Zanzibáron a tanulás nem kötelesség, hanem lehetőség – egy bősi pedagógus útja Afrikáig (FOTÓK)

Mit szeretsz legjobban a tanításban?

Azt szeretem benne legjobban, amikor látom, hogy valaki ráérez valamire, amikor egy nehéz téma végre összeáll a fejében, hirtelen magabiztosabban kezd használni egy kifejezést vagy szabályt. Ez az „aha-pillanat” az, amiért megéri. Nagyon élvezem, hogy minden diák más, és mindenkihez kicsit másképp kell közelíteni, ettől lesz igazán élő és kreatív a tanítás. Az egész úgy kezdődött, hogy megkerestek szülők azzal, nem tudnék-e segíteni a harmadikos kislányuknak angolból, mert ők maguk nem beszélnek angolul. Teljesen spontán indult, aztán jött a következő diák, meg az utána következő. Egy idő után azt vettem észre, hogy teljesen a hobbimmá vált. Imádtam csinálni. Végül az egyetemre is az utolsó napon jelentkeztem, csak azért, hogy akkor már „hivatalosan” is taníthassak. Szóval nem egy nagy, sorsfordító pillanat volt, inkább egy sor kis lépés, ami egyértelművé tette, hogy igen, ez az én utam. 

És mi a legnagyobb kihívás számodra?

Néha az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy nemcsak a gyerekekkel, hanem a szülőkkel is egy hullámhosszra kerüljek. Sajnos nem mindenki áll ugyanúgy a tanuláshoz, előfordul, hogy több nehézség adódik a szülői hozzáállásból, mint magából a tanításból. Ilyenkor különösen fontos a türelem, az empátia és az, hogy próbáljak hidat építeni, még akkor is, ha nem mindig könnyű. 

Szerinted milyen a jó tanár a 21. században?

A jó tanár ma már nemcsak tudást adja át, hanem segít eligazodni az információk világában, és megtanít tanulni. Egyfajta mentor, aki nemcsak szabályokat magyaráz, hanem motivál, bátorít, és közben nyitott marad az új dolgokra, akár digitális eszközökre, akár másféle gondolkodásra. A 21. században a tanárnak alkalmazkodnia kell, a gyerekek gyorsabban változnak, mint valaha, mindenki máshonnan jön, másképp gondolkodik. Fontos az empátia, a rugalmasság és az, hogy partnerként kezeljük a diákokat, nem „lefelé” beszélve hozzájuk, hanem velük együtt haladva. A jó tanár nem tökéletes, de hiteles. Ha látják rajta, hogy szereti, amit csinál, az önmagában tanít. 

Dániában éltél egy ideig, milyen hatással volt ez a tanári és nyelvoktatói szemléletedre?

Igazából még nagyon fiatal voltam, amikor lehetőségem volt pár hónapot Dániában tölteni, akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha tanítani fogok. Utólag visszanézve, sok minden, amit ott tapasztaltam, ma már tudatosan vagy tudat alatt része lett annak, ahogy a tanításhoz állok. Például az ottani nyitottság, lazaság és az, hogy a tanulást nem stresszforrásként, hanem élményként kezelték, ez nagyon megmaradt bennem. A dánok hozzáállása a nyelvekhez is inspiráló volt, számukra természetes az, hogy mindenki legalább két-három nyelven beszél, nincs bennük félelem attól, hogy hibáznak. Ezt a fajta bátor, nyelvhasználatközpontú szemléletet igyekszem én is átadni a tanítványaimnak.

Szerinted mi a leghatékonyabb módszer nyelvtanulásra gyerekeknél? 

Szerintem a leghatékonyabb módszer az, ha a gyerekek interaktív feladatokon keresztül tanulhatnak. Egyszerűen imádják az olyan tevékenységeket, ahol ők is aktív szereplői a tanulásnak, legyen szó mozgásos feladatokról, páros munkáról, kártyákról, online játékokról vagy akár egy kis küldetésről a tanórán. Amikor úgy érzik, hogy ők irányítanak, dönthetnek, és közben szinte észrevétlenül tanulnak, akkor sokkal bátrabbak, lelkesebbek, és jobban meg is marad bennük a tudás. Nagyon fontos a rendszeresség és a pozitív visszajelzés. A gyerekek akkor haladnak a legtöbbet, ha azt érzik, hogy amit tudnak, azt használhatják is, és a hibázás nem ciki, hanem a tanulás része. Az a cél, hogy a gyerekek kapcsolódjanak a nyelvhez, ne féljenek tőle, és ebben az interaktív, élményalapú tanulás verhetetlen.

Miért pont Zanzibárt választottad úti célnak? 

Márciusban, a tavaszi szünetben Zanzibárra utaztam. Egy kis kiszakadásra, napfényre és kalandra vágytam, Zanzibár pedig tökéletes választásnak bizonyult. Imádom az oroszlánokat, ezért is volt felejthetetlen élmény, hogy élőben láthattam őket a természetes élőhelyükön. Lehetőségem nyílt ellátogatni a Swahibu Al Hida Nursery and Primary Schoolba, ahol bepillantást nyerhettem a helyi gyermekek mindennapjaiba és az oktatásukba. Már az indulás előtt tudtam, hogy szeretnék találkozni zanzibári gyerekekkel, hogy megismerhessem tanulási környezetüket és mindennapi kihívásaikat. Mivel sokan szerény körülmények között élnek, úgy éreztük, hogy egy kis örömöt szeretnénk csempészni a napjukba. Ezért ajándékokkal érkeztünk: füzetekkel, tollakkal, rajzlapokkal, cukorkákkal és egyéb hasznos iskolai eszközökkel leptük meg őket.

