Túl kurvás, túl maszkulin? – Óváry Anna a női alkotók helyzetéről és a zenei világban levő sztereotípiákról

A zenében, ahogy Anna fogalmaz, nincsenek magyarok és szlovákok, csak zenészek. Nőként gyakran szembesült azzal, hogy „csak énekesnő“, akinek a dalait biztos valami pasik írják. Nyíltan beszél arról, hogy ő maga szerzi a dalait, és nem hajlandó hagyni, hogy a külseje alapján ítéljék meg a munkáját. 

Az interjúban Anna mesél arról, mit jelent neki a zene, hogyan tapasztalta meg a szlovákiai zenei közegben az identitás és nemiség kérdéseit, és miért fontos számára, hogy a női alkotók is ugyanolyan elismerést kapjanak, mint férfi társaik, nem a külsejükért, hanem a tehetségükért.

Colours of Ostrava fesztivál szavazatok alapján lehetőséget ad egy szlovákiai fellépőnek is, amihez csupán egy szavazattal támogatni tudjuk Annát, hogy minél nagyobb esélye lehessen ahhoz, hogy megmutassa magát egy ilyen nagyszabású rendezvényen – szavazni IDE kattintva lehet.

Hogyan élted meg a Radio_Head Awards díjátadót? Számítottál rá, hogy ezúttal te kapod az Advance Investments különdíját?

Az Év felfedezettje kategóriát találtam csak esélyesnek, de az igazat megvallva, inkább a fellépésemre összpontosítottam. Nem a szokásos felállásban készültem színpadra lépni, ezért sok munkával járt a felkészülés. A különdíj derült égből villámcsapásként ért.

Mit jelent számodra ez az elismerés, akár művészként, akár emberként?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nincs szükségem külső megerősítésekre. Szeretném, ha ezektől függetlenül tudnék működni, de egyelőre még nem jutottam el erre a szintre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az engem működtető üzemanyag egyik apró összetevőjét egy-egy ilyenféle visszacsatolás alkotja. Ez a díj nagy mértékben inspiráló. Azóta már egyébként alkalmam volt hosszabban beszélgetni az Advance Investments egyik képviselőjével. Ez volt az egésznek a legszebb része, mert tudatosítottam, hogy a munkásságomat tényleg követik, ismerik és elismerik. Nem csak valamiféle rámutatunk valakire elv alapján választottak.

Milyen tapasztalataid vannak azzal kapcsolatban, hogy a szakma hogyan viszonyul ahhoz, hogy te magyar vagy? Érezted valaha, hogy ez előny vagy épp hátrány?

A zenében nincsenek magyarok és szlovákok és romák és ukránok, hanem zenészek. Ha mindenképpen valamilyen választóvonalat szeretnénk találni, akkor inkább baloldali és jobboldali politikai preferenciákat képviselő csoportokra oszlik a szcéna. Néhány rétegben él még a „zenészek és nők“ felosztás is, ezzel volt egy pár kellemetlen tapasztalatom. Tőlem sohasem kérdezték meg, hogy milyen a nemzetiségem, amikor a zeném minőségét értékelték. Pedig a nevemből adódóan egyértelmű, hogy nem vagyok szlovák. Ami a magyar nyelven íródott dalokat illeti, az alternatív réteg befogadó ezekkel szemben is, de persze a szlovák és angol szövegek tűnnek a szlovákok füleinek természetesnek. Ez szerintem normális. Főleg a mainstreamben, annak pont az a lényege, hogy könny(ebb)en emészthető produktumokat termeljen. Mondjuk az tagadhatatlan, hogy ebben a szférában a nem szlovák vagy angol dalok negatív megítéléssel is találkozhatnak. Egyébként a magyarul éneklő előadóknál régebben azt éreztem, hogy Magyarország felé kacsintgatnak, a szlovák zenei világ nem vonzza őket annyira. 

Nőként mennyire más zenélni Szlovákiában? Milyen elvárásokkal, sztereotípiákkal kellett eddig szembenézned, ha volt ilyen?

Ez nem szlovákiai kérdés. A világ összes pontján még mindig szokatlannak számít, ha egy hangmérnök nő. Az általam leggyakrabban tapasztalt sztereotípia az, hogy én „csak énekesnő” vagyok, a zenémet valami pasik írják a háttérben. Viccesen hangzik, pedig párszor szó szerint megkaptam ezt a kérdést… Hogy kik azok a fiúk, akik… Nem beszélve arról, hogy ha egy női szerző saját maga adja elő a műveit, azon kívül, hogy a tömeg kiváló technikát (énekesnők esetében nagy hangterjedelmet is) vár el, azzal is számolnia kell, hogy naponta kap megjegyzéseket a külsőjére is. Túlságosan kihívó, nem törődik magával, túl kurvás, túl maszkulin, meghízott, gebe, ráncos, botoxos… Egy férfi szerzőnél teljesen megelégednek azzal, ha csak teljesen egyszerűen autentikus.

