támadhatatlan ember kihívása

Ehhez át kellett volna verekednem magam a hazugságok, csúsztatások, aljas keretezések, blöffök stb. szokásos tömkelegén, amik ráadásul mind élőszóra vannak kalibrálva, mert a miniszterelnök ennek a mestere, s így a feldolgozás egyfelől sokáig tart, másrészt nehezebb működtetni azt, amit Hemingway „beépített, ütésbiztos szardetektor”-nak nevez.

Szerencsére segített a mesterséges intelligencia, s nagyrészt mégis elég volt olvasnom a konvertált szöveget. Itt kell megjegyeznem, hogy szemben a publikum prekoncepciójával – ami műfajánál fogva nem igényel bizonyítást –, miszerint Hont András „mikrofonállvány” volt, és „nem töltötte be az újságíró szerepét”, valódi interjút hallhatott, akinek volt türelme hozzá, nem olyat, mint a péntek reggel monológok.

A kérdező jobban tisztában van a rendszer politikai és gazdasági működésének elveivel a magyar újságírók kilencvensok százalékánál, függetlenül attól, hogy ki hány százalékban ért egyet a nézeteivel.

A kérdések nagyrészt igaziak voltak, és így olyan válaszokat is hallhattunk, amelyek szemöldök-vonogatásra késztetik az ember, mert egyfelől az igazságot, másfelől az igazság ellenkezőjét nem szokták ilyen nyiltsággal kimondani. (00:34:00: „Ha van egy miniszterem, aki mondjuk ebben az esetben egy hölgy és van egy férje, aki egyébként rendelkezik a szükséges vizsgákkal, papírokkal, képesítésekkel és egy állást el akar foglalni, akkor a miniszterelnök tud neki segíteni.” Illetve 01:03:31: „Szerintem az állami gondozásban lévő gyerekek ellátása rendben van.”)

Amit Orbán és a stábja nem akar a nyilvánosság tudomására hozni, azt úgyse tudja kihúzni belőle semmilyen pártállású, akármilyen zseniális újságíró.

Mondom, információkat kerestem, találtam két csomagot, fel is figyelt rájuk a nyilvánosság élesebb szemű része. Az egyik az, hogy „támadhatatlannak” (00:32:18)  nyilvánítja magát. „Tehát én nem foglalkozom üzleti ügyekkel, sose foglalkoztam vele, annyim van, amennyim, ezt mindenki tudja és ismeri, úgy élek, ahogy élek.” Ezért azokat tudják csak támadni, akik „körülötte” vannak.

Ez a „sose” nem teljesen igaz, mint azt mindenki „tudja és ismeri”, akik közelebbről szemlélte Orbán első miniszterelnökséggel záruló pályaszakaszának két emlékezetes epizódját, a mai tranzakciókhoz képest bagatell (mármint összegszerűen aprócska) bánya- és a Tokaj-ügyet. Orbán Viktor az ilyen dolgokban természeténél fogva óvatos, ezekből pedig megtanulhatta, hogy a saját neve sehol se legyen leírva, és még informális dokumentum se létezhessen az érintettségéről, mert ha véletlenül napvilágra kerül,  jogi szakemberek és propagandisták komoly erőfeszítése, valamint a másik oldal rossz lelkiismeret és bambasága kell ahhoz, hogy ne fázzon rá.

De nem is ez az állítás az információ, hanem az, hogy mennyire magabiztosan készül arra az esetre is, ha (átmenetileg vagy tartósan) kicsúszna kezéből a formális kormányzati hatalom. Okkal magabiztos, „nem támadható”. Ha én volnék az ellenzéke, ezzel számolnék, nem pedig az „ellopott vagyon visszaszerzésével”. Sok minden van, amit ennek az Istennek az idejében már nem lehet visszaszerezni.

A másik csomag nem üzleti téma, hanem tisztán politikai: „A Tisza Párt egy komolyan veendő kihívás.” (00:51:22) Picivel előtte: „hogyha van egy kis eszük, akkor jogilag úgy intézik az ügyeket, hogy ez a magyar jogszabályokat ne sértse meg” (00:51:13). Van ebben egy kis fenyegetés, de különben azt jelzi, hogy a miniszterelnök tudja: Magyar Péter népszerűsége már túl van azon a szinten, hogy heves belpolitikai konfliktus és esetleg nemzetközi visszahatás nélkül félre lehessen állítani.

