Megosztás
Kijött a Központi Statisztikai Hivatal jelentése a magyar gazdaságról, majd ezen belül az ipar helyzetéről, mely utóbbi katasztrofális. Ha Magyarországon volna valóságos politikai élet, azaz úgynevezett demokrácia, akkor a parlamentben az ellenzék minimum harsányan röhögne a repülőrajtot ígérő kormányon, de úgy, hogy ország-világ hallja, a miniszterelnök pedig a lemondást fontolgatná szégyenében, dehát egy ilyen forgatókönyvhöz képest a Trónok harca sárkányostul, Éjkirályostul maga a földhözragadt realizmus.
Érjük be azzal a megfogalmazással, hogy a magyar gazdaság beteg, súlyos beteg. Az állapota szégyen a világ előtt. A durva számok: márciusban a GDP 0,4 százalékkal, az ipari termelés munkanaphatástól megtisztítva 5,4 százalékkal kisebb volt az egy évvel korábbinál (tehát nem érte el úgy sem, hogy két nappal többet dolgoztunk), a feldolgozóipar motorjának szánt (bocs a képzavarért) akkumulátorgyártás volumene pedig 41 százalékkal csökkent. Jól olvasták.
De ha nem makrogazdasági szemszögből, a statisztikák szintjén nézzük, akkor is ki-ki a bőrén érezheti, akinek van élménye a gazdasági valóságról: a vállalkozások spórolnak, nem fejlesztenek, nincs megrendelés árukra és szolgáltatásokra. Ezt szokták úgy mondani, hogy behalt az üzlet. Nem azért, mert a vállalkozások ügyetlenek (bár tény, hogy arra vannak nevelve), hanem mert a politikai hatalom az akkumulátormániájával és egyéb gonosz rögeszméivel megfojtotta az eleven gazdaságot.
Pontosabban szólva, ezek nem is rögeszmék, csak abból az ellentmondásból erednek, hogy olyan kormány próbálta középtávra megsaccolni a piaci keresletet, amelyik annyira ért a piachoz, mint hajdú a harangöntéshez. Ám ennél is nagyobb baj, hogy közben folyamatos nyerésben van – már ami a saját zsebét illeti – tapasztalatlanságával és hozzá nem értésével, s ezt rettentően élvezi. Meg persze a világért se mondana le róla. A magyar uralmi elit ugyanis, aminek a kezében a politikai és gazdasági hatalom egyaránt összpontosul, nem vállalkozó. Mármint a szónak abban az értelmében, hogy nem a piacról, a piacból él, figyelve, mire volna és mire lehetne kereslet, s ha rájön, el akarja adni az áruját vagy a szolgáltatását, lehetőleg jobban, mint mások, erre pedig ötletei vannak, amik vagy beválnak, vagy nem. Azaz kockázatot vállal, és vagy nyer, vagy csak meg-megél valahogy, vagy éppenséggel bukik.
A magyar uralmi elitnek nincs szüksége ilyen erőfeszítésre. Nem vállal kockázatot, ugyanis a kezében lévő pénz nem az ő pénze, hanem a magyarországi – vagy ha a Nyugat számára elviselhetően viselkedik, a nyugati-európai – adófizetőktől jön, akiknek nem tartozik elszámolási kötelezettséggel. (Ha esetleg „Brüsszel” mégis elszámoltatná, lásd hetedik cikkely, Európai Ügyészség, azt véres sérelemnek, a nemzeti szuverenitás elleni merényletnek veszi.)
Nem tud bukni, csak nyerni, nem felel a vagyonával, mint egy bt beltagja vagy a kft ügyvezetője. A vagyona növekszik, akármit tesz. Ha kudarcot vall, azt más fizeti meg, például a magyar adófizetők en bloc, ötödíziglen. Őt nem érheti büntetés.
A piacot egyszerűen megveszi készen, vagy jogszabállyal a magáénak nyilvánítja, s ha módja van rá, elrabolja a mások sikeres vállalkozását. Ehhez nincs szükség üzleti képességekre: ha valakinek birtokában van az állami kényszerítő erő, elég kinézni magának, amit akar, aztán csak kellően vastag bőr kell, meg egy csapat jogász, aki lepapírozza az átvételt vagy a rablást. Ám ha egy ilyen ember azt hiszi magáról, hogy van üzleti érzéke, akkor óriásit téved, s előbb-utóbb kegyetlen bukásba sodorja az országot (saját magát nem tudja, mert a maga uralta világban, mint láttuk, csak nyerhet).
Hogyan követhet el az országgal szemben ekkora felelőtlen disznóságot a magyar uralmi elit? Először is – tudom, hogy körkörös érvelés, de – éppen azért, mert megteheti. Minden lehetősége megvan rá, mért ne éljen vele?
Hiányzik a demokrácia, s lényegében ő ellenőrzi a gazdaságot. A parlament nem parlament, a független média és a civil kontroll eddig is ellenszélben kínlódott, de most a maradékát is le akarják bénítani – hiába próbál bárki szólni a kormányzatnak, hogy nem ért hozzá, hogy téves és ártalmas, amit művel.
