2
Fotó: TASR/AP
Megosztás
Donald Trump fogadta Jonas Gahr Støre norvég kormányfőt a Fehér Házban, ebből az alkalomból sajtóértekezletet tartottak. Ahol is egy újságíró megkérdezte az amerikai elnököt, milyen engedményeket kér Putyintól cserébe azért, hagy elvárja, Ukrajna mondjon le területének húsz százalékáról, így a Krím félszigetről is. Trump válasza: „Abbahagyja a háborút, leáll az egész ország elfoglalásával”. Ez szerinte „elég nagy engedmény” (pretty big concession).
Ha valaki nem lenne képben: Oroszország három év alatt nem tudta elfoglalni, azaz megszüntetni a szuverén Ukrajnát, holott ez volt Putyin eredeti terve. És, hasonlóképpen, nem lehet olyan jóslatot tenni, hogy ha a háború folytatódik, belátható időn belül el tudja foglalni, azaz megszüntetni a szuverén Ukrajnát.
Többek között azért, mert éppen az ukrajnai háború eredményeképpen a drónok tömeges alkalmazása gyökeres változást hozott a harcászatban, sőt a hadászatban, és ennek a hadviselési forradalomnak nem látni a kimenetelét. (Akármilyen izzadságosan próbálja Orbán blokkolni Ukrajna európai támogatását.)
Mindegy is. Erőfölényből fakadó kegynek beállítani azt, amit az ember nem tud megtenni: az iskolai folyosón veszekedő tízévesek jellemző taktikai húzása. Csak hát mindez nem két-három izgága gyerek játszmája, más a lépték.
Trump ezzel azt mondta, hogy ha a Kreml lemond a tömeggyilkosság, tömeges rablás, erőszak, kínzás, deportálás, akár a népirtás folytatásáról, megismétléséről vagy beteljesítéséről, akkor azzal engedményt tesz. (Pontosabban: ha megígéri, hogy lemond róla, aztán úgy tartja be, ahogy a Kreml betart bármit.) Fontoljuk meg mindennapi életünkben: mostantól ez lesz az ajánlott viszony a törvényekhez és az erkölcsi parancsolatokhoz.
Az amerikai elnöknek amúgy van szeme és füle, nem tudja kivonni magát a való világ érzékeléséből: Mostanra, bő két év után már a jelek szerint rájött, hogy Putyin nem tisztán egy fineszes „zseni”. És meglepetésében képes kipréselni magából annyit, hogy „Vladimir, STOP”. Jobb a békesség végül is, igaz, ahhoz három hónap alatt sem szemernyit sikerült közelebb jutnia. Valahogy nem sikerült beváltania kampányígéretét, hogy pár telefonhívással elintézi.
A „hagyd már abba, Vladimir!” kifakadást egy fura feddés előzte meg a saját Truth Social közösségi platformján (mellékelem a képkivágást). Az április 24-én hajnal 1-től Kijivre zúduló rakéta- és dróntüzet (tizenkét polgári halálos áldozat, kilencven sebesült) szükségtelennek és nagyon rosszul időzítettnek nevezte („Not necessary and very bad timing.”).
A jelzőket Trump részéről nyilván az indolkolja, hogy az orosz terrortámadás keresztbe tett az ő „békealkujának”, amit persze mielőbb nyélbe kéne ütni, szerinte, ha hallgatnának rá. Hogy nem tud fogalmazni, azaz nincs tudatában, hogy a szavai hogyan hangzanak, végtére is nem bűn, az emberiség nagy része így van vele. De annak a fülében, aki tud fogalmazni, és akit érdekel a megszólalások hatása, ezek úgy hangazanak, mint olyan ember szavai, akiből teljesen hiányzik az emberi érzés.
Emberi érzésen vagy empátián itt nem valami nyálas, érzelgős dolog értendő, hanem a társas együttéléshez szükséges minimum: elemi rendesség: hogy tudomásul vegyem, mi mozgatja a másik embert, embercsoportot, és kerülön a megalázását, akár szeretem, akár nem.
Pszichológiai magyarázatnak tökéletesen elegendő, hogy Trump lenézi Ukrajnát, mert gyengébb Oroszországnál (és testületileg ostobának tartja, amiért mégsem kapitulál), s azért dühös Zelenszkijre, mert úgy könyveli el, kiszúrt vele a Hunter Biden-ügyben, meg különben is, a demokrata hivatali elődök kegyence. És az is látható, hogy az államközi kapcsolatokat olyan üzleti tranzakciónak tartja, ahol csak az egyik fél nyerhet, az pedig Amerika kell hogy legyen.
De mégiscsak politikusról van szó, ráadásul olyan ország első emberéről, amelyet eddig a Nyugat legerősebb pillérének tartottak, és politikustól arra számítana az ember, hogy tisztában van vele: a többi országot is érdekei és szenvedélyei vezérlik. A legerősebb politikai szenvedély pedig, főleg hadban álló, megtámadott országban, a hazafiság. Rossz csengésűvé vált, de történetileg nem negatív szóval: a nacionalizmus.
Elvárni egy másik nemzettől, akármelyiktől, hogy a nesze, semmiért cserébe lemondjon a legelemibb érdekeiről és szenvedélyeiről, adott helyzetben a puszta létezéséről – ez már nem csak szociopátia, nem egyszerűen az 1945 utáni világrend felrúgása, hanem közveszélyes ostobaság.
Új világ reggele, bűzfelhő, a hőmérséklet 12 fok.. Ahogy az anya mondja a Megáll az időben: „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” De a Krím hovatartozásáról ma még nem Donald Trump fog dönteni, nem is Vlagyimir Putyin.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
