Gyurcsány el

Normális országban a politikusok jönnek, mennek, feltűnnek, megbuknak, s ha megbuknak, tudomásul veszik, de nem tartják kibírhatatlan szégyennek, találnak maguknak valami jó kutatói vagy nemzetközi vagy tanácsadói állást. „Normálison” most nem azt értem, hogy az illető országban kellemes élni, s hogy a politikában nincsenek félőrültek vagy egészen gazemberek, hogy senki sem hazudik, hanem azt, hogy az intézményrendszer maga demokratikus, például a miniszterelnök választáson vagy egyéb békés, alkotmányos úton lecserélhető.

Ez azért lehetséges, mert van hatalommegosztás, azaz nem összpontosul minden hatalom egy kézben, a választások pedig szabadok és tisztességesek, valamint arányosak, azaz a törvényhozás összetétele nagyjából tükrözi a politizáló népesség érdekek és szenvedélyek szerinti megoszlását. Magyarország kivétel a nyugati világban, ugyanis a politikai rezsim szélsőségesen központosított,  fékek és ellensúlyok csak papíron vannak, a választás viszont nemcsak tisztességtelen, hanem aránytalan is.

Ezt a sajátosságot látta át Orbán Viktor valamikor a 2000-es évek elején, és azóta Magyarországon csak két politikusnak jut igazi tér: Orbán Viktornak és egy Nemorbánnak, függetlenül érdekektől, ideológiáktól, társadalmi tagoltságtól. Kétféle érdek létezik: hogy Orbán legyen a csúcson vagy akárki, csak ne ő, és kétféle politikai szenvedély: vakon követni a zseniális vezért és orbántakaroggy.

Szenvedélyekről beszélek, nem politikai ideológiákról, amilyen a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus vagy a fasizmus. Ideológia csak egyféle van, s ezt vallja a magyar népesség kilencvenplusz százaléka kormányoldalon éppúgy, mint ellenzékben: az érdekek szerinti tagoltság rossz dolog, az a helyes, ha mindenki egyet akar, s ezen belül a kormánytól várja egyéni életminőségének javítását.

Hát ez minden, csak nem működő demokrácia.

A Nemorbán szerepét 2004 óta egyvalaki tudta sikeresen betölteni, Gyurcsány Ferenc, ő azonban 2006-tól elveszítette belső támogatottságának javát és a gazdasági világválság nyomán a külsőt is, úgyhogy 2009-ben kénytelen volt lemondani. 2010-ben pedig az ellenzék a parlamenti egyharmad alá szorult, és hiába volt ezen a meggyengült népességen belül a legerősebb Gyurcsány pártja, minden hatalmi súlyát elveszítette, politizálásának ettől fogva semmilyen országos következménye nem volt.

Ennél jobban nem lehet megbukni, Gyurcsányt azonban nem engedte teljesen megbukni a rendszer, ami nem volt többé demokrácia, de szüksége volt a demokratikus díszletekre és azok közt egy Nemorbánra. Ám az ellenzék hiába kísérletezett, talán a politikai érzék hiányzott, talán az energia, talán a kellően vastag bőr, de senki más nem vált be ebben a szerepben – Magyar Péterig.

Gyurcsány így nemcsak az Orbán-oldal számára volt tökéletes gyűlölet-céltábla, hanem a saját oldalának minden frusztrált dühe is rázúdult. Egyszer én is elvesztettem a mértéket, és goromba voltam vele nyilvánosan, írásban – most már sajnálom, nem azért, mintha nem fért volna bele a szólásszabadságba, de az ember viselkedjen úgy, ahogy szeretné, ha vele viselkednének.