Mi volt a legmeghatóbb pillanatod a Swahibu iskolában?

A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a gyerekek egyszer csak elkezdtek együtt angolul beszélni, számolni, válaszolgatni, spontán, bátran, tele lelkesedéssel. Ott álltam és alig tudtam visszatartani a könnyeimet, mert annyira meghatott. Az a pillanat emlékeztetett rá, hogy mennyire erős a tanulás öröme, ha szeretetteljes és támogató közegben történik.

Milyen érzés volt látni, hogy a gyerekek a földön ülve, mégis hatalmas lelkesedéssel tanulnak? 

Egyszerre volt szívszorító és felemelő. Szívszorító, mert ráébredtem, mennyire kevés eszközük van, se pad, se füzet, néha cipő sem. Mégis olyan lelkesedéssel figyeltek, kérdeztek, ismételtek, hogy az ember szinte el is felejtette, hol ülnek. Az a fajta belső motiváció, ami belőlük sugárzott, teljesen magával ragadó volt. Nem kellett digitális tábla, csillogó tankönyv csak kíváncsiság, nyitottság és egy kis figyelem. Láttam, hogy nekik a tanulás igazi érték. Valami, amit nem magától értetődőnek vesznek, ez engem is újra és újra emlékeztet arra, miért is szeretek tanítani. Afrikában az iskolai egyenruha viselése széles körben elterjedt és sok helyen kötelező is. Ezek általában egyszerűek és praktikusak, tükrözve az adott iskola színeit és hagyományait. Az egyenruha viselése nemcsak az iskolai fegyelmet erősíti, hanem csökkenti a társadalmi különbségek láthatóságát is a diákok között.

Ha egy dolgot hazahozhatnál a zanzibári iskolák szemléletéből a mi rendszerünkbe, mi lenne az? 

Azt a belső tiszteletet és a hálát, amit ott a tanulás iránt éreznek, illetve még azt az örömöt, amivel a gyerekek iskolába járnak. Zanzibáron a tanulás nem kötelesség, hanem lehetőség. A gyerekek nem azért ülnek be az órára, mert muszáj, hanem mert valóban vágynak a tudásra. Ez részben abból is fakad, hogy kevesebb jut nekik, ezért jobban megbecsülik. De azt hiszem, pont ezt az alázatot és értékalapú hozzáállást lenne fontos valahogy visszahozni a mi rendszerünkbe is. Ha sikerülne nálunk is újra értékként láttatni a tudást, nemcsak követelményként az rengeteget változtatna a diákok hozzáállásán, és talán a tanárok társadalmi megbecsülésén is.

Szerinted mit tanulhatnánk mi, jól felszerelt iskolákban tanítók, a zanzibári pedagógusoktól?

Elsősorban azt a hihetetlen elhivatottságot és találékonyságot, amivel dolgoznak, még akkor is, ha gyakorlatilag semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésükre. Zanzibáron a pedagógusok nem a technikára vagy a segédeszközökre támaszkodnak, hanem a saját jelenlétükre, kreativitásukra és kapcsolódási képességükre. Megtapasztaltam, hogy ott a tanítás valódi emberi kapcsolat, nemcsak tananyag átadás. A tanárok tisztában vannak vele, hogy ők nemcsak tudást adnak át, hanem példát is mutatnak, kitartásból, türelemből, szeretetből. Azt hiszem, tőlük azt tanulhatjuk meg igazán, hogy a tanítás nem attól jó, hogy mennyi eszköz áll mögötte, hanem attól, hogy mennyi szív van benne.

Mennyire látod motiváltnak a szlovákiai diákokat, ha összehasonlítod a zanzibári gyerekekkel? 

A szlovákiai és a zanzibári oktatás közötti különbségek rávilágítanak arra, hogy milyen hatalmas szerepe van az oktatásnak a jövő generációi számára. Szlovákiában a diákok számára természetes az oktatás, míg Zanzibáron a gyerekek hatalmas áldozatokat hoznak, hogy tanulhassanak, számukra ez valódi kiváltság. Sokszor komoly anyagi és családi áldozatok árán jutnak el iskolába, ezért nemcsak becsülik, hanem őszintén vágynak a tudásra. Ott nincs természetesnek véve az oktatás, épp ezért minden új szó, minden kis sikerélmény valódi öröm. A szlovákiai diákok viszont egy olyan rendszerben nőnek fel, ahol az iskola „jár”. Ez persze nem az ő hibájuk, ez egy másfajta társadalmi háttér. Itt sokszor a motivációt kívülről próbáljuk fenntartani: jó jeggyel, elvárással, következménnyel. Ott viszont belülről jön, mert érzik, hogy a tanulás kiút lehet egy jobb élet felé. Ettől függetlenül itthon is rengeteg tehetséges, kíváncsi, lelkes gyerek van, csak náluk más eszközökkel kell megtalálnunk a belső motivációjukat.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, miért érdemes tanulni, akkor mit mondanál? 

Tanulni azért érdemes, mert minden új tudás egy lépés önmagad felé, ahhoz az emberhez, aki lehetnél.

Mit üzennél azoknak a diákoknak, akik néha elveszítik a motivációjukat?

 Azt üzenném nekik, hogy teljesen rendben van, ha néha elfáradsz, elbizonytalanodsz, vagy épp úgy érzed, semmi értelme. Ez mind része az útnak. Az a fontos, hogy ne add fel, mert sokszor épp akkor jön a legnagyobb áttörés, amikor már éppen feladnád. Nem kell mindig tökéletesnek lenni. Elég, ha haladsz, akármilyen lassan is, mert minden kis lépés számít. És soha ne feledd: nem vagy egyedül, mindig van valaki, aki hisz benned, akkor is, ha te épp nem.