Ami többeknek szemet szúrt, elsőként a Vox Populi választási kalauznak: Magyar Péter és a Tisza Párt előretörését Márki-Zay Péter és az akkori ellenzéki összefogás 2021. őszi felívelésével állítja párhuzamba. Holott akkor a kormány saját megrendelésére dolgozó közvélemény-kutatók a kormányoldal előnyét mutatták ki. (A többek nem.)

Ám ebben megint csak nem az az információ, hogy a cselédintézetek eltorzítják a valóságot. A meglepő, új információ az lenne, ha a hatalmi központ a cselédintézetek torzítmányait hinné olyan valóságnak, amire a politikai cselekvést alapozhatja.

S ne feledjük, hogy akármi volt az állás 2021 októberében-novemberében, a következő választáson Orbán baloldali ellenzéke végül is az addigi legsúlyosabb vereségét szenvedte el. Éppen akkor, amikor – harmadik nekifutásra – a leginkább sikerült tökélyre vinni az összefogás stratégiáját.

Három választás alkalmával zengte az ellenzék üde, mámoros ajakkal, hogy az összefogás (akármi volt az aktuális neve) az egyetlen célravezető stratégia, s aki nem vesz részt benne, az áruló. Vagyis hogy a széttagolódott ellenzékben a pártok ne úgy viselkedjenek, mint pártok, ne reklámozzák, hogy a lakosságnak melyik csoportját, melyik csoport érdekeit képviselik, melyik csoport szenvedélyeit szólaltatják meg, hanem lehetőleg minél inkább úgy viselkedjenek, mint egyetlen párt, mert egyetlen fontos cél létezik, Orbán leváltása, és ezt az összefogás mágikus hatásával lehet elérni. Persze hogy egyik alkalommal sem sikerült.

A kormányoldalnak meg természetesen az volt az érdeke, hogy az ellenzék ebből az illúzióból ne ébredjen föl. Ezért  2020 decemberében is ízlése szerint módosította a választási törvényt, úgy, hogy hogy lehetőleg a következő választásig se történjen meg az ébredés. Megnehezítette a kisebb pártok külön indulását. Mindezt feltehetően azzal a hátsó gondolattal, hogy az egyeztetéseken majd az akkor legnagyobb ellenzéki párt, a Demokratikus Koalíció akarata érvényesüljön, azaz hozzászorítsák a tarka ellenzéket Gyurcsány Ferenchez és a pártjához, akivel könnyen el tudnak bánni; ebben már volt egy kicsinyke tapasztalatuk.

Az ellenzék pedig egyetlen berzenkedő szó nélkül elfogadta az ellene kitalált új játékszabályokat, sőt odáig ment, hogy nemcsak közös listát és közös egyéni jelölteket állított, hanem közös programot is elfogadott, és végül közös miniszterelnök-jelöltet választott Márki-Zay Péter személyében.

Orbánék reflexív irányítási művelete kicsit túlságosan jól bevált, és maga ellen fordult. Az előválasztási kampányban az ellenzéki érzelműek ízelítőt kaptak az országos plurális demokráciából – így is lehet –, ez javította a kedélyeket és harci szellemet. És érvényesült az ellenzéki szavazótábor többségének az akarata, hogy ne Dobrev Klára legyen a közös miniszterelnök-jelölt – ami megfelelt volna Orbán szándékának –, hanem az Orbánnál akkor sokkal népszerűbb outsider, Márki-Zay Péter.

Ez volt a csúcspont, amire most az interjúalany utalt. Aztán már érvényesült a papírforma. A kormánynak még a 2014–19-es „kis Kádár-korszak” letűnte és a Covid után is megvolt minden eszköze, hogy gátlástalanul vásároljon szavazatokat a választópolgárok aktuális és jövőbeli adóiból – az elkerülhetetlen gazdasági válságot úgyis csak a választások után vették észre.

