Robert Ficóra majd úgy hivatkozhatnak Moszkvában, hogy Európa csak szavakban ítéli el Oroszországot – interjú Takácsy Dorka Oroszország-szakértővel

Mennyire fontos ünnep az oroszok számára ez a győzelem napja, illetve annak a megünneplése?

Ez tekinthető gyakorlatilag az egyik legnagyobb identitásképző, identitásformáló ünnepnek, hiszen az orosz emlékezetpolitikában kiemelt szerepet játszik. Annál is inkább így van ez, mivel az orosz történelem nem igazán bővelkedik olyan eseményekben, amire minden orosz büszke lehet. És hát természetesen az emlékezetpolitika ezzel aktívan dolgozik is, ezt egy sokkal nagyobb ünnepségként kell elképzelni, mint mondjuk bármilyen más nemzeti ünnepet, akár Szlovákiában, vagy Magyarországon. Az óvodáktól az iskolákig mindenhol megünneplik, ilyenkor mindenhol díszbe borulnak még a lépcsőházak is, és minden egyes település, még a legkisebb falu is rendelkezik valamilyen második világháborús győzelmet idéző emlékművel, amit ilyenkor megkoszorúznak.

A legnagyobb nyilvánosságot kapó elem az természetesen a moszkvai Kreml előtt a Vörös téren tartott katonai parádé, ami elsősorban a szovjet időkre volt jellemző. A ’90-es években aztán ez megszűnt, ezt a hagyományt nem folytatták, később azonban Vlagyimir Putyin visszahozta. Ő elkezdett építeni erre a dicső szovjet múlt érzésére, és felelevenítette ezt a szovjet stílust idéző nagy díszszemlét.

Van-e valami különleges szerepe ennek az eseménynek?

Egyrészt itt szokták felvonultatni azok a “csodafegyvereket”, amikre az orosz ipar rendkívül büszke, amelyek azonban nem igazán tűnnek fel az ukrajnai fronton, tehát ezek inkább reprezentatív funkciót látnak el. Az is nagyon fontos, főként az orosz média, de a nemzetközi sajtó számára is, hogy bemutassák, melyik nemzet képviselteti magát ezen az ünnepségen. A kremlinológia visszatérőben van, hiszen mindenki lázasan fejtegeti ilyenkor, hogy egyáltalán kik vannak meghívva, illetve kik azok, akik elfogadják ezt a meghívást. 2022-ben például – azaz az oroszok ukrajnai inváziója megkezdésének évében (szerk. megj.) –  nem volt olyan külföldi képviselő, aki részt vett volna ezen az eseményen. 2023-ban már hét – jellemzően – közép-ázsiai ország, illetve Belorusz képviseltette magát. 2024-ben viszont már kilenc, és ha most teljesülnek az oroszok elvárásai, akkor idén egy ennél jóval nagyobb számú külföldi delegációt köszönthetnek a Vörös téren, hiszen 27 meghívottat várnak. Ez mos annyival különösebb ünnep, mert kerek az évforduló, azonban továbbra is tart a háború Ukrajnában, és ezt a konfliktust az orosz propaganda belföldre abban a keretben értelmezte, hogy a fasizmus ellen vívott küzdelmet látjuk megismétlődni. Tehát az, ahogyan az Ukrajna ellen vívott háborút prezentálja az orosz propaganda a lakosság számára, aszerint az értelmezés szerint ez eddig is egy honvédő háború volt, azaz egyfajta megismétlődése a 80 évvel ezelőtti küzdelemnek. Azt látjuk, hogy gyakorlatilag a dicső múlt emlékével igazolják a társadalom erős militarizálódását az orosz politikai kommunikációan.

Az oroszországi közbeszédbe tehát belefér, hogy az orosz-ukrán konfliktust hozzáigazítják a narratívához, miszerint az oroszok kizárólag a jó oldalon állnak, és állandóan a fasiszták ellen harcolnak, annak ellenére, hogy a II. világháború legelején a Szovjetunió éppenséggel kollaborált a nácikkal, szinte együtt rohanták le Lengyelországot, aztán ott van a katyńi vérengzés, ahol tízezrével végezték ki a lengyel tiszteket. Ezekről az eseményekről mennyire esik szó?

Semennyire. Az orosz emlékezetpolitika nagyon szelektíven kezeli ezt a háborút, hiszen a teljes 1939 – 1941 közötti időszakot kihagyja, beleértve azt, amikor a Szovjetunió  a Molotov-Ribbentrop-paktum keretében a náci Németországgal egyetértésben rohanta le és osztotta fel Lengyelországot, illetve tette rá a kezét a balti államokra is. Ez az időszak ebből a dicsőséges narratívából teljesen kimarad, amelyik azt mondja, hogy mi mindig is a fasiszták ellen harcoltunk. És ennek most egyfajta felújítása az, amit látunk: az elmúlt hetekben felerősödött az orosz propagandában az, hogy ők most Ukrajnában az úgynevezett eurofasizmus ellen küzdenek.