Mit gondolsz, mitől lehetne valóban befogadóbb a zenei közeg a női, queer vagy más marginalizált alkotók számára Szlovákiában?

Véget vetni annak a méltatlan rombolásnak, ami jelenleg a szlovákiai kultúrában történik. Ha eltekintünk a jelenlegi politikai helyzettől, akkor azt mondhatom, hogy jó úton haladunk. Eleinte csak suttogtunk, most már kiabálunk. Ez sokakat megrémít, dehát ez már csak így van, ha az ingát elengedjük, először hevesen kell hintáznia ahhoz, hogy nyugalmi állapotba kerüljön.

A Buy Her Sugar után most már Ovarius néven alkotsz. Hogyan született meg benned a döntés, hogy elindulj egy szólóúton?

Külső szemlélőknek úgy tűnhetett, hogy ez az egyik pillanatról a másikra történt. Nem beszéltem ilyen tervekről még a legközelebbi barátaimnak sem. Egyszer aztán egy nagy levegőt vettem, és egy napon belül elküldtem az egyik demómat (Theory and Routine) a Blame Your Genes néven futó szlovákiai producernek (aki ma már a koncertzenekarom része), felépítettem a projekt bemutatásának stratégiáját és elkezdtem dolgozni a hosszútávú terveken is. Emögött egy többéves lelki vívódás állt. Minden múltbéli nagyobb projektemben szerzőként is működtem, a produceri munkát azonban általában másra hagytam. Valamint féltem attól, hogy egyedül nem vagyok elég jó, hogy a zeneipar sötét erdőjében a fényt mások jelentik számomra. Pedig csak elég volt a kapcsoló után nyúlni és meggyújtani a saját magam lámpáját, ami mindvégig velem volt, de nem láttam. Talán inkább nem mertem látni. Ezt a szemléletváltást leginkább a terapeutámnak köszönhetem.

Miben más számodra a szólómunka, mint egy zenekari közegben alkotni? Inkább felszabadító vagy nehezebb egyedül vinni egy projektet?

Jelenleg lubickolok a szabadságban. Végre csak saját magammal kell kompromisszumokat kötni. Ami persze nem mindig könnyű, mert a bizonytalanságokból származó kérdésekre egyedül kell választ találnom és a felelősség teljes része az én vállamra van helyezve. De megéri. 

Mi inspirál leginkább a dalszerzés során?

Régebben a depresszió, szomorúság, mélységek… Ma pedig inkább ezeknek a magam mögött hagyása. Ezért mondom olyan sokszor, hogy a zenei műfajomat terápia mellékhatásaként lehet a legpontosabban definiálni. 

Van olyan zenei projekt, együttműködés vagy fellépés, amit már most nagyon vársz az idei évben?

A Radio Head Awards után több felkérést kaptam komorabb jellegű, illetve csak zongorás fellépésekre. Ezeket nagyon várom, hiszen eredetileg zongorista vagyok. Szeretek a csenddel játszani és az ilyen típusú produkciók ehhez ideális teret nyújtanak. Szeretnék többet játszani magyar közönségnek is, bízom benne, hogy jön majd ilyen felkérés is. Dolgozom az albumon is, habár még nem tudom, mikor készül el, a folyamat már elindult, és nincs visszaút.

Mit üzennél azoknak a fiatal zenészeknek, akik most állnak a pályájuk elején, és hasonlóan önazonos, kísérletező hangot keresnek?

Fura világban élünk, az emberek szeretik az instant megoldásokat. Készen kapott ételek, gyorsan épülő házak és befelé fordulást nem igénylő diktált zenei preferenciák. A minőség és az önazonosság nem szükségszerűek az elismeréshez, ez nagyon sokszor kiábrándító lehet. Tapasztalataim szerint ennek két jó ellenszere van. Az egyik az a kérdés, hogy „Na de mit is akarok én?“ A másik pedig a számok, információk, ranglisták, szociális média, trendi videók, outfit check és influencer marketing mellett nem megfeledkezni az egyetlen lényegről: a zenéről.