Ugyanebből a pénzből óriási médiafölényhez jutott, amin nemcsak a hagyományos nagy tartalomszolgáltatókat kell érteni, hanem minden létező csatornát a sportközvetítésket megszakító gyűlöletkétpercektől a kábeltévéket elöntő „közérdekű közleményekig”, a Facebook-reklámokig és a TikTokig. Így már nem volt nehéz bevésni, hogy Márki-Zay „magyar katonákat küldene Ukrajnába”.

De addigra az ellenzék már elvégezte a romboló munka nehezét. A DK nem volt hajlandó elismerni legitim vezetőnek Márki-Zayt, a szétfolyó ellenzéki program – rendszerben gondolkodás híján – nem vehette föl a versenyt a különféle ajándékpénzekkel és kedvezményekkel. Márki-Zayról pedig kiderült, hogy lehet jó szándékú ember, de sem politikusként, sem vezetőként, sem szervezőként nincs abban a súlycsoportban, hogy fölvehesse a versenyt a hatalmas rutinú és erejű Orbánnal.

Amikor tehát a miniszterelnök párhuzamot von 2021 ősze és a mostani helyzet között, magát és híveit is nyugatja. Nem hiszem, hogy nincs tisztában a különbségekkel. Egy darab ellenzéki pártnak van mérhetően több potenciális szavazója, mint a Fidesznek, nem pedig több kisebb-nagyobb pártnak együtt, aminek a hívei keresztül-kasul gyanakodnak egymásra, ha éppen nem utálják egymást. Magyar Péter tehetségesebb vezető és ügyesebben manőverez Márki-Zaynál, ráadásul belülről ismeri az ellenfél viszonyait, mozgatórugóit. (Most gondosan zárójelbe süllyesztem a kérdést, hogy mennyire rokonszenves az ember és politikája.)

A jóléti varázslás lehetősége kisebb: 2026-ban a választók négy inflációs, időként reálbércsökkenéssel keserített évre néznek vissza. Szavazatvásárlásra meg már nem lehet annyi pénzt összehabarni, mint 2021–22-ben.

A propagandának lassanként elfogy a nagy kaliberű lőszere. A Kollár Kinga-„ügy” érdektelenségbe fulladt, és az Ukrajna uniós csatlakozása elleni kampány ha gusztustalan is, aligha bír mozgósító erővel – a Tisza ellen.

Egyvalami nem változott: az ellenzék zömének hite abban, hogy az egyetlen észszerű stratégia az összefogás, meg az inkvizítori düh azok ellen, akik kilógnak belőle. Csak eddig az elmélet szerint számos kicsi pártnak kellett összefognia, mert különben nem győzhető le Orbán a választáson, most mindenkinek Magyar Péterhez kell besorolnia, mert különben nem győzhető le Orbán a választáson.

Ehhöz először is azt kell feltételezni, hogy Orbán csak választás útján győzhető le (jó, elfogadom, a színes forradalom, vagyis a hatalom rendes gyakorlását megakadályozó erőszakmentes tömegtiltakozás idegen a magyar néplélektől), és ha választáson le van győzve, akkor a rendszernek is vége. (Ő maga vezeti le az interjúban, hogy nem. Én nem vagyok ennyire biztos benne, de az tény, hogy ez a hatalmi struktúra annyira be van ágyazódva az államapparátus minden részébe, a gazdaságba, de még a hétköznapi gondolkodásba is, hogy a rendszer megváltoztatása éppen csak elkezdődne a választási győzelemmel, ha egyáltalán van rá szándék.)

Akik a többi pártot és politikust fölöslegesnek látják, azok egyrészt az elemi intelligenciát sem feltételezik a választópolgárokról, ami ahhoz kell, hogy az érdekeiknek megfelelően adják le listás és választókerületi szavazataikat. Másrészt azt akarják, hogy ne legyen számottevő politikus Magyarországon Magyar Péteren kívül. És ha egy választás után a győztes – vagy legalábbis a nem-vesztes – oldalon egy darab számottevő politikus van, azt nem demokráciának hívják. Akkor meg minek rendszerváltásról beszélni?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.