Létezik ilyen kifejezés az oroszban, hogy eurofasizmus?

Pontosan! Ez egyfajta újításnak tekinthető. Az orosz propaganda sokféle fasizmust emleget, ahogyan a nácítlanításnak is több formáját “ismeri”, hiszen ez volt az egyik ürügye is az Ukrajna ellen indított nagyszabású katonai műveletnek.

Eszerint mivel az ukránok nácik, ezért kell ellenük fellépni. Ugyanakkor az, hogy itt az egész Európát egy ernyő alá rakják és konkrétan az eurofasizmus elleni küzdelemről beszélnek, és ez újdonságnak számít. Ráadásul ez most már gyakorlatilag a hivatalos retorika részévé vált, tehát mindenképpen szintlépés.

Visszakanyarodva az orosz történelemszemléletre, tehát a második világháború első két évéről inkább szemérmesen hallgatnak. Arról mennyi szó esik, hogy az amerikai segítségnek nagy szerepe volt abban, hogy Szovjetunió hatékonyan felléphessen a náci Németországgal szemben? Az amerikaiak a mai árakon számolva vagy 180 milliárd dollárral segítették Moszkvát, 13 ezer tankot, 14 ezer repülőgépet adtak át az oroszoknak.

Erről nem esik szó, a szövetségesek a kor ábrázolása szerint igazából nem jelennek meg. Mintha a Szovjetunió kvázi egymaga győzte volna le a náci Németországot. Az orosz hivatalos narratívák nagyjából ezt sugallják. És hát ugye az emlékezetpolitika annyiban is szelektív, hogy az akkori  győzelemért tett ukrajnai áldozatvállalás is kimarad ebből a győzelmi történetből. Pedig az ukrán nép 7 millió szovjet katonát áldozott fel ebben a háborúban. És itt érdemes megjegyezni, hogy Ukrajna néhány évvel ezelőtt hivatalosan is egy nappal előrehozta a saját győzelem napi ünnepségét, hogy ezzel is az európaiakhoz kerüljön közelebb, hiszen Európában a győzelem napját, azaz a háborús veteránok napját május 8-án ünneplik, tehát Kijev ezzel is ellép Oroszország mellől.

Eközben amit az oroszok évek óta művelnek a szomszédos országban, ahogy Putyin megindokolta Ukrajna lerohanásának a szükségességét, tulajdonképpen kétségbe vonva az ukrán nemzet létezését, aztán ott vannak a bucsai rémtettek, amiknek az elkövetőt Oroszországban kitüntették, mindez mennyire szól arról, hogy tulajdonképpen az orosz vezetés vall fasiszta nézeteket? 

Nem vagyok eszmetörténész, de tudnék arra érveket felhozni, hogy miért az, ugyanakkor arra is, hogy miért nem az.  Óvatos lennék, hogy ezt egy az egyben fasiszta rendszernek nevezzük, de természetesen látni olyan jeleket, amik arra mutatnak, hogy igen.

Robert Fico egyedüli európai uniós kormányfőként ellátogatott Moszkvába. Ennek van-e valami üzenete az oroszok felé? Az orosz sajtó, az ottani politika felhasználja ezt valami propagandisztikus célra?

Az orosz sajtó kiemelt figyelmet fordít arra, hogy alaposan bemutassa azt, kik jönnek erre a moszkvai parádéra, hiszen 2022 óta, főként a nyugati politikusok egyfajta izolációra törekedtek az orosz vezetéssel szemben, demonstratívan nem vettek részt ezen az ünnepségen. Tehát az orosz vezetés mindig szerette ezt az eseményt úgy feltüntetni, mint ami bizonyíték arra, hogy Oroszország milyen fontos szerepet játszik a mindennapi politikában. Hogy vele együtt ünnepelnek más prominens nemzetek vezetői is. Amennyiben most tényleg sok, mondjuk 27 ország képviselteti magát, azt az orosz belföldi propaganda mindenféleképpen egy nagy sikerként tudja prezentálni és hát még inkább, hogyha közöttük van például egy európai uniós vezető is. Hiszen ezáltal azt mutathatják, hogy lám Európa csak szavakban ítéli el Oroszországot, de hát ez az Unió mégiscsak egy megosztott, furcsa gyülekezet, és mégiscsak van ott azért egy rendes ember, aki eljön hozzánk ünnepelni. Egyértelmű, hogy az orosz belföldi propaganda ezt egészen biztosan arra fogja használni, hogy azt mutassa fel, Európa csupán szavakban határolódik el attól, ami Oroszországban történik, és egy gyenge, megosztott hatalomról van szó. Tehát ezzel is alá fogja támasztani azokat a narratívákat, amiket egyébként is terjeszt az Európai Unióról.