Dramaturgiai szempontból a düh rendszerint két vádban vagy inkább képletben öltött testet. Az egyik szerint az a bűne, hogy nem mondott le 2006 szeptembere után. Ám ha akkor lemond, az a választáson vesztes Orbán akaratának érvényesülését, azaz tényleges hatalomátvételét jelentette volna, főleg ha előrehozott választásokat írnak ki, amibe az akkor még eleven Magyar Szocialista Párt nemigen egyezett volna bele. És ha lemond, akkor a legnagyobb valószínűséggel a Kiss Péter nevű fakó szabvány szocialista lett volna a miniszterelnök (nyugodjék békében.), vagy – ez is Orbán javaslata volt – egy átmeneti évre „szakértők” élén egy ügyvezető, például Bihari Mihály, akiről a következő évben kiderült, hogy alkotmánybírósági elnökként a magyar demokrácia egyik sírásója.

Gyurcsány az alaphibát nem azzal követte el, hogy nem mondott le, még csak nem is az őszödi beszéddel magával, illetve a kiszivárgásával, akárhogyan történt, az csak standard magyar politikusi butaság, hanem azzal, hogy az államháztartási adatok manipulálásával (bűn) 2006 tavaszán „visszahozta a szarból a kormányzást” (az ő szavai), vagyis nem tisztességes módon nyerte meg a választást; a lényeg, hogy ne jöjjön vissza Orbán. Ez kicsit hasonlít Magyar Péter híveinek arra az elvére, hogy Orbánt kell legyőzni bármi áron, és minden ennek kell alárendelni. De honnan tudják, hogy mi az ár, amit meg kell fizetni – majd, kamatostul, ahogy Gyurcsány megfizette a magyar demokrácia kárára?

Ha Gyurcsány és cselekvőképes támogatói tisztességesek maradnak, akkor Orbán ugyan nagy valószínűséggel megnyeri a 2006-os választást, de nagy valószínűséggel nem kétharmaddal. És akkor őt éri kormányon, a 2011/2012-esnél gyengébb pozícióban a 2008-as világválság, és – szintén nagy valószínűséggel – másként alakul az ország sorsa. Talán jobban. (Aztán Gyurcsány még elkövetett hibákat/bűnöket, szerintem a legsúlyosabb az állambiztonsági feltárás elmulasztása volt, amire a Kenedi János vezette szakértői bizottság selyempapír díszcsomagolásban kínálta fel a lehetőséget).

De az alaphiba mégiscsak az, hogy mesterségesen és nem tisztességesen beavatkozott a demokrácia organikus működésébe, kizárva a természetes kockázatot, törékennyé téve a rendszert (ezt nevezi Nassim Taleb a medicinából átvett kifejezéssel iatrogén hatásnak). A többi, Lendvai Ildikó szavával, vergődés – de nem 2022, hanem, mondjuk, 2007 óta.

A másik – nem is vádnak, inkább értelmezésnek nevezném, amit nemcsak Magyar Pétertől hallunk, hanem többektől és régebb óta. Eszerint itt 2004 óta Gyurcsány-Orbán- (Orbán-Gyurcsány-) korszak van, Magyarország sanyarú állapotának az okozója ez a két ember, nagyjából szimmetrikusan, és akkor javulnak meg a dolgok, ha legalább az egyik kiesik. Most Gyurcsány kiesett, a korszak véget ért, és ez ígéret lehet a balsors végére. Nekem meg, lásd fent, az a véleményem, hogy nem ez a két ember tette ilyenné a politikai rendszert (és az sem igaz, hogy csak Orbán), hanem fordítva: az, hogy Magyarországon nincs politikai (demokratikus) és gazdasági szabadság, keveseknek hiányzik igazából, s ez teszi lehetővé, hogy a politikának csak egy, maximum két számottevő szereplője legyen.

Egészen kiváló barátaim nem hiszik el, hogy Gyurcsány hirtelen bejelentett visszavonulása és válása mögött egyszerűen magánéleti okok lehetnek, netán fölismerte vereségét, és taktikai meggondolásokat sejtenek mögötte. Valóban nehéz elképzelnem, hogy akinek ennyire életeleme a politika, egyszer csak lelép a porondról. Nem zárnám ki az opciót, hogy valamikor, valahogyan meggondolja magát. De szerintem mindegy, mert a magyar demokrácia nem Gyurcsány jelenlététől ment tönkre, és a távollététől nem fog helyreállni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.