Ha úgy dönt, hogy mindent egy lapra tesz fel (ami eleve óriási üzleti hiba), és „akkumulátor-nagyhatalmat” csinál Magyarországból, esetleg a kínai autóipar európai lerakatát, holott ehhez, de akár a beszállításhoz nincs se hazai tőke, se hazai munkaerő, se hazai üzleti érdek (már a hatalmi hálózat érdekein kívül), se víz, se ásványi nyersanyag, se hulladékfeldolgozó kapacitás, viszont a keresletet nem lehet kiszámítani; és ebből a célból irdatlan adófizetői pénzeket vág hozzá főleg dél-koreai vállalatokhoz – akkor senki sem fékezheti abban, hogy megtegye.
Másodszor: Azért követi el, mert ez van a fejében. Ha megfigyelik: Orbán és szócsövei majdnem mindig Magyarország (az állam, a „nemzet”) versenyképességéről beszélnek, és csak nagyon ritkán a magyar cégekéről (főleg nem azokéról, akik az állammal fuzionált családi maffia körén kívül esnek). Más kérdés, hogy a versenyképességi ranglisták mennyit érnek, de az országokat aszerint rangsorolják, hogy az ott működő cégek mennyire lehetnek versenyképesek. A magyar állam vezérkara viszont úgy cselekszik, mintha maga is cég volna, világpiaci aktor. Amelyik kifigyeli, hol van piaci rés, amit más országok (kormányai) amilyen bénák, valamiért képtelenek észrevenni.
A rést ezúttal – az Európai Unió politikailag eleve manipulált piacán – az elektromos autók gurulásához szükséges akkumulátorok gyártása képezi. Hogy miért tartja a kormányzat jónak, ha ezt a rést pont „Magyarország” (illetve a Magyarországon működő külföldi, főleg kelet- ázsiai cégek sora) tölti be, arról többféle feltevés kering. Csak egyet-kettőt közülük:
– GDP-fetisizmus. A magyar gazdaságot mégiscsak makrogazdasági elmék kormányozzák, akik sohasem láttak belülről és mondhatni alulnézetből, azaz egyenrangú résztvevőként szabad üzleti életet. Mármost az ilyen elmék számára egy ország gazdasági erejének legfontosabb mércéje mégiscsak a bruttó nemzeti termék, főleg ha ez a mutató nem alakul olyan pocsékul, hogy a magyarázkodás kedvéért más makroszámokra van szükség.
– Iparosítási mánia. Orbán Viktor fejében a nemzeti gazdasági erő valahogy az iparral függ össze, a szolgáltatási szektor, ami a fejlett világban a nemzeti jövedelem javát adja, nem komoly (kivéve, ha szállodákról van szó, mert azokból a családja gazdagszik). Ezért pár éve kitűzte, hogy elérjük Németország amúgy archaikus iparosodottsági szintjét. Látható, hogy azóta mi történt Németországgal.
– Mögöttes politikai szándék. E logika szerint Európa legfontosabb gazdasága a német, annak a legfontosabb ágazata pedig az autóipar. Ha ennek a magyar kormány fennhatósága alatti akkumulátorgyártás nélkülözhetetlen beszállítója lesz, akkor a nagy ipari cégeken keresztül fogni lehet a német kormányt s ezáltal „Brüsszelt”, hogy ne legyen olyan utálatosan követelőző Magyarországgal szemben, holmi alapjogok betartását és elemi politikai tisztességet kérve számon, mielőtt átutalja a pénzeket..
– Valahol korrupció lehet a dologban. Ezt a rosszindulatú feltevést azonban a leghatározottabban elutasítom, ismervén Orbán Viktor, tágabb családja, barátai, azok barátai és ismerősei, valamint beosztottjai korrupcióval szembeni kérlelhetetlen fellépését, amire számtalan példát találhatunk. Tessék nyugodtan keresni.
De mint a politikai akaratból manipulált piacok általában, az EV-piac is előbb-utóbb nagy eséllyel összeomlik, és akkor itt állunk, megint bocs a képzavarért, lítiumban fürödve – mármint mi, az ország, mert akik kiagyalták e pompás stratégiáját, így is, úgy is a jachtjuk jacuzzijában, esetleg kókuszpálmás szigetek lagúnáiban fürdenek. Már bocsánat a demagógiáért, de a téma miatt cserbenhagy a polgári jóízlésem.
Amikor néha szóba hozom, hogy Magyarországon az állami szolgáltatások – egészségügy, oktatás, vasút, szociális ellátó intézmények – silánysága nem az alapbaj, hanem csak tünet, s hogy a bajok gyökere a szabadsághiány, úgymint a demokrácia meg a piac/versenygazdaság hiánya, azzal szoktak letorkolni, hogy „az emberek ezt nem értik”, „azzal kell kampányolni, ami az embereknek fontos”, mert a fő cél a választások megnyerése. Aztán minden jóra fordul, mert a győztesek tudják, mit kell tenniük.
Rendben. De ha a választást a mostani ellenzék olyan többséggel nyeri meg, amelyiknek nem a politikai és a gazdasági szabadság, azaz a liberális demokrácia és a piacgazdaság hiánya a fontos, pedig ez a hiány közvetlenül is tönkre-, sivárrá és kilátástalanná teszi az életüket, akkor utána milyen varázslattal érik el a győztesek, hogy ugyanezeknek az embereknek másnapra ugyanez fontos legyen?
A szezrő az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
